késtél

előtte

bevackoltam magam az emlékközpontomba

téli álmot aludni egy idegpályán

közben meghibásodott a szimuláció

meg a termosztát a mellkasomban

már hideg voltál mint a vonatszerelvény

párás ablaka

ha nekidöntöm az arcomat

tudod annyit támolyogtam céltalanul

a körúton hátha összetalálkozunk

hogy a végén már elfelejtettem az okát

csak megszokásból tettem a hurkokat

mint ahogy megszokássá válik fogat mosni

a kagylóba köpni és rád gondolni

amíg elzárom a csapot

utána

nem számítottam rá hogy egyszer tényleg

szembejössz velem

a képzeletem lefagyott

nem működött a valóságkontroll alt del

te beszéltél én csak néztelek

a szempillámmal morzéztam

egy monoklit a szemed alá

kiszáradt a szám meg a tüdőm ahogy

ismét ugyanazt a köbméter levegőt szívtuk

nem raktam zsebre az illatod mint múltkor

sem az illékony szavaid

csak azt az egy köbmétert vinném

az se baj ha több

maradhat

Vakuemlék

Addig az augusztusig tényleg nem kellett hazudnom

arról, hogy nem gyulladok fel a közeledben. Ezt biztosan tudom,

mert akkoriban még nem képződtek vakuemlékeim rólad.

Első éven megtanultam, hogy vakuemlék csak

jelentős érzelmi töltetű eseményeknél keletkezik.

Egészen részletes, mégsem objektív, nem csupán

kívülről, de belülről is fényképet készít. Az első

rólad annak a macskaköves utcának a végében készült.

Az én kamerám pont a tiéddel egyszerre exponált,

mikor megkérted azt a maszatos arcú kislányt, aki

a szökőkútban játszott, hogy forduljon feléd.

Azóta több vakuemléket is a zsigereimbe égettél,

elkezdtem írni arról, amit túl sok lett volna csak érezni,

cigiszagú ujjaidat ledugtad a torkomon, én meg

rímeket öklendeztem fel, valahogy így történt.

kórokozó

és Párizsban rohadnak a fák

bűzölgő mocsár a Szajna

Monet-festmények tintája csorog végig a falakon

férgek bújnak elő az odaégett bagettek repedéseiből

letört cipősarkak

csikorgó bakelitek

önsanyargatás pulzál a metrószerelvények sínjeiben

megbetegítettél

én meg a városra tüsszentettem