Beck Tamás: Isten szemtelenül fiatal. Magvető Kiadó, Bp., 2015

Beck Tamás novelláskötetének tengelye a szenvedés, mely különböző helyzetekben, kapcsolatokban nyilvánul meg. Az alapvetően negatív apakép emberi szempontból nélkülözhető része lehetne az elbeszélő életének, ám az az apa személyétől, az emlékektől és a mély lelki tehertől nem képes szabadulni. Ezt a rossz érzést kivetíti az élet egészére (egész életére). Az apa, a mindenkori, sajátosan értelmezhető szájszagú, nyers, közönséges karakter, Beck ábrázolásában teher: „A parasztvér, amely évszázadok óta gyűlöletre kötelez a Gondolat iránt.” (Parasztvér, 14) Az elbeszélő élesen elhatárolja az anyai jelleget és az apaképet. A kettő kontrasztjában a jó és rossz alapvető és mindent magában foglaló filozófiája rejlik. Az apát az elbeszélő minden akaratával gondolatai és memóriája hátterébe szorítja, de emlékeiből nyomtalanul kitörölni nem képes. Az anya tulajdonságait illetően a feminin oldal gyengédsége, csendessége, jang karaktere a domináns. A nő (A nők városában, Rend) mindig a pozitív oldal, a józan, szeretetteljes(ebb) fél, az emocionális oldal gyakorlatban és eszmeileg is, bár Beck egy meglehetősen ellenszenves ellentétet is képez, mely az idealizált nőképnek egy szándékosan felállított oppozíciója (Ma is felfújtat eszünk). A fiú és apa ellentéte a filozofikus, vallási hozzáállásban és az ateizmusban is megnyilvánul. Ennek a gyűlölt köteléknek, kényszerű együttélésnek (otthon és lakhatás) szakad vége, amikor a gyermek lélekben győzedelmeskedik: apja viszonylag korán meghal: „még hallani szeretném a hangját az angyalnak, aki rám talált, és kiragadott engem minden rettegésből.” (Jetlag, 27) Ekkor a fiú felszabadul minden nyomás, bántás, sértegetés és egyáltalán apja lénye, létezése alól. A pszichikai hatás azonban uralma alá hajtja énjét. A békés elalvásnak és a reménység rejtett diadalának lett a fú tanúja és tudója – miközben maga is beteg.
Beck sejtelmes hangvétele, novelláinak zárósorai csendes borzongást keltenek. Misztikussága, thrillerhangulata, rendhagyóan megszokott életmásodpercei bölcsen közölnek (Élned kell, Elutazni önmagunkhoz) életről, halálról, az elmúlás problematikájáról. Beck emellett a generációs együttlétezés szabályaival, szabálytalanságaival foglalkozik. Ellentéteket képez a világban a fiatalság és öregség, visszaemlékezés és jelen, álom és valóság, melyek között bemutatja a szerző a főhőst a gyermekkorától felnőttségéig végigkövetett állomásokon. „És a családot is ezernyi konfliktus feszíti belülről rendszerint.”  (Otthon, 51)
Beck nem alkalmaz aktuálpolitikai vagy társadalomkritikai elemeket. Ennek ellenére stílusa (az elegánsan kifejezett szellemi puritanizmus, amely a főhősöket körülvevő alakokat jellemzi) tükröz valamennyit az adott ország (mindenféle szempontból) adott jellegéből. Ezek a fejezetek viszont inkább visszafelé éreznek, az elmúlt évtizedek mindennapjaiba vezetnek. Beck ezen a világon keresztül a múltat sugallja, mintha megállt volna az idő – néhány szóval utalva csak a kortárs állapotokra: „A világnézetének megfelelő napilap online változatát böngészi, miközben belei kiürülnek. Megfigyelte, vannak hírek, melyek székrekedést idéznek elő nála, mások ellenben meghajtják. Idáig azonban nem sikerült megtalálnia a jelenség fiziológiai magyarázatát.” (Így kezdődik egy munkanap, 189) A cselekménymenet, a karakterek viszontagságos jellemrajza segíti ezt a kettős építkezést. „Hölgyeim és uraim, ez állami rendelés, szíveskedjenek önmaguktól megvédeni a társadalmat, és a szobájukban leheveredni!” (Állami rendelés, 99) Ehhez csatlakozik egy stabil megoldás: a becki cinizmus és irónia, mely rendkívül egzakt hangvételű: „Már érzem is magamban a primitív népek atavisztikus tiszteletét a tébolyodottak iránt.” (A kapuvári gyerek, 215)
Nem elhanyagolható a szerző visszafogott humorához tartozó néhány figyelemre méltó kiegészítő, melyek között az egyik legeredményesebb elem a tengerimalacok mivoltának érzékeltetése (Szürke zóna, Időm apámmal). Mindig előkerülő, szimbolikus vagy csak egyszerűen jelen lévő létezők, a háttérben alkotnak egységet. Objektív jelenlétükön túl kettős jelképek is. Különböző helyzetekben jelennek meg, tartják őket, szaporodnak, mintha az emberi mindennapok élésének és biológiájának a leképezett, kisebb univerzumú és jobban behatárolt világát jelentenék. Utalnak a fiúra. A gyermeket, a hívőt is szimbolizálják, aki (ami) Krisztus mellett attribútumként van jelen a dél-amerikai freskón. A jelképesség kiterjed a jellegzetes, rendszerint fogyasztott ételre, ennek minőségi és lokális mivoltára (Szürke zóna), illetve rituális töltekezésre vonatkozik. Áldozati bárány, áldozat, áldozat a családban.
