A vörös nyelvű párduc

(regényrészlet)

 

 

Idősebb Juhász Sára tizennégy évesen ment férjhez Barkó Antalhoz. Az esküvő után egyből a Csürhelegelő mellé költöztek, ahonnan látszott a kétgémű kút. A házikó nem volt szegényes, szoba, pitvar és kamra osztotta háromfelé. A szoba közepén a lyukas evőszékbe csak bele kellett tenni a bográcsot, körbeülni, és már lehetett is falatozni. A falon a mestergerenda alatt ferdén felakasztott nagy tükör mutatta a szobácskát. Az üvege szerencsére épp ott volt bemattulva, ahol az ágyat kellett volna visszatükröznie. Sára nem szerette volna látni magukat ölelkezés közben.

Milyen dolog az.

Nem illő.

Nem tisztességes asszonyhoz való.

Anti nem sok időt töltött otthon, kijárt a birkákat őrizni, különösen azóta, amióta Radó Márton kisebbik unokája mérget ivott, és ott maradtak juhász nélkül. Kapóra jött a Radó családnak Anti, akit meg a volt gazdája tett lapátra egy kideríthetetlen birkalopási ügy miatt. Ősz volt, kezdtek hosszabbodni az esték, a vadlibák gágogva vonultak dél felé. A szabadkéményes pitvar kürtőjében ijesztően süvített a szél, a pendelykémény szoknyáját, mint egy felajzott hím, eszelősen tépte-szaggatta a huzat. Sárával forgott a világ, úgy érezte, menten leszédül a hokedliről, annyi ereje maradt, hogy imbolyogva átmenjen a szobába és leüljön az ágy szélére.

Gyermekük lesz.

Istenem, nahát.

Fel se tudja fogni.

Hét és fél hónap múlva megszületett Antika.

Fiú, de mért ilyen kis satnya?, kérdezte Anti.

Hogy fogja ez megülni a lovat?

Sára a válasz helyett elkezdett sírni. Hogy mondhat ilyet az ő kisbabájára, hogy satnya. Hisz olyan szépen csillog a szeme, mint egy kisrókának.

 

 

Még gyermekágyas volt, amikor Anti a tanyára készült menni, és ölelkezni szottyant kedve. Sára szabódott, nincs neki még hangulata hozzá, de addig-addig evickélődtek, amíg Sára rálett, különben is Anti mondta, hogy majd vigyáz.

Nem vigyázott, kilenc hónap múlva megszületett a második gyermek is, Verácska. Tizenkilenc éves sem volt még Sára, és már négy gyermek sírt a szobában, kettő az ágyon, egy a bölcsőben, egy meg felkötve a mestergerendára egy nagy vászonlepedőben. Anti éjjel-nappal a birkák mellett juhászkodott a tanyán. Sára gyakran érezte, hogy megbolondul, hogy nem bírja tovább, különösen akkor, ha télidőben betegek lettek a gyerekek. Vagy ha fogzottak. Ilyenkor Sára egy rozsdás kulcsot adott nekik, hadd rágják, attól majdcsak jobban lesznek. Jobban is lettek, nem nyargalt el egyikkel sem Szent Mihály lova, nőttek-növögettek rendesen.

Csak ne legyen több.

Csak ne lenne több.

De már megint nem jön látogatóba a havibaj.

Mi lesz így?

Nincs már hova tenni azt a sok gyereket.

A sifonba csak nem lehet dugni.

 

Sára a kincses dobozával az ölében ül a pitvarban, mind a négy kisgyermeke az igazak álmát alussza. Így szoktak délutánonként, megeszik a puliszkát, aztán jót pihennek. Ez az ő ideje, annyi mindent meg kellene csinálnia, de neki most nincs kedve, nyomja a gond.

Tán nem viselős megint?

Feláll, lép kettőt, és érzi, hogy forróság fut a combján lefelé.

Vér.

Istenem.

Vérnek ennyire még nem örült soha.

A vörös nyelvű párduc van épp a kezében, magához öleli, csókolja, becézi.

Köszönöm, köszönöm, drága édesanyám, hogy megmentettél az ötödik gyermektől.

