(A filmiparban bevett gyakorlatnak számít régi filmek újraforgatása, újragondolása, a régi, de még ma is működő történetnek és szituációknak új körülmények közé helyezése. Az eljárással egyúttal újabb befogadói nemzedékeket igyekeznek az érintett műveknek megnyerni. Ennek mintájára csináltam meg a két magyar klasszikus novellának a remake-jét, így tisztelegve szerzőik és a nemrég elhunyt Esterházy Péter emléke előtt – B. Sz.)

Kosztolányi Dezső: Fürdés

A napnak ettől a szakától óva int az internet, a tévé, a rádió. A kánikula csúcsa ez, a hőség forrpontja, amikor a mozdulatlan levegő végképp elviselhetetlenné hevül. Az ember testén minden mozdulat nyomán kövér izzadságcseppek bukkannak elő és gördülnek végig (nesze neked, 24 órás dezodor!). Mindennek tetejébe az égbolt csúcsán trónoló nap sokszorozott erővel küldi a földi halandókra gyilkosnak mondott sugarait.

A médiában egyre csak azt sulykolják, hogy a déli és kora délutáni órákban mindenki menjen árnyékba, kerülje a napozást, lehetőleg ne is tartózkodjon a szabadban, mert annak súlyos következményei lehetnek, nemcsak hosszú, de már rövid távon is. Elvégre az emberi test olyan, akár egy soha be nem telő memóriakártya: elnyel mindent, ami valaha érte. Leginkább a rosszat, és a felelőtlenül beszívott káros UV-sugarak olyan folyamatokat indíthatnak el szervezetünk merevlemezén, amelyeket megelőzni könnyebb, mint megállítani.

            Ám az ember szeret veszélyesen élni, és fittyet hány a figyelmeztetésekre. Úgy van vele, hogy egy csomó rossz történik a világban, ám az mind másokkal esik meg, neki azokhoz semmi köze, legföljebb a hírek hallatán sajnálkozva és borzongva csóválja a fejét.

Kora délután van, és tele a strand. Elvétve látni szabad helyet, azok is akkorák csupán, hogy a plédet vagy a gyékényt lehetetlen anélkül leteríteni, hogy valami ne érne hozzá a szomszéd holmijához. A napozni vágyókra olykor egy-egy eltévedt labda gurul, a vízben nyüzsgő tömegtől mozdulni is alig lehet, nemhogy úszni, a tóba vezető lépcsők előtt gumipapucsok tucatjai várnak fürdőző gazdáikra, a büfék előtt reménytelenül kígyózik a sor. A partot beterítette a siserehad.

            A zsivaj több utcával arrébbra elhallatszik. Suhajda megpróbált szundikálni ebéd után, ám rájött, hogy lehetetlen. Itt talán nagyobb a zaj, mint odahaza, a lakótelepen. Kurjongatások, kacajok, sikítozás. Ha Suhajda becsukja az ablaktáblákat, egyszeriben olyan meleg lesz a szobában, hogy fektében is pillanatok alatt csurom verejték a teste. Légkondi van, ám a nyaraló tulajdonosa csak külön térítés ellenében adta volna oda a távirányítót. Suhajda azt úgy már sokallta volna. Így is rendesen megkérik a nyaralás árát, pedig a luxustól elég távol esik. Valamikor évtizedekkel ezelőtt épülhetett a házikó, abban az időszakban, amikor gombamód húztak föl efféléket a Balaton környékén kiparcellázott zsebkendőnyi telkeken. A fölújítás viszont elmaradt. A sarkokban pókhálók, a mennyezeten repedés, a csempe kopog, az udvarnak csak az előtere használható, mert a ház mögött derékig ér a gaz.

            – Lemegyek a strandra.

            Suhajda hangjából egyszerre hallatszik fásultság és düh.

            A felesége a kissé rozsdásodó szélű nyugágyon fekszik. A nyugágyak épphogy elférnek az udvaron parkoló autó és a sövénykerítés között. Suhajdáné olvas. Az évnek ez az egyetlen szakasza, amikor könyvet vesz a kezébe. Pedig állítása szerint szeret olvasni, csak éppen ideje nincs rá.

            Suhajda utoljára főiskolás korában olvasott könyvet, akkor is leginkább azért, mert muszáj volt. Azóta beéri az internettel. Igaz, megszokásból járat egy gazdasági hetilapot, de az is jobbára olvasatlanul hányódik odahaza a dohányzóasztalon. Most elhozott magával néhány számot visszamenőleg. Az egyikből az eddigi két nap alatt elolvasott másfél cikket.