Beck stílusa közérthető. Minden ráutaló jellel, sorral, gondolati egységgel igazságot tár fel. Formájával a megfelelő tartalmat vázolja. A hétköznapi vagy kifejezetten egyszerűbb társadalmi réteget ábrázolja szövegeiben. Ezek a személyek nem személyiségek vagy egyéniségek. Közlendője és énjének kibeszélt fájdalmai, örömei, boldogabb vagy boldogtalanabb napjainak eseményei, valamint a kinagyított, sajátos árnyékvilág egyetlen jelenség függvényében marad elviselhető. Ez a jelenség a fantázia. „Gyerekkorom óta másom sincs, mint a képzeletem.” (Zátonyra futunk, 239) A hétköznapiságba belevegyül a misztikumnak, a szürreálisnak, irracionálisnak a megvalósítása-megvalósulása és lényegisége is (Egy skizofrén naplójából). A kisváros mindennapiságában az elbeszélő afféle jó Will Hunting, tehetséges Mr. Ripley, valóságshow-sztár Truman Burbank, esetleg Adrian Mole kevert személyiségeivel ellátott kevert individuummá válik. A becki világban azonban benne van az a fajta abszurditás is, mely a karaktereket és a helyzeteket a komolyság és nevetségesség kölcsönviszonyába sodorja. Beck a sorshelyzeteket, karaktereket a megváltoztathatatlan változó folyamatában ábrázolja. Szürrealitásuk, konspirációs sugallataik más kortárs szerzők figuráihoz hasonlóak – Beck sem tér le a szó szerint kitaposott (agyontaposott, halálra taposott) útról. Novelláskötete ugyanakkor kisebb történelmi lexikonként is funkcionál. Objektív önmagukban említi a történelem sok és sokféle aspektusát és az összefüggéseket, de alapvetően szubjektív rendszerbe helyezi ezeket.
A gyermek átalakulásának folyamatában a legfontosabb elem az önálló akarat lesz, mely a személyiség felszabadulásában nyilvánul meg. A filozófiai értelemben vett szabadságot, a mindent a szabad akarat, a szabad cselekedetek, szabad helyváltoztatási lehetőségek sorához igazítja Beck. Ám ennek a felnőtté válásnak rezignált, álomból felébredő, rideg valóságossága, a felismerés sokszor gátat von a legfőbb idea kiterjesztése és kiteljesítése elé. Ennek a jelenlegi, kötött helyzetnek a felszámolása érdekében a sorsdöntő mozzanatok, a szabad akaratnak megfelelő változások és a változtatás egzisztencialista megnyilvánulásai válnak a kötet filozófiai tengelyévé. Az ember azzá válik, amivé akar, legyen az pozitív vagy negatív változási irány az életalakítás szempontjából – és ebben természetes módon játszik közre valamilyen erőteljesebb külső tényező (Megint felfújtat eszünk, Neked a duplája). A befolyásolás és befolyásoltság párbeszédei zajlanak a különböző történetekben, itt küzd meg a szabad akarat a hozzá tartozó test és lélek felszabadításáért.
A kiégettség néhány alapvető jellemzője a szerzőnél és a megnevezett karaktereknél többek között a semlegesség állapota, mely vonatkozik az emberekre és a saját pszichére, testre is. A kapcsolatok, kötődések nem erősödnek és nem is lazulnak. A szex és a testiség puszta biológiai tevékenység. A szerelemnek vélt emóció halvány, standard érzelem (Nyomok, Vakáció, Neked a duplája), s a szinte már undorító (kiüresedett, gépies) szexualitás helyettesíti a valódi eszmét. Beck ezt pontosan érzi, látja, tudja (de az igaz útat nem lelé). A testiség, a fizikum szinte pozitivista külsőség marad abortuszokkal, idomok mustrálásával, fizikai adottságokkal vagy hiányosságokkal, szürkén. Egymás mellett, leredukált érzelmekkel és értelemmel, a vegetáció szintjén.
A szülők (mint szereplők) karaktere sem elhanyagolható, létezésük a szó szoros értelmében befolyásoló tényező. „A világtörténelem legelvetemültebb bűnözői nem tömeggyilkosok, hanem szülők voltak!” (Jetlag, 27) A szülők – Beck közlése szerint – fenevadak, idegenek, akik módszeresen teszik tönkre a gyermek, majd később a kamasz és – a maradandó nyomok által – a felnőtté váló én életét. A támasz nélkül élő és maradó gyermek felnőttsége sem felel meg az idealista elképzeléseknek. Összeomlik, szenved, és csendesen beletörődik sorsába, társtalanságába. Biológiai sorsa pedig elkerülhetetlen. Felnőtt.
Pszichiátriai, pszichológiai vizsgálódások, elemzések, lélekanalízis, mentális problémák felvetései tarkítják Beck szövegeit. Az álmok és a valóság összemosódása mátrixi kettősségbe, furcsa dimenziókba vezet. Ebbe a rendszerbe olykor őszinte fájdalom és szeretet vegyül (Holdárnyék, Elalvás előtt). A különböző szituációkból való kikerülés vágya és pillanatnyi élménye vezérli mindig: távol lenni a legérzékenyebb, legszagosabb, legalapvetőbb rossztól. Ennek a menekülésnek az időtlensége, örök mivolta kísért, és legyőzhetetlennek tűnik. Beck sajátos ember tragédiáját ír – a teremtéstől az űrig. „Aztán csak pár pillanat kell hozzá, hogy egy holdkráterben találkozzék a tekintetünk.” (Zátonyra futunk, 240)