A tisztelet

 

 

 

Nem sokkal odébb volt az egyedül élő öregasszony háza. Mindig oda száműzték a felesége vajúdásánál segítő asszonyok. Ez volt a szülési váróterme.

Az öregasszony házába két közepes méretű lepénykenyeret és egy termosz fekete teát küldtek a hétéves, teliholdarcú lányával. A kenyeret még délben a felesége sütötte, hiába szólt neki, hogy inkább pihenjen, már olyan nagy a pocakja, hogy alig tud a kemence fölé hajolni. Az asszony eltökélte magát, hogy a három kislányának és a férjének legyen meg a kenyere, és persze az egyedül élő öregasszonynak is. Azt mondta, hogy nem ő süti a kenyeret, hanem a tűz. Ahogy aznap délben meggyújtotta a tüzet a kemencében, szólt a férjének és a lányainak, hogy menjenek ki a házból, nagy lesz a füst, mert ő ismeri a fafajtákat, amiket a hegyekről hord le. Már csak ilyen nagy füstű fa volt otthon.

Hallgatott a feleségére, megfogta a három lány kezét, és kiment velük a ház elé. Ott ült, az építkezésből megmaradt kövön. Ült, és merengett. Elgondolkozott, és reménykedett. Megkérdezte saját magát, hogy vajon isten megáldja-e őt fiúgyermekkel valaha is?

Arra lett figyelmes, hogy egy ismerős, határozott hang megkérdezi a lányaitól:

– Miért vagytok kint, mint a tyúkok? Miért nem mentek be segíteni anyátoknak, nemsokára megszüli a negyedik lánytestvéreteket. Sicc befelé!

A bátyja volt. Soha nem szerette lekezelő hanghordozását. Bátyja régen nem ilyen volt. Az a gonosz nő, a felesége elcsavarta a fejét, és a családja ellen hangolta. Úgy tett, mintha nem venné észre a bátyját, de hiába. A bátyja odaszólt neki:

– Hogy van a testvérem? Hogy van a lányok apja?

Küzdött önmagában, önmaga ellen. Illik a bátyjának valamit válaszolni, de nem tud. Hangszálain már készülődnek az illetlen szavak, de megundorodik tőlük, s inkább csendben marad. Botjával a földre rajzolt, mintha csak szántott volna. A bátyja még messze volt a házától, amikor elkezdte szólongatni három fiát. Egyenként, név szerint. Tovább lépkedett, s mielőtt végleg eltűnt volna az utca képéből, az árnyékával együtt, megállt és azt mondta:

– Mindig elfelejtem, hogy a fiúk ilyenkor még, a földeken dolgoznak, hiába, férfiak.

Ismeri már ezeket a rozsdás szögeket, melyeket gyakran a szívébe döf. Keresni sem kell az alkalmat hozzá, minden találkozás megfelel erre. De az ő kezét megköti az, amit halála előtt az apjuk kért tőle.

Az apja a halálos ágyán azt mondta a bátyjának, hogy vigyázzon az öccsére. Neki pedig, hogy tiszteld a bátyádat, ő veszi át a helyemet a halálom után. Az apja nem tudta, hogy a nehezebb súlyt rá rakta. A tisztelet a világ legnagyobb terhe azok irányába, akik ezt nem érdemlik meg.

Az első komoly tiszteletadás három esztendejébe került, ráadásul friss házasként. Azon a pénteki imán sokan voltak. Azok is elmentek a mecsetbe, akik máskor nem szoktak. Azon az imán a törzs sejkje jelen volt, noha a városból ritkán jött ki a faluba. Az ima után a sejk beszélt hozzájuk. Azt mondta, hogy a kormányzó kérésének a teljesítését már nem tudja tovább halogatni. Önkéntes honvédekre van szükség – mindössze egy évig. A sejk hangsúlyozta, hogy az egyévi időtartam ígéretét személyesen a kormányzótól kapta.

Minden családból egy önkéntes honvédet kellett kijelölni. Felolvasták a névsort, benne volt bátyja neve is. A bátyja felriadt, elkezdte mondani, hogy a felesége vélhetően várandós. Akkor menjen helyette az öccse – szólalt meg egy hang a tömegben. Ő felállt, és szólt a bátyjának, hogy bevonul helyette. Magára vette a bátyja nevét, és elment. Egy helyett három évet kellett letöltenie, mivel közben a kormányzót máshova nevezték ki, az egyéves ígéretet magával vitte. Bátyja az alatt a három év alatt nagyon megváltozott, minden közöset kisajátított, mindent vitt, alig adott. A feleségére hallgatott, és csak neki hitt mindenben, igazságtalan lett és mogorva. Mindig azt mondta, hogy neki fel kell nevelnie a fiúkat.