            – Ilyenkor?

            – Ilyenkor. Miért, mi a baj?

            – De hát most van a legmelegebb.

            – Éppen azért. Folyik rólam a víz. Mártózok egyet.

            – Nem tudsz még egy kicsit várni? Hamarosan úgyis mindnyájan lemegyünk. Csak ejtőzzünk még egyet.

            Suhajda az autó szélvédőjéről lepöccint egy bogarat. A szélvédőről levesz egy pókfonalat. Toporog.

            – Baromi meleg van. Megyek, lehűtöm magam. Te is jössz?

            Suhajdáné fölnéz a könyvből, ám a kérdés nem neki szól. Hanem a szomszéd nyugágyon fetrengő kissrácnak, akinek arcát egészen beárnyékolja a feje fölé tartott tablet.

Suhajda nem tudott még rájönni, miként lehetséges hanyatt fekve képernyőt nyomogatni.

            – Nem hallod? Azt kérdeztem, jössz-e a strandra.

            A srác kipillant a tablet mögül.

            – Most?

            – Most hát. Mikor máskor? Most nyaralunk.

            – De most nem akarok.

            – Akkor mit akarsz? Játszani egész nap? Reggeltől estig?

            A srác visszabújik a tablet mögé. Suhajda a feleségére pillant, mintha tőle várna segítséget. Vagy legalább támogatást.

            – Ide figyelj! Tényleg egész nap azt a kurva gépet akarod nyomkodni?

            A gyerek elhaló hangon felel:

            – Nem.

            – Nem? Hát most is azt nyomkodod. Amióta följöttünk a strandról, folyamatosan azzal piszmogsz. Ebédnél is alig akartad letenni.

            – Jaj, hagyd már békén.

            A felesége anélkül szólal meg, hogy fölnézne a könyvből.

            – Hagyjam? Azt mondod, hogy hagyjam? Hát nem látod, hogy már teljesen kockafeje van?

            – De apa, csak ezt az egy játékot még…

            – Ebédnél is ezt mondtad. Ugyanezt. Akkor is képtelen voltál abbahagyni.

            Suhajda hol az egyikre, hol a másikra néz. A nyugágyak fölé tornyosul, keze a csípőjén. A tarkóján, a hátán és a derekán patakokban folyik a víz.

            – Jánoska! Mennyi van még hátra?

            Jánoska utálja, amikor jánoskázzák. Azt még elviseli, ha Jancsinak vagy Janinak nevezik az iskolában a tanárok. De a Jánoska rettenetes. A családban viszont mindenki így hívja. Az apja a János. Belőle meg Jánoska lett.

            Az anyjának meg kell ismételnie a kérdést, mire válaszol.

            – Két kör.

            – Két kör! – ismétli Suhajda. – Én addig átúszok a déli partra meg vissza. – Megcsóválja a fejét. Vörösen izzó, félig kopasz koponyájáról néhány verejtékcsepp a feleségére és a fiára hull. – Én ennyi idősen szaladgáltam. Futkároztam egész nap. Szénában hemperegtem. Birkóztam a többiekkel. Körbebicikliztem anyáméknál a falut. Reggel kimentem, estig nem is láttak. Nem érdekelt a számítógép.

            – Akkor még nem is volt számítógép – veti közbe a felesége. – Különben meg ezt a játékot pont te mutattad meg neki. Most meg kiveszed a kezéből?

            – De volt számítógép! Hogyne lett volna! Az iskolában is volt. Commodore–16. Játszottunk is vele. De tudtuk, hogy mennyi az elég. Nem kockultunk naphosszat. – A fia felé fordul, úgy folytatja: – Emiatt kár volt eljönni nyaralni és kidobni egy valag pénzt. A tabletet otthon is lehet nyomkodni. Egészen addig, amíg ki nem esik a szemed.

            Sarkon fordul, és bemegy a házba.

            Odabent versenyt donganak a legyek. Elég lesz majd őket este kihajtani. A konnektorba dugható szúnyogirtó nem árt nekik. Az ablakon a sarkoknál több helyen elengedett a keretre szögelt zöld moszkitóháló.

