Oravecz Imre: Távozó fa. Magvető Kiadó, Bp., 2015

Oravecz Imre legutóbbi verseskötetéről három szempontból fogok írni. Az első az lesz, hogy a Távozó fa miként lehet a szerző legutóbbi és egyben az életmű újrakiadásának legelső kötete. Majd a véleményem szerint nagyon fontos mottóról és ennek következményeiről beszélek, végül a borító hátsó oldalán olvasható költemény megválasztásáról („öreg vagy és egyedül”).

            „A Távozó fa a Magvetőnél megjelenő Oravecz Imre-életműkiadás első kötete” – olvasom a fülszöveg végén. Ha valamilyen „rendet” kívánunk bevinni az életműkiadás egyes darabjainak sorrendjébe, ez a szerző és a kiadó által igenelt eljárás roppant figyelemre méltó, inverz sort ír elő. Ha így fog történni, már csak az ilyesféle értelmezéselméleti (és gyakorlati) tapasztalat miatt is, így fogom majd végigolvasni az oeuvre-öt. Mert soha nem merült föl bennem a kísértés, hogy kezdjem például az Íme, hát megleltem hazámat…kezdetű költeménnyel, míg a fordított végigolvasás végén eljutok oda, hogy De szeretnék gazdag lenni. A könnyen belátható és rutinszerű elgondolás szerint, ha megindulunk A pontból (Oravecz Imrénél ez a Héj című verseskötet), majd hosszú út után elérkezünk B pontba (a Távozó fa), ahonnan visszafordulunk A irányába, ugyanazt az utat tesszük meg, csak visszafelé, és idővel ugyanahhoz az A ponthoz érkezünk vissza. Ez azonban egyáltalán nincs így. Amikor klasszikus könyvében – Keresztények egyház nélkül (A vallási tudat és a felekezeti kötelék a XVII. században) – Leszek Kołakowski a Sziléziai Angyal misztikus költészetét (Angelus Silesius, alias Johannes Scheffler, 1624–1677) jellemezte, így tette föl a B-ből A-ba történő visszatérhetőség kérdését: „A dolgok »semmijének« elutasítása Isten »semmijének« nevében látszólag visszaútnak tűnik, aminek köszönhetően a lélek eléri eredeti állapotát, a megkülönbözetlenséget. Látszólag, mondjuk, mivel valójában az út paradoxonja szintén abban áll, hogy ugyanazon a helyen tartózkodunk, amelyet ismét megtaláltunk. »Ugyanaz az út vezet fölfelé és lefelé« – Hérakleitosznak ez az oly sokatmondó töredéke tökéletesen elképzelhető lenne A kerúbi vándor kétsorosaiban; valóban, ugyanazon az úton visszajőve visszatalálunk-e az eredeti kiindulópontra?” És a későbbiekben az európai misztikusok még fontosak lesznek.

Azután: az intuicionizmusban régóta ismeretes egy olyan logika, amelyben a nem-nem-P érzékelhetően eltávolodhat P-től. Tulajdonképpen egy toposzról van szó, vagyis egy közös helyről vagy közhelyről. Hogy mennyire erről, azt jól mutatja, hogy – kissé bonyolultabban – Jacques Roubaud az oda- és visszaút nemazonosságát egy japán remete rendszeres gyaloglásának történeteként beszéli el; legutóbb pedig Füst Milánnál találkoztam ezzel A Parnasszus felé (1961) című fiktív önéletrajzában, amikor a főszereplő, Baldus János, hosszú orgonista életpálya után visszatér Kőszegre, de már természetesen nem térhet vissza ugyanarra a Kőszegre. Azt hiszem, két kegyetlen törvény munkál mindebben: az idő tényezője, vagyis a múlása, és amit ez kikövetel, a visszafordíthatatlan változás, mind a helyet, mind az alanyt illetően. Különösen erősen jut érvényre ez a repatriálás esetében. A Helyreállítás című ciklus alaphelyzete ez Oravecz Imrénél a Számolás című költemény felütésében: „Tizenöt évesen mentem el Szajláról, / és több mint negyven év múltán költöztem vissza.” Majd a Helyreállítás húsz lépést sorol fel a hétéves én mikrokörnyezetének restaurálási lehetetlenségére, az Eltűnt széna a „valaha” idejét állítja szembe a „most”-tal, a Hiányzó ház rányitja a visszaút lezárulásának egész problematikáját az álomban fellépő lehetségességre, az Álom pedig a kitalált életrajzra. A szülőhely, a gyerekkor helye különös erővel kelti fel a nosztalgiát, a visszasóvárgást, az elégia alapvető beállítódását, de erről Oravecz Imre verseskötetében nincs – vagy csak igen áttételesen van – szó. Tavaly óta Pécsett magam is folyamatosan tapasztalom a repatriálás minden (fizikális és lelki) nehézségét, szomorúságát.