A kis kövön ülve emlékezett mindenre. Elsőszülöttje fiúgyermek volt, de holtan jött világra. Utána következett egy lány, utána még egy, utána jött a harmadik. Egyik kislány jóságosabb és tisztelettudóbb, mint a másik.

Bátyja szerint neki csak egy fiúmagja volt. Mások előtt is megkérdezte tőle, hogy hány lánygyermeket szeretne. De hát mitévő legyen, ott van az apjának ígért tisztelet. A harmadik lány születése után azon gondolkozott, hogy talán igaza lehet a bátyjának: neki csak egy fiúmagja volt, és az is halott.

Az öregasszony háza hasonló, mint az övék. Különböző méretű kövekből van építve, a falakat belül szalmaszálakkal kevert sár fedi, és az egyik fal sem egyenes. A tető a völgyekben kivágott fákból és gallyakból van rakva, felül és alul is szalmás agyaggal borítva. Az egy helyiségből álló ház, elválasztó fal nélkül, két részre osztódik. Ahogy kissé lehajolva belépünk az alacsony ajtón, jobbra van a tűzhely, a kemence. A falon fémfazekak és pálmalevélből szőtt tárolóedények függenek. A kemence környékén sorakoznak a tűzifák és a vízhordó vödrök. A tűzhely felett, a tetőn kis nyílás kerekedik, aminek a fedője egy lapos, vastag fadarab, ezt az asszonyok bottal húzzák félre, amikor begyújtanak, és felszáll a gomolygó füst. Az alacsony ajtótól balra van a helyiség másik része: a ház alapterületének körülbelül kétharmada. Ez egy emelt padka, magassága egy ötéves gyerek térdéig ér. Mielőtt az egyenetlen emelvényre valaki fellép, leveszi a lábbelijét, feltéve, ha van neki. Azért kell levenni, mert ez a ház lakrésze, ez magában foglalja a közlekedőt, a nappalit és a hálórészt is.

Egyszerű plédek hevernek az emelvényen, a falból vastag szögek bújnak ki, azokon lógnak a ruhák. Nagy a rend, mindenkinek megvan a maga szöge. Ha egy gyerek születik, akkor új szöget kell a falba verni. Az emelvény egyik sarkában egymás felett vannak a vékony matracok és a takarók. A rendszer az, hogy mikor valaki reggel felkel, oda a szoba sarkába pakolja azt a szivacsot, amin aludt, és azt a plédet, amivel takarózott. Gondolnánk, hogy egy leleményes ember kikövetkeztetheti, hogy a házlakók milyen sorrendben keltek fel, de ez nem így van, mint ahogy minden más sem. Este, aki álmos, levesz a halom tetejéről egy szivacsot és egy takarót, leteríti a fal mellé, lefekszik és elalszik. Sem a szivacsok, sem a takarók nincsenek címkézve. Azokban az időkben még fejletlen volt a családon belüli magántulajdon, és az individuum térhódítása még csak gyerekcipőkben járt.

A kenyérből nem evett, a fekete teából sem ivott. A teste a biológiai szükségletek fölé emelkedett. Mekka irányába terítette le imaszőnyegét, és leborult a félhomályban. Minden sejtje imádkozott. Imádkozott azért, hogy fia szülessen, azért, hogy felesége, ahogy ő szereti nevezni, életajándéka jól legyen, hisz ő a fa, a gyerekek csak a termés. Sokáig imádkozott, kapcsolatba került Istennel, szeme és arca nedves lett, akkor már csak a lelkével látott.

A falut övező hegylánc keleti gerincén kezdett pirkadni. Halovány fehérség festi a hegytetőt. És eddig hír még nem érkezett. Aggódik mindenért.

Ült, és szemlélte a hegytetőket az alacsony ajtó résein át. Egyszer az egyik résen észreveszi, hogy az öregasszony a sánta lábával felé szalad. Ahogy közeledett az öregasszony, azt látta, hogy arcát fény borítja, ötven évet fiatalodott, lábai úgy forogtak, mintha szélkereket hajtott volna.

Kinyitotta az ajtót. Megfogta a férfi mindkét vállát, mintha attól tartott volna, hogy a hír hallatára felrepül a levegőbe.

– Fiad született. Fiad arca olyan kerek, mint a telihold.

Valóban van olyan, hogy egy érzés hatalmasabb annál, hogy átérezzük. Valóban van olyan, hogy a végtelen dimenziókban nem férünk el.

– A bátyám nevét adom neki.

Erre volt képes, másra nem. Még egyszer Mekka irányába terítette le imaszőnyegét, és leborult.