            Suhajda a törülközőért ment be, és most a teljesen le nem engedhető redőny résein kipillantva elégedetten figyeli, ahogy a felesége valamit magyaráz a fiának. Nem hallani, hogy mit, mert a strandolók mormogássá összeolvadó zaja elnyomja a hangot, de a lényeg, hogy beszél vele.

Beszél a fejével. Ráfér.

            Épp csak a szeme sarkából pillant rájuk, amikor elvonul a nyugágyak előtt.

            – Én is megyek.

            Suhajda megtorpan.

            A gyerek az anyjára néz, mintha megerősítést, biztatást vagy bármi mást várna tőle. Aztán föltápászkodik a nyugágyból.

            – Jánoska, várj! – mondja az anyja. – Bekenlek.

            – Minek? Legalább lesz egy kis színe. Legalább elhiszik róla, hogy nyaralni volt.

            Suhajdáné nem szól semmit, naptejjel keni a gyerek vállát és hátát.

            Amikor végeznek, Suhajda a tabletre mutat:

            – Azt a szart be kéne vinni az árnyékba. Mielőtt tönkremegy. Bár én mondjuk nem bánnám! De azt tudjad, hogy ha valami baja lesz, nem veszek helyette másikat. – A gyerek megmozdul, ám Suhajda még egyet rámordul: – Nem naptejes a kezed?

            Jánoska a fejét rázza. Az apja int, hogy viheti a tabletet.

            Amikorra a gyerek biztonságba helyezi a gépet a házban, az anyja megint elmélyül a könyvben, az apja pedig már kint jár az utcán. Jánoskának futnia kell utána, de a klaffogó papucsban csak lassan halad. Suhajda hallja, hogy jön a gyerek, ám nem lassít, egyenletesen megy tovább, arcán félmosoly. Ami azonnal eltűnik róla, amint végre a parti sétányon megáll és szembefordul a fiával.

            – Dobd le a törülközőt arra a padra – mutatja. – Megmártózunk, aztán meglátjuk, megvárjuk-e itt kint anyádat, vagy még visszamegyünk a nyaralóba.

            A gyerek engedelmeskedik. A gumipapucsot is odadugja szépen a pad alá, az apja szandálja mellé.

            Suhajda végigtrappol a bejárón, léptei alatt döng a vasszerkezet. Egyetlen pillanatra sem megtorpanva belegázol a Balatonba. A víz már a derekáig ér, amikor megáll és visszanéz.

 Jánoska most ereszkedik le a lépcsőn. Lassan teszi egyik lábát a másik után. Az utolsó foknál különösen sokat időz. Aztán óvatosan lépdelni kezd az iszapon.

            – Gyere már! Mit szarakodsz annyit?

            Jánoska kissé belegyorsít, ám a következő pillanatban megint lelassul.

            Suhajda számára óráknak tűnik, mire a fia a közelébe ér.

            – Hideg – feleli Jánoska apja haragosan kérdő tekintetére.

            – Hideg! – Suhajda külön rájátszik a siránkozó hangnemre. – Hiszen éppen az a jó. Hogy hideg. Ebben a dög melegben lehűti az embert. Egyébként nem is annyira hideg. Kezd fölmelegedni. A nyaralás végére olyan lesz, mint a kádvíz. Na gyere.

            Jánoska közelebb jön, ám testtartása tartózkodó.

            Suhajda hirtelen két oldalról megragadja a gyereket.

            – Apa, ne…

            A tiltakozás erőtlen. Mozdulatok és gesztusok nem tartoznak hozzá.

            – Mi van?

            – Nem szeretem.

            – Mit nem szeretsz?

            – Meg akarom szokni a vizet.

            – Jaj, hát mit kell azon szokni? Ne legyél már nyápic. Mi annak idején akkora fejeseket ugrottunk a bányatóba, el se bírod képzelni. Pedig az százszor hidegebb volt ennél.

            Suhajda fölemeli a gyereket. Ránevet. Jánoska mosolyt erőltet az arcára. Aztán az apja lendít egyet rajta, és amennyire csak bírja, eldobja messzire magától. Jánoska úgy repül a vízbe, akár egy elhajított kő.

            És abban is hasonlatos hozzá, hogy nem jön föl onnét.

            Suhajda ajkáról csak lassan olvad le a mosoly.

            Elkezdi csapkodni maga körül a vizet. Többször is körbetekint.

            – Na mi van? Ne szórakozzál velem, te gyerek…

            Ide-oda topog, mintha talpával keresne valamit.

