(regényrészlet)

A család, a szűkebb, ők öten, a Magas-Tátrába utaztak. Nagymamára sógora meg sógornője, Gyula és Rózsika vigyáztak. A két idős rokon szívesen töltötte Katányban a fő-postatisztviselőt megillető teljes hónapnyi szabadságot, s Rózsika ilyenkor a háztartási munkák javát magára vállalta. Visszaérve az üdülésből, már várta Büser Editet fellebbezésének az elutasítása. A múlt évi hárommal együtt immáron összesen öt darab elutasítás. Az anya tisztában volt vele, hogy az apa egyetlen lépést se fog tenni a lányáért. Egyrészt érthető, elvből nem kér szívességet, mert aki kér, annak adnia is kell. Amellett nem is hisz a lányában. Az anya ellenben megszállottan bizonyos volt benne, hogy Editből nagyszerű orvos lesz. Nem azért, mert az asztrológusok az orvosi pályát olvasták ki a csillagjegyeiből, hanem mert villámcsapásként érte a felismerés, amikor a csillagjóslatról tudomást szerzett, és elhatározta, hogy minden akadályt elgördít gyermeke útjából.
Kihallgatást kért az Állami Egyházügyi Hivatal elnökétől. Ember Miklóst, a katolikus főosztály vezetőjét bízta meg telefonon a közvetítéssel. Kijelentette, hogy a férje, Büser Arnold nem tud egyéni akciójáról.
Szolidra, amellett választékosan elegánsra öltözött. De hisz mindig elegáns volt, még otthon is a takarítóruhájában, és utcára ki nem lépne anélkül, hogy rúzst kenjen az ajakára. A mai öltözéke ellenben jelmez lesz színpadi fellépéséhez. Először az aranysárga santung kiskosztümje jutott az eszébe. Átgondolva a tervezett jelenetet, rájött, hogy egy kosztüm nem lenne a segítségére. Sokkal alkalmasabb ruhát kell találnia… Megvan! A piros-fehér csíkos, angol szabású ingruha a jó választás. Angolos a gallérja, háromnegyedes az ujja, derekán öv – hál’ isten, még mindig karcsú az alakja, előnyös viselet a számára! –, és a szoknyarész deréktól finoman húzott. Az is szerencsés, hogy bő és fél lábszáráig ér. Ha létezik színpadi fellépés, mely vérre megy – hát ez az lesz! Nem bújik tűsarkú cipőbe. Fehér papucscipő parányi gavallérsarokkal. Se nem nagy, se nem kicsi fehér bőrtáska. A fehér kiegészítők kellemesen harmonizálnak a ruha fehér csíkjaival, az öv a ruhán szintén fehér. És batiszt zsebkendőből is természetesen hófehér kell.
A katolikus főosztály vezetője elébe sietett a magas Hivatal kapujába. Barátságos mosolyától Olga megkönnyebbült. Átfutott az agyán: szerencsésebb, hogy ezektől kell kérnie, nem a papoktól…
– Bocsásson meg, előre megyek – mondta a magas beosztású hivatalnok, s csak annyira lépett a vendég elé, hogy az irányt megmutassa. Gyors kopogtatás az elnöki ajtón, mely a titkárnőhöz nyílik. Ember Miklós csak biccent az íróasztalnál ülő hölgynek, Olga úgyszintén, és haladnak tovább, a férfi könnyedén megkoccantja a párnázott ajtónak azt a parányi felületét, melyet a párnaborítás szabadon hagyott, és feleletre se várva kitárja Olga előtt. Itt maga elé engedte a vendéget.
Az elnök rögvest felpattant íróasztala mögül, s parányit tétovázott, hogy az asztalon átnyúlva kezeljen-e Büsernével, de győzött a lovagiassága, és inkább elébe sietett a szoba közepére. Egyszerre nyújtották egymás felé a kezüket. Olga magabiztos. Érzi, hogy még mindig jelenség, negyvenhat esztendejével egyetemben.
– Parancsoljon – mutat az elnök a kártyaasztal melletti bőrfotelra, míg ők ketten egy-egy karfás székre telepedtek le. A vendég egy pillanat alatt fölméri a terepet, miként játszható le benne a tervezett jelenet. Nyomban hozzáfog előadni, hogy mi járatban van.