Mit csináljon? Hogyan kösse lábait a földhöz, hogy nagy örömében megőrizze a méltóságát, és hálás is legyen? Melyik felhőn ülve menjen el a mecsetbe? A mecset melyik sarkába álljon, ahol fogadja a gratulációkat és az öleléseket. Kitől vegyen birkát, hogy megünnepeljék? Kiknek adjon az áldozatból? De mindenekelőtt vajon hogy van az életajándéka és a három teliholdas arcú kislánya. Pontosan tudta, mit szeretne: hogy öten öleljék egymást, miközben az újszülött fiú középen mosolyog mindenkire.

Megigazította a ruháját, és kiment az öregasszony házából. Ha nem tartana attól, hogy megsérti a jó modort, a háza felé venné az irányt. De ez helytelen volna, ott vannak a dolgos, serény nők, akik ilyenkor nem sokat törődnek a ruházatukkal.

Az ellenkező irányban indult el, kihúzta magát, állát fölszegte, botját jól megmarkolta.

Még kissé sötét van, de ő már lát. Az életében immár megszűnt a sötétség, nincs többé.

Javában lépkedett a mecset felé, amikor valaki lihegve a nevét kiáltotta. Hátrafordult. Az öregasszony volt. Az öregasszony megkérte, hogy menjenek vissza a házába. A botos ember csodálkozott, kérdezgetett, de választ nem kapott. Az öregasszony annyit mondott, hogy nem utcára való téma. A rövid út alatt is pörögtek a gondolatai.

Vajon odaviszik a fiúgyermeket, hogy neki megmutassák, esetleg már ott van?

Bementek a házba, nem volt ott senki, csak a félhomály várta őket. Az öregasszony leültette őt az emelvényre.

– Te hívő ember vagy… és… – ez lett volna az öregasszony bevezetője.

– Kérlek, mondd el gyorsan, mi a helyzet. Az asszony jól van?

– Az asszony jól van. Csak szegénykém lassan kisírja a lelkét.

– Miért?

– A fiú…, hogy is mondjam!? Nincsenek életjelei.

– Életjelei?

Valóban van olyan, hogy egy érzés fájdalmasabb annál, hogy ezt átérezzük. Valóban van olyan, hogy a végtelen dimenziók egy parányi fekete ponttá zsugorodnak, és abban a pontban fojtogatják a lelkünket.

Hát mi az, ha nem a fájdalmak útja! Mi az, ha nem Jób új története! Mi az, Istenem, ha nem maga a pokol!

Mormolt egy istenbocsánatot kérő fohászt.  Az első halott gyerek sokáig volt az anya mellett. Felesége majdnem kisírta a lelkét, pedig akkor még nem tudta, hogy a halott fiú után három lánya születik. Most neki ez még nehezebb lesz. A halottnak járó tisztelet a gyors temetés. De hogyan? Megrendeljem a sírásást, holott még nem láttam a fiamat?

Egyre többen járnak a falu zegzugos utcáin. Üzent a sírásónak, hogy fiának ásson. Az ajtó mögül üzent. Úgy érezte, nem mutatkozhat az emberek között; remegett, könnyezett és imákat mormolt egyszerre.

A távoli szomszéd, Tegwa, leereszkedett az enyhén lejtős út tetejéről az öregasszony háza irányába, előtte az egyik teliholdarcú lánya szaladt. Tegwa a rá jellemző lendülettel tolta maga előtt a levegőt. Harsányan kiáltotta: mi az, hogy életjelek?! Most jöttem el onnan, és semmi baja nem volt. Inkább azoknak a nőknek nincsenek életjeleik. Siessünk, kislányom, nehogy élve temessék el a testvéredet.

Ahogy az öregasszony háza előtt elviharzott, nemcsak az ajtó rezdült bele, hanem a botos ember lelke is.

Rövid idő múlva az ajtóréseken át ismét látta az öregasszonyt loholni. Újból fény áradt az arcáról, úgy forogtak a lábai, mintha szélkereket tekerne. Kinyitotta az ajtót. Megfogta mindkét vállát, mintha attól tartott volna, hogy a hír hallatára felrepül a levegőbe.

 – A fiad él, jól van. Felsírt, ott van az anyja ölében.

– Én már félek, sőt rettegek tőled. Jöjjön valaki más, akitől a végső bizonyosságot megtudhatom.

– Nemsokára ideér Tegwa, csak van még egy kis dolga a feleségeddel, valamit súg a fülébe. Én előresiettem a hírrel.

Visszaült a házpadka szélére. Becsukta a szemeit, szédült az örömtől és a félelemtől. A feje nagyobb pályán forgott, mint a Föld a Nap körül: fia született, a fia halott, és mégis él.

Érezte az előre tolt levegőt, Tegwa megérkezett és megszólalt:

– Gratulálok, szívből gratulálok a derék embernek és a jóságos asszonynak.

Tegwa fehér fogai ragyogtak, feje felől sütött a nap, beragyogta a kis helyiséget.