            – Jánoska, baszd meg… Ez nem jó vicc. Hol a fenében vagy?

            A part felé néz, a lépcsőfeljáró felé. Hátha a gyerek elment arra. Hátha itt hagyta az egészet. Megy vissza a nyaralóba nyomkodni megint azt a rohadt tabletet.

            Bár tabletezni menne…

            Suhajda azon kapja magát, hogy torkaszakadtából üvölt:

            – Jánoska! Jánoska!

            Újra meg újra lebukik a derékig érő víz alá.

            Suhajdáné ekkor érkezik a strand területére.

Amint a férje meg a fia elmentek, egyszeriben ő is meggondolta magát. Fogta a színes strandszatyrot, bedobta a pléd mellé a naptejet meg a könyvet. Belehajtogatott egy száraz törülközőt. Amikor a házban fölvette a fürdőruha fölé a strandruhát, megpillantotta a tabletet a dohányzóasztalon, a pedánsan egymásra rendezett hetilapszámok tetején. Olyan bánatos és árva volt az a sötét képernyő, Suhajdáné egyszeriben megsajnálta. Keresett egy kisebb törülközőt, belecsavarta a gépet, berakta a pléd mellé. Még egyszer körbenézett. Kiszedte a töltők végét a telefonokból, és azokat is betette – mind a hármat – a szatyorba.

            Amikor a sétányhoz ér, ott már tömeg verődött össze. Lábujjhegyre kell állnia, hogy lásson valamit.

            Nagyot sikolt, és széttolja a sok vizes, fürdőruhás testet maga előtt.

            Az elsősegélyes fiúk – egészségügyi főiskolások és orvostanhallgatók – mind ott guggolnak Jánoska mozdulatlan teste körül. Egyikük az arcára tapad, szájon át lélegezteti. Suhajdáné nyomában érkezik az ügyeletes orvos. Ő is félrelök mindenkit.

            – Maga kicsoda? – kérdi közben Suhajdánét, de az egyre csak sikoltozik:

            – Jánoska! Jánoska!

            Suhajda is ott guggol most már a felesége mellett. Együtt nézik, ahogy az orvos Jánoska mellett térdel, szájára hajol, mesterséges légzést ad, mellkasára nehezedik, pumpál.

            – Hívott valaki mentőt? – az orvos megtörli gyöngyöző homlokát.

            – Igen – az egyik elsősegélyes srác mintegy bizonyítékként mutatja feléje a telefonját.

            Az ember azt hinné, ilyenkor megáll az idő. De nem. Borzalmasan gyorsan rohannak azok az átkozott percek.

            Az orvos fölnéz.

            – Fölhevült test?

            Suhajda fölnyög.

            Az egészségügyisek föltápászkodnak.

            – Menjenek arrébb, kérem. Menjenek – egyikük olyan mozdulatot tesz, mintha el akarná a bámészkodókat tolni.

Amazok viszont csak nagyon lassan mozdulnak. Némelyik egyáltalán nem.

            – Kellene egy pléd. Vagy egy törülköző – mondja a srác. – Hol a törülközőjük?

            Suhajda a pad felé pillant. Képtelen mozdulni.

            A srác követi a pillantását, aztán elindul a pad felé.

            Az orvos megint nekiveselkedik az újraélesztésnek. Mindenki tudja, hogy már csak kötelességből teszi.

            A földre dobott strandszatyorban vijjogni kezd a tablet. Talán megnyomódott az oldalán a gomb? Vagy Jánoska távozóban lévő lelke akarja még befejezni a félbehagyott játékot?

            Borzalmas a meleg.

Móricz Zsigmond: Tragédia

Még csak szerda volt, de a cégnél reggel óta egyfolytában a hétvégi programról beszéltek. Igazság szerint nem volt nyilvánosan meghirdetve – az érintetteknek és a bennfenteseknek (a két halmaz többségében ugyanazokat foglalta magában) körbementek az e-mailek, a többiek pedig az elejtett megjegyzésekből, a folyosón elkapott félhangos félszavakból értesültek róla. Ez azonban épp elegendő volt ahhoz, hogy ne legyen titok. Persze senki nem is akarta, hogy titok legyen. Azok, akik elnyerték a részvétel jogát, újabb megszerzett győzelmi skalpként tekinthettek rá. Elismerésnek, amit balgák lettek volna titokban tartani. Különben is, úgy voltak vele, hogy nincs ebben semmi rejtegetnivaló. Mindazonáltal irigyelnivaló sem. A cég érdekében csinálják az egészet. Nem szórakozni mennek, hanem dolgozni. Jövőt tervezni. Célokat kitalálni. Irányelveket megfogalmazni. A többiek hiába szívják a fogukat, nekik lesz egy szabad hétvégéjük odahaza, az övéké viszont prezentációval és megbeszélésekkel fog telni. Mi ebben az irigyelni való?