– Tisztelt elnök elvtárs, nem protekcióért jöttem, hanem igazságosságért! A lányunk, Büser Edit súlyos gerincbeteg. Egyedül az orvosi pálya látszik alkalmasnak a számára. Kizárólag e pályán tudna értékes és hasznos tagjává lenni a társadalomnak. Semmiféle kivételezést nem kérek. Csakis akkor vegyék föl, ha valóban megfelelt a követelményeknek. Akkor viszont föltétlenül vegyék föl! – Büser Arnoldné finoman, puhán fél térdre ereszkedett a fotelből, szép fejét lehajtotta, s amikor a könnyek is megjelentek a szeme zugában, ráemelte tekintetét az elnök elvtársra, és mélyen a szemébe nézett.
Szoknyája tudta, hogy mi a dolga: teátrálisan szétomlott körülötte, beborítva a szőnyeget az asszonytest körül. Ember Miklós meglepődésében automatikusan fölugrott ültéből, és az elnök széke mögé lépve feszengett, nem tudta, mitévő legyen. Az asszony nem várt segítséget, éppoly könnyedén, amiként az elébb földet ért, visszatelepedett a fotelba, közben a biztonság kedvéért kissé megkapaszkodott a dohányzóasztal sarkában.
A két férfi meg volt döbbenve. Olga nem is akarta tovább fokozni a hatást, épp csak két percet ült még kihúzott derékkal, amilyennek régi festményeken a várúrnőket látta. Fölállt, kellő tisztelettel elbúcsúzott, és előre is mindent megköszönt.
Arnoldot másnap Ember Miklós személyesen hívta fel telefonon a szerkesztőségben, és megkérte, hogy fáradna be még a mai napon az elnökhöz. Egyeztették az időpontot. A felelős szerkesztő meg volt róla győződve, hogy végre a példányszám megemelésére fog ígéretet kapni.
Az elnök azonban a Vatikánról kezdett beszélgetést. Hogy, amint ezt Büser Arnold legalább olyan jól tudja, mint ők, az új pápa, XXIII. János, aki XII. Piust követte a pápai trónon, már regnálása legelején, a múlt esztendő januárjában bejelentette, hogy összehívja a II. vatikáni zsinatot. A pápa a népek közötti béke megvalósításában határozta meg a Szentszék legfőbb célját, ám az azóta eltelt bő másfél évnyi időben nem derült ki, vajon miként akarna a Vatikán közeledni a kelet-európai katolikusok felé. Nekik igen fontos érdekük, hogy tisztában lehessenek a Vatikán szándékaival. Az esetleges taktikázásokkal. Szükségük lenne rá, hogy egy olyan művelt és a témában feltehetően kellően jártas újságíró, mint amilyen Büser Arnold, a Válaszút felelős szerkesztője, rendszeresen tájékoztassa őket. A nyugati lapok alapján is – hiszen azok akadály nélkül eljuthatnak a katolikus hetilap szerkesztőségébe, nemde? – a különféle vatikáni fordulatokról, főleg ami a zsinati előkészületeket illeti.
– De elnök elvtárs – csodálkozott Arnold –, ezt eddig is megtettem, készségesen elvégeztük az efféle tájékoztató munkát.
– Mi ennél szorosabb együttműködésre gondolnánk – jelentette ki az ÁEH elnöke. Kimondom egyenesen: azt szeretnénk, hogy az ügynökünk legyen. Rendszeres jelentési kötelezettséggel. S természetesen, hogy az aláírásával hitelesítse is a megegyezésünket.
– Egy efféle aláírástól nem fogok odaadóbb beszámolókat írni! – Arnold próbálta eltréfálni a dolgot.
– Nézze… – az elnök semmi esetre sem akarta elveszíteni a türelmét, épp most, amikor Büser Arnold végre bejött az utcájukba. Az új lapengedély óta, immáron bő három esztendeje, több ízben próbálkoztak a felelős szerkesztő beszervezésével a titkosszolgálat céljaira, de a zsurnaliszta minden esetben ügyesen kiangolnázta magát az éppen aktuális helyzetből. Ezúttal nem fogja! – gondolta édes kárörömmel.
– A felesége tegnap itt járt… a lányuk egyetemi felvétele ügyében… A maga lánya a mi lányunk… lehetne… ha együttműködne… Gondolja át!