Egyszerre könnyűnek, szépnek és szabadnak érzi magát. Kibontja a kontyát, ő nem bír most ebben a kis kulipintyóban maradni, ő most a világ legboldogabb embere. Felveszi a nagykendőt, csizmát húz, kimegy a ház mögötti kanálishoz. Be van jó vastagon fagyva a víz. Ő most sikangózni akar, csúszkálni, mint kislány korában, hisz olyan szép kék az ég, olyan szépen süt a nap. Ahogy siklik körbe-körbe, az a határozott érzése támad, hogy az édesanyja látja az ő nagy boldogságát. Hunyorogva csúszkál a jégen, nem tud nem énekelni. Csenevész porhó csillan a puszta határtalan gyöngymezején. Sára a boldogságtól megijed, arra gondol, hogy ez az élet is az övé, meg az is, ami a házikó mestergerendája alatt van.

Hogy van ez?

Jaj istenem, nem lesz ebből baj?

Ő eddig csak azt tudta, hogy a benti az övé.

Akkor több élete is lehet egy asszonynak?

De hát mégis hány darab?

Ezt neki eddig nem mondta senki. Először arra gondol, hogy azért nem tudja, mert neki nem volt édesanyja. Varjak repülnek a puszta szíve felől, leszállnak a hóra, ormótlan csőrükkel, mint setesuta kalapáccsal, kopácsolják a fagyos göröngyöket.

Sehol semmi, sehol semmi.

Mi végre ez a fránya tél?

Nem lehetne mindig nyár?

Vagy legalábbis tavasz?

Nem, nem lehet mindig nyár, télnek is kell lennie, mert ilyenkor, mint egy dán népmesében, megtelik minden hideg csillogással. A nyári poros sík szinte áhítozik a tél után, amikor végre felveheti csillogó ünnepi ruháját, amit tavaly óta nagy becsben őrizget.

Mert a puszta is szeret ünnepelni.

A puszta is szereti a fennkölt pillanatokat.

A puszta is szeret urizálni egy kicsit.

Még akkor is, ha ez első ránézésre nem látszik rajta.

Mielőtt végleg odaadnák magukat a száraz fűszálak az enyészetnek, még egyszer utoljára hófehér gyöngykalárist akasztanak a nyakukba. Maradék erejüket összeszedve kihúzzák magukat.

Csak bele ne roppanjon gyenge derekuk.

Sára leveszi a fejéről a nagykendőt, ilyen csodálatos időt. Hogy megizzadt a nagy táncolásban. El is felejti, hogy menni kéne be a házba, megnézni, nem ébredtek-e fel  a gyerekek. A ház mögött Anti áll. Döbbenten bámulja a feleségét.

Milyen bolond.

Miért nem szól?

Most jól kileste a titkát.

Meg a boldogságát.

Vajon mit szól majd hozzá?

Anti nem szólt semmit. Sára megilletődve terítette a fejére a nagykendőjét, és kötelességtudóan elindult az ura felé.

Bár repedne meg alatta a jég.

Bár hasadna meg alatta a fagyos föld.

Bár szakadna le fölötte az ég.

Anti tekintete olyan fájóan szúrt, olyan ijesztően, mint amikor a fonóban megismerte. Sára a gébicsre gondolt, meg a négy kis puccos felszúrt egérkére. De már nincs idő tovább gondolni az egerekre, mert ott van Anti előtt. Anti elkapja a csuklóját, és olyan pofont húz le neki, hogy a ház falának repül. Tán még a foga is megmozdul, mindenesetre kihasad a szája széle. Érzi a szájában a vér keserű ízét.

Vér nem fájt még neki ennyire soha.

Aztán Anti beráncigálja a házba, az ágyra dobja, és megerőszakolja. A gyerekek ébredeznek, anyjuk vérbe fagyva zihál, Anti pedig kalapot emel és becsapja az ajtót.

Mocskos állat, sziszegi Sára, mocskos állat.

Mit mondott, édesanya?

Semmit, csak azt kérdeztem, hogy álmodtál-e valamit, kicsim.

 

Sára azért is végigcsúszkálja a telet, ennél többet már úgysem szenvedhet. Agyon csak nem veri Anti. Ki nevelné fel akkor a gyerekeket? Azt is rebesgetik, hogy Antinak szeretője van a téli szálláson, Rekedt Nagy Etel jár ki hozzá, azért jön ilyen ritkán haza.