            Kis János is igyekezett ebbe az irányba terelgetni a gondolatait, mégis rosszkedvű volt egész nap. Összeszorított szájjal, a monitor mögül alig-alig kinézve töltögette a táblázatokat. Képtelen volt kiverni a fejéből és nem gondolni arra, hogy megszámlálhatatlan éve dolgozik a cégnél, neki azonban soha még egy pogácsázás sem jutott. Míg mások az ilyen-olyan értekezletek és mítingek szüneteiben különleges szendvicseket esznek a folyosón, és isszák hozzájuk a kávékölteményeket, addig ő aktákkal a hóna alatt próbál közöttük utat törni, hogy a munkáját végezhesse, és közben nem győz elnézést kérni a némán rosszalló tekintetek kereszttüzében. Se egy vezetőkkel való kvaterkázás, se egy külföldi kiküldetés, se egy kihelyezett csapatépítő tréning – de még csak egy külső helyszínen megrendezett tanfolyamot se tudott fölmutatni, amellyel megtörhette volna a munkával eltöltött évek monoton nyomorúságát.

            Miután egy telefonbeszélgetés véletlenül elkapott foszlányaiból megtudta, hogy többek között az a kolléga is, aki a vele szembeni asztalnál ül, és alig egy éve került a céghez, részt vesz a hétvégi programon, olyan dühbe gurult, hogy amikor a nagyobbik gyerek iskola után fölhívta, és azt kérdezte, fölmehet-e az osztálytársához megnézni valami új számítógépes játékot, Kis János durván leteremtette, mondván, ilyenen jár az esze, ahelyett hogy azt a négyes dolgozatot kijavítaná. Menjen csak szépen haza leckét írni meg tanulni. Majd ha nem hoz rossz jegyeket haza, beszélhetnek a haverokról. Addig nem.

            A napnak már majdnem vége volt. Legalábbis Kis János számára. Ő mindig korán érkezett, mert munka előtt a gyereket vitte iskolába, emiatt hamarabb le is telt a munkaideje. A többiek – többségében szingli nők és férfiak – egy-másfél órával utána jöttek be az irodába, ezért tovább is maradtak. És azt látták, hogy Kis János jóval előttük hazamegy. Látták, és fintorogtak közben.

Ezen a napon is közelgett tehát ez a pillanat, amikor majd Kis János a többiek megvető tekintetétől kísérve szedelőzködni kezd, ám egyszer csak nyílt a főnök ajtaja, és Sarudy, mindnyájuk közvetlen főnöke kiszólt:

            – János, gyere be egy percre, légy szíves.

            Kis János nem szerette ezeket az egy perceket. Pedig igazából nem volt oka tartani tőlük: megbízható, problémamentes munkaerő volt. Semmibe nem keveredett bele és semmiben nem vett részt. Azt, hogy létezik, egyedül abból lehetett észrevenni, hogy a munkáját elvégezte. Egyébként soha nem teremtették le és nem marasztalták el semmiért. Nem adott rá okot.

            Igaz, dicséretet és elismerést se kapott soha. Ahhoz nem volt annyira szem előtt.

            Sarudy visszaült a párnás karosszékbe, ám nem kínálta hellyel. Kis János ebből sejtette, hogy látogatása ezúttal is rövid lesz.

            – János – kérdezte a főnök, miközben a monitort nézte –, mit csinálsz hétvégén?

            Kis János elgondolkodott. Mit is fog csinálni? Nyilván a szokásosat. Vagyis a szombat reggeli nagy bevásárlást meg a délelőtti porszívózást követően egyik fotelból a másikba ül, és hallgatja a felesége zsörtölődését, amiért a gyerekek naphosszat a számítógépet nyomkodják.

            Szerencsére Sarudynak mindezt nem kellett elmondania, amaz ugyanis válaszát meg se várva közölte vele:

            – Az Andrásnak közbejött valami. Nem tud eljönni velünk a hétvégére. Be tudsz ugrani?

