A hely, ahol élünk

(regényrészlet)

 

 

Ősszel megtartották az esküvőt. Iglóyné nagy lakodalmat akart, számára Rudolf első házassága nem volt igazi házasság, úgy érezte, most ki kell tennie magáért, de Éva és Rudolf másképp döntött, és nem tudta meggyőzni őket. Végül csak a szűk családi kört hívták meg, Iglóyné panaszkodott, hogy mentegetőznie kell az ismerősök előtt.

Éva hosszú menyasszonyi ruhát sem volt hajlandó fölvenni, varrt magának egy fehér kiskosztümöt, abban ment az anyakönyvvezetőhöz és a templomba, némi feltűnést keltve a bámészkodó helybeliek körében.

A házaspár a központhoz közel, egy mellékutcában bérelt házat. Éva családja bútort küldött, Iglóyné is megvált néhány bútorától, amelyekre nem volt nagy szüksége, maguk is vettek egypár nélkülözhetetlen dolgot a konyhába, sikerült gyorsan berendezni a kétszoba-konyhás házat, amelyhez egy kis kert is tartozott néhány gyümölcsfával.

Rudolf írt Bajára, hogy elmenne Klárikáért, de azt a választ kapta, hogy ne menjen, majd Rozika elhozza a kislányt. Rudolf szorongott egy kicsit, amikor elolvasta a levelet, félt, hogy a lány kellemetlenkedni fog, talán botrányt is csinál, de Rozika halk és szótlan volt, sütött belőle a sértettség, amikor egy vasárnap délelőtt beállított a kislánnyal. Szinte belökte a házba, és máris ment volna, ha Rudolf erőszakkal be nem vezeti a szobába, és bele nem nyomja egy fotelbe.

Magától egy szót sem szólt, Éva beszélgetni akart vele, de egyszavas válaszokat kapott, nem is nézett rá, a padlót bámulta, csak Rudolfra vetett néha egy-egy szemrehányó pillantást. Ételt, italt nem fogadott el, és egy félórát sem töltött a házban, hirtelen fölpattant, és köszönésfélét mormogva elrohant. Rudolf ki akarta kísérni, de nem várta meg, úgy szaladt, mintha menekülne.

Éva tízórait készített Klárikának, és amíg a kislány evett a konyhában, behívta Rudolfot az utcai szobába.

– Mi volt ez? – kérdezte elképedve. – Maga érti, hogy miért viselkedett ilyen lehetetlenül ez a lány?

Rudolf elmosolyodott.

– Hozzám akarták adni feleségül, de ebből semmi sem lett, ezért van megsértődve.

– Magához akarták adni?

– Hát nem vicces?

Éva nem nevetett vele.

– És maga?

– Hogyhogy én?

– Csak nem viselkedett úgy, hogy azt hihették…?

Rudolf elkomolyodott.

– Minek néz engem? Hiszen hozzám képest szinte még gyerek.

Mindketten hallgattak néhány pillanatig, azután Éva megfordult.

– Kimegyek a kislányhoz.

– Klárika már befejezte az evést, csendben ült az asztalnál. Amikor Éva belépett, nem emelte föl a fejét, ugyanúgy maga elé nézett, mint Rozika néhány perccel azelőtt.

– Már nem vagy éhes?

Éva rámosolygott, és közelebb lépett hozzá, kinyújtotta a kezét, meg akarta simogatni, de a kislány elhúzódott. Most először nézett Évára, és ijedtség volt a tekintetében.

– Csak nem félsz tőlem? – Éva visszahúzta a kezét, zavarában elnevette magát, nem tudta, mit mondjon még. Klárika nem válaszolt. Ismét lehajtotta a fejét, a terítőt bámulta. – Én leszek az új anyukád – mondta Éva. – Ugyanúgy foglak szeretni, mint az igazi…

Klárika hirtelen fölemelte a fejét. Most egyenesen a szemébe nézett.

– Te nem vagy cigány asszony? – kérdezte, és a félelem valami reményfélével keveredett a hangjában. – És nem akarsz megölni?

Éva a döbbenettől némán bámult a kislányra, aki kitartóan a szemébe nézett, olyan riadt tekintettel, mintha igenlő választ is el tudna képzelni. Lehajolt hozzá, amikor magához tért a meglepetésből, és át akarta ölelni, de a kis test megfeszült, csak erővel vonhatta magához.

– Te kis buta – suttogta. – Mik jutnak eszedbe? – érezte, hogy Klárika ellenállása gyengül, a teste megadóan simul az ölelésébe. Így maradtak néhány pillanatig, azután Éva elengedte a kislányt, és leült a mellette lévő székre. – Honnan vetted ezt a szamárságot? – kérdezte, és mielőtt Klárika válaszolhatott volna, hozzátette: – Láttál már cigány asszonyt? – A kislány bólintott. – És bántott téged? Vagy láttad, hogy bánt egy olyan gyereket, mint te vagy?

– Nem. De a nagymama azt mondta, hogy a cigányok elviszik a gyerekeket, és eladják őket, vagy megölik és megeszik…

– Ezt a bajai nagymama mondta?

– Igen, a nagymama.

– És azt is ő mondta, hogy én cigány asszony vagyok?

– Igen, és hogy megölsz.

– De ez butaság. Hogy gondolhatod, hogy én…? Érezte, hogy valami meggyőzőbbet, valami megnyugtatóbbat kellene mondania, de túlságosan felkavarták a hallottak, nem jutott más az eszébe.

Rudolf jelent meg a konyhaajtóban.

– Nocsak! – mondta széles mosollyal. – Látom, már összebarátkoztak.

Megsimogatta Klárika fejét, azután Évára nézett, és egyszerre lehervadt a mosoly az arcáról.

– Jöjjön be! – mondta Éva szigorúan, és a szoba felé mutatott. Rudolf aggodalmasan követte. – Tudja, hogy mivel tömték ennek a kis szerencsétlennek a fejét? Rudolfhoz fordult. Az arca vörös volt a haragtól. Nem várta meg, hogy a férfi válaszoljon. – Azzal, hogy én cigány asszony vagyok, és meg akarom ölni. Mit szól ehhez?

– Hihetetlen!

– Hihetetlen? Pedig igaz! Istenem, hova tette a szemét? Nem látta, hogy milyen emberek ezek?

– Nem tartottuk a kapcsolatot a családdal – nyögte Rudolf zavartan. – Ne ítéljen elhamarkodottan.

Éva nem válaszolt, csak hitetlenül megrázta a fejét. Délután pedig, amikor Rudolf lepihent, és az utazástól fáradt Klárikát is elaltatták, elment az anyósához.

Iglóyné a verandán ült és horgolt. Éva kihozott egy széket a hallból, leült mellé, és a haragtól el-elfúló hangon elmesélte, hogy mi történt délelőtt. Iglóynén nem látszódott meglepetés.

– Én nem helyeseltem azt a házasságot – mondta végül, amikor Éva elhallgatott. – Sőt mindent megtettem ellene, amit tehettem, de Rudival nem lehetett beszélni, az a nő az ujjai köré csavarta, olyan volt, mint egy szerelmes kamasz… azt hiszem, boldog volt… legalábbis az elején… amíg az a nő meg nem betegedett. – Felsóhajtott, és folytatta a horgolást. Csend volt egy darabig.

– Miért nem mondták el, hogy milyen emberekkel került kapcsolatba? Rudolf sem szólt róla, és anyuka szintén nem mondta.

Iglóyné letette az ölébe a félig kész terítőt.

– Azért – mondta határozott hangon –, mert ha elmondjuk, nem mentél volna hozzá.

Vissza a tetejére