Bár ne jönne haza soha többé.

Bár maradna kint örökre.

De jön.

És üt.

És ver.

Sára éppen ma húszéves.

Négy gyönyörű, egészséges gyermek anyukája.

Kell ennél több?

És milyen szépen alszik a három nagy, már csak a kicsit kell álomba ringatnia, és mehet sikangózni.

Egyedem-begyedem, tengertánc.

Hajdú sógor, mit kívánsz?

Nem kívánok egyebet,

Csak egy falat kenyeret.

Ez a kedvenc mondókája a kicsinek, el is alszik ültében a kis drága. Sára a kamrába megy, a rejtekhelyéről előveszi a korcsolyáját, amit attól a csikós Feketű Jakabtól kapott, és már táncol is a jégen.

 

Az úgy volt, hogy egyik kora délutáni sikangózása alkalmával egy lovas állt meg a kanális szélén, Sára ijedtében összerezzent.

Csúszkáljon csak.

Csúszkáljon, kedves.

Ne zavartassa magát.

Könnyű mondani, nehéz megcsinálni. Hogyne zavartatná magát, amikor azt hitte, hogy Anti jött haza. De nem. Feketű Jakab volt az, Antit kereste, valami birkaszállítási ügyben szeretett volna vele beszélni. Szó szót követett, és a legény leugrott a lováról, felment a jégre, és maga is sikangózni kezdett.

Kár, hogy nincs itt a korcsolyám, mondta, de ígérem, amikor legközelebb jövök, hozok magának is egyet. Így történt meg a csoda, hogy Juhász Sára négygyermekes, húszéves édesanya és Feketű Jakab húszéves parasztgazda pár nap múlva együtt sikangózott a Dagóca kanálison. No nem ment azért az olyan könnyen. Sára eleinte csetlett-botlott, Jakab kézen fogta és húzta maga mellett. De Sára jó tanítványnak bizonyult, negyedóra múlva már úgy táncoltak a jégen, mintha világéletükben ezt csinálták volna. A part menti nádasban vörösnyakú vadlúdcsapatot rezzentenek fel a bóbiskolásból. A ludak épp azon bánkódnak, miért nem húzódtak egy kicsit délebbre, ott enyhébbek a telek. A tajgáról repültek egészen idáig, mert itt szoktak telelni, hiszen ha nincs hó, találnak a vetésen élelmet eleget, ha nem fagy be a víz, ihatnak. Most azonban se vetés, se víz.

Mi lesz így velük?

Ez a két bolondos sikangózó is jól rájuk ijesztett. Vadászoknak nézték őket. 

Még csak az kellene.

Nincs elég bajuk vadászok nélkül is! A kis csapat idősebb tagjai nagyon legyengültek a hosszú repüléstől, ha nem szereznek azonnal valami csipegetnivalót, még jobban elerőtlenednek, és nem tudnak majd hazarepülni.

Itt csak nem hagyhatják őket, a ragadozók rögvest felfalják. Idegenben meghalni a vadlúd sem szeret. A meghitt kis fészkében vágyik örök álomba szenderülni, éppúgy, mint az ember.

Nézze, milyen gyönyörű az a vörösnyakú vadliba, mutatja Jakab.

Hol?

Ott, ott, ni, nem látja?

Nem.

Sára oldalra fordította a fejét, és a korcsolyája egy kiálló nádszálba akadt. Hasra vágódott, és egészen a nádig csúszott. Jakab odasiklott, letérdepelt mellé.

Csak nem esett baja, kedves?, kérdezte ijedten, és felsegítette Sárát. Amikor feltápászkodtak, Jakab elveszítette az egyensúlyát, hanyatt esett, és Sárát is magával rántotta. A vadlibák csak annyi láttak, hogy egy fiú és egy lány fekszik egymáson a jégen.

Nézzétek már, egy szerelmespár.

Mindjárt betörik alattuk a jég.

Én úgy tudom, hogy a lány másnak a felesége.

Én meg úgy, hogy négy kisgyermeke van.

Ugyan már, te mindig túlfantáziálod a dolgot, akkor nem heverne itt ezen a nyalka barna legényen.