            Kis János egy pillanatra megszédült. Észrevétlenül belekapaszkodott a főnök íróasztalának szélébe. Amaz ebből semmit nem vett észre, továbbra is a képernyőt bámulta.

            – Természetesen…

            – Nagyon jó! Szuper! Akkor pénteken, légy szíves, készülj úgy, hogy innét az irodából egyenest indulunk. Vasárnap délután jön vissza velünk a busz. Mindjárt szólok, hogy küldjék át neked is az infókat és adják le a te nevedet is a szálloda felé.

            Több nem hangzott el. Kis János pár pillanatig még toporgott a főnöki asztal előtt, aztán köszönt és távozott.

            Odahaza jutott csak eszébe, hogy elfelejtette megköszönni. Emiatt röstellte magát.

            Később viszont arra gondolt, hogy mit is kellene neki ezen megköszönnie. Hosszú évek óta dolgozik a cégnél. Munkáját mindig precízen és lelkiismeretesen végezte. Soha nem volt rá panasz. Igazán, az a legkevesebb, hogy magukkal viszik erre a hétvégére. Ahol ráadásul a hírek szerint dolgozni kell. Legalábbis minden bizonnyal unalmas és fárasztó szájtépéseken részt venni, és úgy tenni, mint akit érdekel és mint aki odafigyel.

            A lényeg azonban nem ez. A lényeg az ötcsillagos szállodában eltöltött hétvége a hegyekben. Svédasztalos reggeli, ebéd, vacsora. Úszómedence, szauna, wellnessrészleg. Italok a bárban. Mindent a cég fizet.

            A hátralévő másfél munkanap olyan gyorsan telt, mint soha azelőtt. Pedig a táblázatok jottányit se változtak. A cellákat ezúttal is rideg és néma számokkal kellett megtölteni. Mindazonáltal Kis János úgy érezte, hogy légiesen könnyűvé vált az irodában eltöltött idő. Amikor a teakonyhában a kollégák a hétvégéről suttogtak, sokatmondóan somolygott mellettük. Valószínűleg még nem tudják, hogy ő is ott lesz. Hát rövidesen kiderül.

            – Délután fölugorhatsz a barátokhoz – mondta a nagyobbik gyereknek péntek reggel, amikor mindketten, táskával a kezükben, útra készen álltak az ajtóban.

            A gyerek elvigyorodott. A felesége tett egy megjegyzést, hogy persze, könnyen beszél, az ő kontójára szervezi a dolgokat, nem neki kell majd délután a gyerek programjához igazodnia. Kis János elengedte a füle mellett.

            Ezúttal mindenki egyszerre jött el az irodából. Szinglik és Kis János egyaránt. Ahogy Sarudy előre megmondta, ott állt az épület előtt az autóbusz. Panorámaablakok, légkondi, wifi. Olyan könnyedén suhant a hegyi utakon is, meg se lehetett érezni a szerpentineket.

Kis János ismerte a szállodát, persze csak kívülről, egyszer-egyszer családi nyaraláskor a panzióba menet elsuhantak előtte. Még sose járt benne. Mindenütt pompa és elegancia. A szoba akkora volt, mint náluk a nappali és a háló együttvéve. Az egyik falnál hatalmas franciaágy terpeszkedett, ennek ellenére hálótársa nem volt, mindenki saját szobát kapott.

Mire elhelyezkedtek, lehetett vacsorázni menni. Az előre szétküldött program szerint aznap nem várt semmi feladat rájuk. Vacsora után találkozó a bárban, beszélgetés. A wellnessrészleg éjfélig csak nekik lesz nyitva.

Kis János alig bírta megszámolni, hány asztalon roskadoznak az ételek a szálloda éttermében. Az egyiken előételek. A másikon levesek. A harmadikon sültek. A negyediken tészták. Az ötödiken saláták. A hatodikon gyümölcsök. A hetediken édesség. És volt még egy külön asztal is a vegetáriánusoknak.

Nemcsak az üdítőital-automatához mehettek annyiszor, ahányszor akartak. Hanem a sörcsaphoz is. Mellette egy hozzá nagyban hasonló szerkezetből jött a folyó bor.

Kis János előételnek sajtokat és libamájat fogyasztott. Meg némi kaviárkrémet, pirítóssal. Levesből kevesebbet evett: csak egy tál gulyást meg egy tál tárkonyos csirkeragut. Sültekből viszont mindből pakolt a tányérjára. Muszáj volt, képtelen volt választani közülük. Ráadásul ott, mindenki előtt szeletelték a ropogós malacot. Lehetetlenség volt többször is nem sorba állni érte.

