Balogh Ádám: Nyers. Műút-könyvek, Miskolc, 2016

Az jutott eszembe először Balogh Ádám könyvének olvasása után, hogy nem kerültem közelebb a versekhez attól, hogy a bennük megmutatkozó világszerűséghez látszólag nagyon is sok közöm van, a nyolcvanas évekbeli gyerekkor vidéki miliőjétől kezdve a Nirvanán és egyéb kulturális vonatkozásokon át az édesapa (rákos megbetegedés miatti) elvesztéséig. Sőt, bizonyos szempontból ez akár hátrányt is jelent, ha kevésbé a ráismerés és az azonosság élményét, mint inkább a másság és az idegenség megtapasztalásának lehetőségeit keresem a lírában. A Nyers erénye, hogy mindkét (akár öntudatlanul jelen lévő) olvasói attitűd számára képes meglepetésekkel szolgálni.

A kötet versanyagát mindazonáltal nem érzem egyenletesen erősnek (ha a felépítést nem is érheti gáncs: e szempontból elsőrangú szerkesztői munkáról van szó), mert benyomásom szerint a poétikai egységesség és stabilitás nem minden esetben találkozik a motívumok és tematikus elemek gazdaságos elrendezésével. Másképpen fogalmazva: a rendszerváltás előtti és utáni társadalmi közegnek a megjelenítése, illetőleg a gyermekből férfivá érés folyamatának bemutatása időnként túlzottan is támaszkodik közhelyekre, ismétlődő sablonokra. Bármennyire is része különböző módokon több fiatal szocializációs rendszerének a cigaretta, számomra meglehetősen unalmas lett a dohányzás leitmotivként való szerepeltetése, de bizony az ivás és szexmagazin téma is kifullad egy idő után. Bár jórészt igényes versekről van szó a könyv első felében is, a rendszerváltáskori gyereklét bemutatása, úgy érzem, nem különösebben újszerű vagy izgalmas (a retrospektív gyermeki nézőpont ezen a szinten nem számít felforgatónak), mint például a bécsi tévébeszerző körúton lévő szülők érkezését a nagymamánál egyszerre izgatottan és szorongva váró gyermek helyzetét megjelenítő Blaupunktban. Vagy maradunk az olyan többé-kevésbé szórakoztató minitörténeteknél, mint például amikor a Mintamókus című versben azon mereng a beszélő, hogy ha a kisdobos-egyenruhájában követ el csínyeket, akkor a rendőrök bizonyára másként bánnának vele mint „hasonszőrűvel”. (S erre a szövegre is jellemző a Balogh-vers egyik kedvelt módszere, a versvégi tematikus elsodródást, fókuszváltást követő elmélyítő csattanó, amely felől nézve tulajdonképpen maga a vers korábbi része ennek előkészítéseként hat – jelen esetben: „igaz, apám nyomára nem egy lakossági bejelentés / vezette a zsarukat, hanem a lábnyomai a hóban”, 11.) A kötet első harmadának-felének szövegeit markáns módon hatja át a nyolcvanas évek hétköznapi társadalmi, politikai légköre – ezektől a referenciáktól Balogh nem igyekszik megtisztítani a műveket, sőt, inkább az hangsúlyozódik, hogy a gyermeki létet is átitatta mindez. Az persze már nehezen volna eldönthető, hogy a tudatosnak tűnő bevonódás a gyermek részéről ebbe a miliőbe nem a visszatekintő tudat reflektáltságának és mítoszépítő tevékenységének köszönhető-e – jóllehet az is körvonalazódik, hogy az édesapa részéről megvolt a rendszerrel kapcsolatos ellenérzések közvetítése a fiú felé. Alaposabban a jelen írásban nem tudok belemenni, s általánosításokba végképpen nem hasznos bocsátkozni, ám érdekes, hogy míg a ’81-es születésű Balogh Ádám szövegvilága érezhetően mélyen gyökerezik a rendszerváltás bizonyos fajta tapasztalatában, addig a ’89-es Fehér Renátó Ká-európai ismerős című versében például az alábbiakat olvashatjuk: „Rám nem hagytak múltat, amit be kéne vallani, / és sérelem sincs bennem semmi örökölt.” Minden esetleges különbség dacára Fehér költeményét is szervezi az apá(k)hoz fűződő szimbolikus kapcsolat.