Nemcsak hogy ott hevert, más is történt akkor a Dagóca jegén. Fektükben véletlenül összeért a szájuk, és megtörtént az első csók. Sára mikor magához tért, felpattant, s mint egy eszeveszett, elindult hazafelé. Sírt a korcsolya éle, vágta, karcolta, véste, marta a jég felszínét, girbegurba durcás csíkok jelezték Sára hazafelé vezető útját. Jakab ezeken a fehér csíkokon korcsolyázott vissza a házig, felugrott a lovára, és elvágtatott arrafelé, ahol a nap leesik az ég pereméről. Jakab másnap is jött, harmadnap is, Sára eleinte vörösre pofozta az arcát a jégen, ütötte-verte, ahol érte.

Ezt azért kapod, mert idejársz csókot koldulni.

Ezt meg azért, mert összezavartad az életemet.

Ezt meg azért, mert szeretlek.

Kézen fogva siklottak a Dagócán, elcsúsztak egészen a bíbicesig, ott már annyira sűrű volt a nád, hogy csak lépésben haladhattak. Jakab ledöngölte egy kis helyen a nádat, ráült, és Sárát az ölébe ültette.

Nem könnyű hűséges vadlibának lenni ott, ahol az emberek nyilvánvalóan megszegik a házastársi hűséget. A vörösnyakú ludak nem is néztek oda, szégyenlősen  elfordultak, és a közelgő hazaköltözés részleteire terelték a szót.

Mikor indulunk?

Két hét múlva.

Az nekem is jónak tűnik.

Tegnap már engedett valamit a fagy szorítása, találtam a kótványoson túl taréjos búzafűszemeket.

Jön a tavasz.

Jön.

Itt a tavasz.

Itt.

 

A pihegő szerelmespár arcát simogatja a finom langyos napfény. Nem lehet nem érezni, hogy ez már a tavasz lehelete, üde, tiszta, friss illatot hoz a szellő a puszta felől.

Pihenjünk még egy kicsit.

De csak egy kicsit.

Elbóbiskolnak.

A vadlibák tapintatosan lépkednek a sík felé, láttak, amit láttak, hallottak, amit hallottak. El is szállhatnának az Ürge-hodály felé, de eszük ágában sincs beárulni a dolgot Antinak. Durva, érzéketlen fráter, a múltkor is hozzájuk vágott egy keze ügyébe kerülő törött furkósbotot. Az egyik libalánynak majd leszakadt a dereka, úgy kellett a nádasban ápolgatni, hogy magához térjen.

Délután a puszta végeláthatatlan levegőjébe keserves gyermeksírás hasít. Sára egyetlen pillanat alatt talpra ugrik, kiköti a korcsolyáját, és lélekszakadva elindul hazafelé. A ház előtt mezítláb, kézen fogva áll a négy kicsi fia. Keservesen sírnak. Sára magához öleli őket, és bemennek a házba. Nem sok idő múlva megérkezik Jakab is, bekopog az ajtón.

Csak a korcsolyát hoztam.

Sára bevágja az ajtót, nem óhajt beszédet folytatni vele. Jakab nem adja fel, finoman hármat kopog. Sára kinéz az ajtón.

Mikor láthatlak újra?, kérdi remegő hangon.

Soha.

Tűnjél el az életemből.

Hallod?

Tűnj már el!

Jakab a korcsolyát nyújtja feléje, Sára kiüti a kezéből, a korcsolya a földre esik.

Vidd a korcsolyát magaddal együtt a pokolba, és különben sem kell már korcsolya, holnaptól itt a tavasz.

Tényleg meglepte a pusztát a tavasz, a vörösnyakú vadludak szedelőzködtek és indultak. A furkósbottal megütött libának is elmúltak reggelre a fájdalmai, nagy egyetértésben és nagy lelkesen útnak eredtek. Amikor Sáráék házikója fölé értek, az egyik idős ludat rossz érzés fogta el, valahonnan messzebbről, talán az Ürge-hodály felől, talán nem onnan, keserves kutyavonítás hallatszott.

Jövő ilyenkorra üres lesz ez a ház, mondta csak úgy magának, és beállt a csapat sodrásába, ahol alig kellett csapkodnia, csak rá kellett feküdnie a szélre.

Vissza a tetejére