Egész népedet, suttogod magadban, majd,

hogy ne vegyék észre a zavarodat, félrenézel,

mint aki szégyelli, hogy az egész népedet,

hogy bemész az órádra, és ott ül az egész néped,

és taní-tani, és jó így, mondani nekik a mindent,

ami itt és most, mondani, mesélni, és közben

belepillantani a szemekbe, itt ül veled szemben

a néped, ők azok, akik figyelnek rád, és akik

várnak minden órakezdéskor, a néped ők, hozzád

tartoznak, ha akarod, ha nem, ők azok, akik

te vagy, úgy vagy, hogy ők vannak, nélkülük

nem vagy, nincs semmid, csak ők vannak és te,

és ennyi a világ, a világod, vagyis végtelen,

ahogy a néped is,

                          és mégis: középiskolás fokon,

válaszolom, lehet-e ennél több?, lehet-e ennél

magasabb?, üres lap mindegyik arc, amelyikre

írsz, közben pedig hányféle árok, barázda, ránc,

miféle múltak, és ezekben az árkokban, ráncok

között, ezekben a múltakban kell megjelenned,

újból és újból, felemeled a ceruzát, a krétát,

a tollat, tabula rasa, mondod magadnak, újból,

közelít egy régi tekintet, valaki, akinek te vagy

a tanítvány, és nézed a tanítványaidat, közben,

középiskolás fokon a népedet, szeretnéd őket

magadhoz ölelni, mindenkit együtt és külön,

megérinteni mindenkit, mert mindenki arc,

mindenki test és akarat, no, meg még lélek is.