A föntebb idézett versvégi csattanó is pontosan jelzi, hogy Balogh Ádám kötetének vezérfonala – egy (kis)fiú felnőtté érése, lírai Bildungja – milyen erősen tapad az édesapához: a Nyers csakúgy apakönyv, amiként fiúkönyv, illetőleg apa-fiú könyv. Ez a témakör bár nem számít különösebben egyedinek az utóbbi évtizedek kortárs irodalmában, a Nyers olvasásakor egy percig sem érzünk ismétlő vagy trendkövető jelleget: sikerül a szerzőnek egy sajátszerű élménykört megteremtenie, amelynek centrumában kétségkívül az édesapa áll (az édesanya sokkal ritkábban tűnik föl: a legjelentősebb mellékszereplő lesz ebben a történetben). A gyermek és az apa közötti legmeghittebb pillanatot az Őrségváltás című szép vers alkotja meg: a fia nyugodt elalvását olvasás közben felügyelő szülő, s az őt párhuzamosan figyelő gyermek közös álomba szenderülései jelennek meg benne. „Megsimítottam a homlokát, ahogyan / ő szokta az enyémet. Befeküdtem mellé, és én lapoztam / tovább, mintha el sem aludt volna.” (20.) Az ízlésesen kihegyezett zárlat ezúttal is túlmutat az adott lírai helyzeten, s a fájdalmas (a költeményben egyébként másodszor előforduló) „mintha” szócskával kezdődő félmondat már a gyász későbbi munkafolyamatát előlegezi (s ez a jelentéstartam a folyamatos retrospektív beszéd miatt van releváns módon jelen). S maga a cselekvés, az apa helyébe való beleereszkedés is mise en abyme szerkezetű: egyszerre jelzi a kisfiú példakövető magatartását, hasonlítani vágyását, majd a már fiatal felnőtt önazonosságának a másikban történő meglelését, s az édesapa jelenlétének mintha létrehozását (ahogyan az a záróversben, a Belső Amszterdamban is történik). A korábban említett dohányzás vezérmotívum is leginkább az apával összefüggésben nyer mélyebb jelentéseket („Vigyázz a cigivel, kisfiam, mert a Baloghoknak a spermájába / van kódolva a nikotin, és ha már itt tartunk, a tisztesség is”, 30.), s ennek kétségkívül legszebb példája az Elszáll című költemény, amelyben a füst és a lélek kilehelése montírozódik finoman egymásra („az utolsó / kilélegzés semmiben sem / különbözik az első slukktól”, 39.). A vers fontos eleme a beszélő által igényelt perspektívaváltás, mely szerint az infarktust követő testen kívüli élménynek rossz tanulsága az, hogy a test felülről látása oldja a halálfélelmet (s így nem motivál a leszokásra), ezért máshová kellett volna irányítani az isteni reflektort: a gyermekét egyedül óvni igyekvő anyára (feleségre).

Úgy érzem, a könyv minőségi ívének tetejét a középtáji versek jelentik, nagyjából a Trágyafoltos égbolttól kezdődően: elképesztő erősödésnek lehetünk itt tanúi, több emlékezetes költeménnyel. Maga a Trágyafoltos égbolt viszonylag rövid, de sűrű szöveg. Már a Gyermekkor elvitelre címűben is a tehén(szar)szag a gyermekkor metonímiája, itt pedig a friss tehénlepény melegének („az egyetlen menekülés Isten hidege elől”) az apa által instruált érzéki megtapasztalása varázsol(hat) vissza a gyerekkorba: az apát is a sajátjába, s a fiút is a közösen megélt világba. A „lepény” egy darabjának megőrzése ismét a szeretett másik mintha megőrzésének esélyét jelentené, s bizony a Balogh-vers tehénszarfigurája az általam ismert egyik legszebb és legérzékletesebb gyászmetafora („ha gyermek / apám felnőtt fiától kérdezné, / te ki vagy, azt válaszolnám, / aki a legvégéig őrzi a melegét”, 36.). A balul sikerült szánkókalandból kiinduló Féregjárat végének idősíkváltása szintén a korábban jelölt Balogh-módszer esete, amelyben újra felbukkan a mintha effektus, valamint a szerepcsere esete is: „nincs semmi baj, mondta, / és talán nem nehezteltem volna rá akkor, ha tudom, / ugyanezzel a mosollyal fogom nyugtatni / az intenzíven huszonöt év múlva, / mintha a legvége is katonadolog lenne, / mint egy ügyetlen érkezés.” (37.) Rendkívül sűrű szöveg a nyolcsoros Fekete zaj, melyben egymásba íródnak a varjak, a hold és a daganat képei, a (Hrabal-műcímre alludáló) Halandóknak zárlatában pedig finoman helyeződik át a „közbeszóló köpenyes” figurája a nővérkéről a halálra. Van egy-két mű, amelynél ugyanakkor éreztem enyhe aránytalanságot: a hatsoros A hanyagságról zárlata („Istennek semmi nem fáj”) túl sokat akar markolni, szerintem már átcsúszik a hatásvadászatba; de az Örökzöld esetében sem tűnik (a könyvre egyébként végig jellemző) delikát megoldásnak a brutális párhuzam egy fa és az apa kidöntése között (ráadásul „Isten pribékjei” által, ami inkább csak első hallásra merésznek tűnő, semmint igazán transzgresszív kifejezés). Más esetekben viszont olyan mondatokkal találkozunk, amelyek a maguk finomságában sokkalta távlatosabbak és torokszorítóbbak: „hogy az Isten végre / átköltözzön az apám után maradt csendből / egy énekesmadár torkába.” (Füttyszóra, 59.)