A milánói makaróninál és a bolognai spagettinél már erősen érezte, hogy tele van. A grépfrútba épp hogy csak beleharapott, a licsit is otthagyta. A rétesekből azért megint csak mindegyik fajtából evett. Bár már szédült, a kókuszgolyót és az orosz krémtortát sem lehetett kihagyni.

Azon gondolkodott, hogyan is szól a mondás: sörre bor bármikor, borra sör meggyötör – vagy mi a fene. Végül legyintett rá. Fölváltva itta őket. A végén egy kávét is magába öntött, pedig délutántól már nem szokott kávézni, hogy tudjon aludni. Sebaj. A bárban még bedob egy-két felest, meg ott a wellnessrészleg, ezektől ellazul, utána úgy alszik majd, akár a bunda.

Gin-tonik. Vodka-narancs. Rumos kóla. Mimóza nevű itallal ellenben még nem találkozott. Zöld volt, akár az abszint hajdanában. Pezsgőt és gyümölcsleveket vegyítettek össze benne. Amennyire nem volt bizalomgerjesztő a színe, olyannyira jólesett.

Csak biccentett a kollégáknak, meg kicsit rájuk mosolygott. Nem akart szóba elegyedni velük. Érezte, hogy összeakadna a nyelve. Amúgy is, a francnak van kedve kvaterkázni. Épp elég lesz végigülni velük a holnapi meg holnaputáni mítingeket. Jópofizni és csevegni olyanokkal, akikkel soha életében nem beszélt pár mondatnál többet, azokat is munkaügyben.

Ez az este most ne erről szóljon.

Hanem arról, hogy végre megkapta azt, amit már hosszú évek óta megérdemelt volna. Amiben mások újra meg újra rendszeresen részesülnek, miközben őt eddig egy kis pogácsázásra sem hívták még soha.

Amikor fölment a szobába, látta a telefonján, hogy a felesége kereste. Nem akarta már visszahívni, ahhoz késő volt, a gyerekek föltehetően lefeküdtek. Rákapcsolódott a szálloda wifijére, és belepötyögött a készülékbe egy rövid e-mailt. „Jól vagyok. Remélem, ti is. Jó éjszakát. Majd hívlak reggel.” Levetkőzött, fölhúzta a fürdőnadrágját, fölvette a szálloda emblémájával ellátott puha frottírköpenyt, a vállára terítette a törülközőt, és lement a wellnessrészlegbe.

Az infraszauna foglalt volt, két szingli kollegina csevegett benne – amikor meglátták az ajtó üvegén át Kis Jánost, egy pillanatra elhallgattak, tekintetükön csodálkozás látszott, aztán folytatták a trécselést.

A jakuzziban is ültek, mozdulni se lehetett már benne, és a száraz szaunában is végignyúlva terpeszkedtek a padokon.

A nedves szauna viszont üres volt. A pad alatti lyukakon keresztül folyamatosan áramlott a gőz, látni se lehetett tőle.

Kis János nem csak azért csoszogott oda lassan a padhoz, nehogy elcsússzon a nedves padlón, hanem azért is, mert a kabint irgalmatlanul befűtötték – alig tett két lépést, Kis János levegő után kapkodott. Egyszeriben azt érezte, hogy szíve irgalmatlan kalapálásba kezd, mindjárt kiugrik a helyéről. Megfeszített erővel elvánszorgott a padhoz és leült. Fenekét égette az alulról fölcsapó forró gőz. Utolsó gondolata az volt, hogy nem leülni kellett volna ide, hanem kimenni az ajtón. Lehetőleg minél előbb.

A szállodai személyzet talált rá, éjfél után, amikor már elcsendesedett a wellnessrészleg, és a cég alkalmazottai vagy részeg álmukat aludták, vagy pedig egymás fülébe lihegtek csatakos testtel az alkalmi párok. Kis János a nedves szauna kabinjának padlóján feküdt, bőre több helyen csúnyán megégett. Ám ebből ő már nem érzett semmit. Az orvos gyors szívhalált állapított meg, amit föltehetően a stressz és a hirtelen elfogyasztott nagy mennyiségű étel és ital, továbbá az ebben az állapotban végzetesnek bizonyuló felelőtlen szaunázás együttesen okozott.