Arnold majdhogynem hanyatt vágta magát a székével együtt. Égni kezdett a füle, aztán az egész orcáján lázrózsa ütött ki, és egy pillanatra úgy érezte, hogy kihúzták alóla a talajt. Ha valakitől, hát Olgától nem várt volna övön aluli támadást. De, ahogy újra lélegzethez jutott, be kellett ismerje: „Ügyes! Elképesztő egy nő!”
– Rendben. Akkor megbeszélem az asszonnyal. Ha egyszer ő már úgyis itt járt maguknál… –A mondat végére egész jól visszanyerte a lelki nyugalmát és szokott hanghordozását.
– Arról szó sem lehet. Erről senkinek nem beszélhet – ezt Ember Miklós mondta, aki egyébként végig állva maradt, nem tudni, mi okból, az ajtó mellett. Arnoldot az elnök az íróasztal elé ültette, szemközt vele és háttal a katolikus főosztály vezetőjének.
– Akkor nincs miről tárgyalnunk. Ha ez a titok közénk áll, arra rámegy a házasságunk – Arnold ráérzett, hogy most az ő térfelén pattog a labda. – És lesz még egy kikötésem, ha netán megegyezünk. Kérem, hogy közvetítsék ezt is a Belügyminisztérium felé.
– Nos? – az elnök őszintén érdeklődő volt, és elégedett. Úgy érezte, mindkét fél jó üzletet kötött.
– A gyerekeimet és a feleségemet soha, semmilyen körülmények között nem közelítik meg. Sem beszervezési kísérlettel, se bárminemű zsarolással.
– Nem lesz sok ez egy kicsit? – nevette el magát megkönnyebbülten az elnök. – Ezt megígérhetjük. Ha megérkezett a lánya felvételéről a papír, kérem, keresse fel az illetékes belügyi osztályt. Leadtuk a nevét. A fedőneve „Kövér” lesz. Már várják. A többi rájuk tartozik – ezzel felállt, jelezve, hogy vége az audienciának, és kezet nyújtott az asztalon át.

***

Rengeteg volt a nyár végi munka Katányban, és a pesti lakásban is elő kellett készíteni a két kisebbet az új iskolaévre, de bármit is csinált Olga, dolgozott vagy aludt, nem hagyta el tagjait a finom remegés. A várakozás folyamatos feszültsége. Az évnyitók tegnap lezajlottak, ma, szeptember másodikán Endrus megkezdte gimnáziumi tanulmányát a pesti piaristáknál, Luca pedig a második osztályt a Patronában. Rakott krumplit készített nekik ebédre, és friss uborkasalátát. Edit is beköltözött a családdal Pestre, nem volt idege tovább Katányban maradni. Némán ül Olga jobbján az ebédlőasztalnál, majszolgatja az ételt, az anyja meg kétségbeesetten figyeli, hogy a bánat minden nappal még mélyebbre hatol a lányába. Luca ebből semmit nem vesz észre, avagy ellenkezőleg, azért fecseg megállás nélkül, hogy ne szakadjon rá asztaltársaira a mélabú. A matematikát okító Mercedes nővéren köszörüli a nyelvét. Olgát egyébként a téma akkor sem érdekelné, ha nem gyászolna a lelke; sokkal inkább arról szeretne hallani, milyen volt Endrus első napja új iskolájában. Amikor végre a cserfes csitri lélegzetet vesz, vagy lenyel egy falatot, az anya föltesz egy-egy kérdést a fiának, de a lakonikusan rövid válaszok korántsem elégítik ki a kíváncsiságát. E pillanatban megszólal a telefon. Mind a négyen megdermednek. Aztán mintegy vezényszóra udvariasan fölpattannak a „kicsik”, Luca és Endrus, hogy induljanak be a szobába, fölvenni a hallgatót. Olga leinti őket. Ez a hívás neki szól.
A vonal másik végén egy névtelen hölgy tudatta az örömhírt, amit majd a holnapi posta írásban kézbesít, miszerint Büser Editet fölvették az egyetemre. Másnap valóban befutott az ígért dokumentum: „Az Egészségügyi Minisztériumhoz benyújtott fellebbezésére értesítem, hogy a Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Karára felvételt nyert…”