Nem véletlen, hogy használtam korábban a „történet” szót, ugyanis a Nyers szövegeinek jelentős része narratív jellegű, tulajdonképpen nemegyszer az anekdotikus szerkezetet alkalmazza lírai formában. Nincs szó arról, hogy a betördelt próza esetével volna dolgunk: a megszólaló hangon túl a könyv élverseiben a képi-figurális „játék”, a sűrített nyelv, a retorikai és poétikai alakzatok jellegzetesen költőivé teszik a dikciót. (Azzal együtt, hogy a kötet első felének egyik-másik írása azonban akár minitárcaként is megjelenhetne – Molnár H. Magor is „tárcavers”-nek nevezi a kötetnyitó Vanília Égboltot recenziójában: Memento vivere, Tiszatáj Online, 2016. 08. 14. A prózai jelleget továbbá Stermeczky Zsolt Gábor írása is boncolgatja: Mint apa és fia, Fél Online, 2016. 06. 26.) Őszinte és közvetlen hatású, meglehetősen sallangmentes a hang, amely megszólal a versekben, jóllehet egy-egy esetben számomra kissé zavaró volt a laza, vagány mesélői stílus patetikusra, avagy még inkább mélyet mondásra hangolása (az önmagában erős kötetcímet én nem is érzem találónak a beszédmód szempontjából, de Molnár H. Magor említett írása sokrétű olvasatát adja a „nyers”-nek a szövegvilág vonatkozásában). Ám az esetek többségében az átmenetek jól megoldottak: a visszaemlékezés alaphelyzete jelöli ki mind a perspektivikus elegyet (hol az emlékező felnőtt hangja és nézőpontja, hol a különböző korú gyermek[ek] szólama erősödik föl, mindvégig a kettő más-más jellegű és arányú kontaminációjában), mind az egyre inkább érezhető hangsúlyeltolódást az apa sorsa felé. Magát a vonzó Balogh Ádám-i keserédességet is tulajdonképpen ez a kettősség eredményezi: az emlékekbe merítkezés, valamint a hiány mindent meghatározó beszédhelyzete. Amikor az apa jelenlétét hordozó emléktörténés erősebb, akkor a hangnem is élénk és bátor, az élet virágzik a sorokban, amikor viszont megduzzad a hiány, úgy lopakszik be a versmondatokba a szomorúság, a remény (hiábavaló) küzdelme, a szeretet fájdalma.

Balogh Ádám első kötetének feltétlen érdeme, hogy benne egy kidolgozott, magabiztos versnyelv jelenik meg – szó sincs szárnypróbálgatásról, kísérletező jellegről is csak mértékkel, elszórtan beszélhetünk (például A felesleges körök vagy egy-két rövidebb szöveg esetében). Olyan verseskötetről van szó, amellyel kapcsolatban föl sem merül, hogy érdemes (avagy: szükséges) volt-e kinyomtatni: egyértelműen értéket képvisel a kortárs költészetben, igazán maradandó élménnyel ajándékozva meg az olvasót.