– Három lányod van és egy fiad. De mindenekelőtt van egy jóságos, áldott feleséged. Benned hogy remeghet meg a hit? Hogyan engedheti meg az ember azt, hogy mások irányítsák a lelkét? Mi lett volna azzal a jóságos nővel, ha nem fiúgyermeket szül? Van olyan lány, van olyan nő, aki tíz férfival is felér. Az asszonyodnak az imént megsúgtam, amit egy éve álmomban láttam. Eddig nem mondtam el senkinek, mert féltem az álomtól, kételkedtem benne, de most már hiszek. Az álom szerint még egy fiúgyermeked születik majd néhány év múlva.

Tegwa leült mellé a házpadkára, és folytatta:

– Amikor kislányod rohanva jött értem, hogy a babával baj van, megriadtam, mert az álom másképpen rendelkezik. Ahogy beléptem, láttam, hogy mindenki sír és gyászol. Megfogtam fiad testét, meleg volt. Jobb kezemmel megragadtam a két lábát, a testét lefelé fordítottam, és rázni kezdtem, miközben Korán-idézeteket mormoltam. A fiad torkából hirtelen kifolyt egy darabka méhlepény, utána úgy elkezdett sírni, üvölteni, hogy talán a halottak is felriadtak. Láttad volna asszonyod arcát akkor.

– És még mit álmodtál? – kérdezte a boldogságtól mámoros botos ember.

– Ne kérd, hogy elmondjam az egészet. Az álom olyan, mint az élet, nem mindegyik része szép.

– Akkor ne mondjál semmit.

– Annyit még elmondhatok, hogy lányaid és fiaid tisztelettudásával, jólneveltségével és jóságával példálózni fognak az emberek. Nagyfiad országunktól, Jementől távoli földön tanul majd, ott, ahol négy évszak követi egymást. Ott minden zöld, mert rengeteg a víz, és sok folyó szeli át a termőföldeket, egyikük pedig országuk fővárosát. Ott minden év telén az égből többször is hullik sok fehér színű valami, mintha egy összefüggő, puha fehér vatta lenne. Ha sok esik belőle, beborít mindent, a házak tetejét, a földeket, az erdőket és a hegyeket. Csodálatos, ahogy a napsugár ráesik arra a makulátlan fehérségre, szemvakító és gyönyörködtető. Jól emlékszem erre az álombeli fehér vattára. Tele lesz a házad unokákkal, sokáig élsz, sokáig élsz, s ha megöregszel, álmodban végleg elalszol, elégedetten távozol. Sírodon gyerekeid és unokáid madáritatót vájnak, ott találkoznak a madarak és a színes lepkék.

– Bátyámról is mondjál valamit.

– Ő a halála előtt megvakul. Ahogy megvakul, visszanyeri a belső látását és régi önmagát. Lányaid és fiaid szagát fogja ajándéknak érezni. A feleségét kiteszi a házból, sátánnak fogja elnevezni, Lucifernek. Lucifer egy elhagyatott tehénólban fog lakni, és sokáig él majd. Mindig fájni fog a feje, törölközőt helyez majd rá. Nem nyit rá ajtót senki, csak a te gyermekeid. El fogja temetni az egyik fiát, akit a másik fia megöl, a harmadik fia elmenekül ebből a tébolyból, világgá megy.

– Imádkozni fogok, hogy az álomnak a bátyám vakságára vonatkozó része ne valósuljon meg vagy enyhüljön.

Amikor a fehér vatta országából a nagyfia időnként hazalátogat, három napig nem kérdez tőle semmit. Ugyanúgy, mint a beduinok a sivatagban, amikor ismeretlen vendéget fogadnak. Mindenki valahol egy beduin. A negyedik napon a botos ember megtalálja a módját, hogy kérdését feltegye:

– Fiam, hogy van Tegwa asszony? Rég láttam, amióta a városba költöztek.

Amikor nagyfia válaszából az apja kikövetkezteti, hogy hazaérkezése óta fia már meglátogatta Tegwát, egyszerűen megnyugszik a lelke, kereknek találja a világot, mert ilyenkor méltóságteljes és tisztelettudó embernek tartja fiát. A botos ember ezt az egyetlen mércét ismerte: a méltóságot és a tiszteletet.

Szabad idejében a botos ember kimegy a ház elé. A régi ház elől hozott kis kövön ül, és botjával rajzol, mintha földet szántana a hegyoldalban.

Unokái köré gyülekeznek, életajándéka fent a házban még egyszer köpüli az írót. Ebéd előtt az íróból az egyik teliholdas unokájával küldenek egy keveset Lucifernek, egy frissen sütött lepénykenyérrel.

Ez még a bátyja iránti tisztelet része, amit az apja a halálos ágyán ráhagyott.

Vissza a tetejére