            Ami pedig a költő és a kiadó vélhetően közös elgondolását illeti (a Távozó fa kötettől kiindulva vissza a Héjig inverz rendben), értelmezési kalauzként remekül ellentmond minden genetikus értelmezésnek, amely valamilyen megjelölt kezdettől kibontakozást követ végig. Ellentmond tehát annak a hegeli ösztönnek, amely a magból vagy csírából bontja ki a fát (vagyis aki szerint a mag potenciálisan, azaz a lehetőség szerint tartalmazza magában a fát), és azt mondja, a majom az ember felől érthető meg, a feudalizmus pedig a kapitalizmus felől. De az érzésem az, hogy irodalmi életművek esetében sem a genetikus követés (a kezdetektől a kibontakozásig), sem ennek inverze nem ad többé-kevésbé megnyugtató megoldást. Egyik sem jó. Ugyanakkor kétségtelen, hogy mindkét eljárás elvszerű, és náluk jobbat egyelőre nem tudok.

            Most térek rá a kötet mottójára. Így szól:

                        „Boldog, akit az igazság maga tanít,

                        nem képekben és elhangzó szókban,

                        hanem úgy, ahogyan ő magában van és szól.”

                                                           (Kempis Tamás: Krisztus követése)

Nagy fontosságot tulajdonítok e mottónak, és röviden körüljárom eredeti szövegkörnyezetét, majd azt a jelentést, amelyet a verseskötet élén a kötet anyagából magára vesz. Mint ismeretes, a holland származású Ágoston-rendi szerzetes, Thomas a Kempis (1380–1471) legjelentősebb és századokon át a legtöbbet hivatkozott műve a De imitatione Christi. Nálunk először Pázmány Péter fordította Kempis Tamásnak négy könyvét Krisztus követéséről (megjelent Bécsben, 1624-ben), de Oravecz Imre nem az ő, hanem Jelenits István modern fordításában adja a szövegrészletet. A részlet vagy mondat az 1. könyv 3. fejezetének (Az igazság tanítása) kezdő mondata. A mondat cruxa, leglényegesebb és legproblematikusabb része a „tanítani képekben és elhangzó szókban” kifejezés értelmezése. És ebben Pázmány Péter gyönyörű magyarítása sem segít sokat: „Boldog, akit az igazság magán tanít, nem árnyékok és elmúlandó szózatok által, hanem voltaképpen, amint magában vagyon.” Mint a már emlegetett Leszek Kołakowski elmondja, mind a lutheri hitújítás, mind az első és az ún. második reformáció hagyományának megalapozásában ez az eredetileg devóciós, a lelki életet megújító írás, a Krisztus követéséről, tekintélyes helyet foglalt el, de a katolikus misztikus áramlatok szerzői is gyakran hivatkoztak rá a nagy 14. századi misztikusok, Jan van Ruysbroeck, Johannes Teuler, Eckhart mester és Heinrich Suso mellé iktatva őt. A lengyel származású filozófus, aki vaskos könyvében a felekezeti disszidensek és misztikusok 17. századi áramlatait és fő képviselőinek műveit vizsgálta, egyértelművé tette, hogy vallási gyakorlatukban ezek az emberek elutasították a képeket és az elhangzó szókat. Az „elhangzó szók” az Igét közvetítő prédikációt jelenti, valamint ennek ex auditu, hallás útján történő befogadását. Az érzéki kép az egyházi rítus egészére vonatkozik. Az alumbrados, a spanyol heterodoxia 16. századi mozgalma „(…) szinte minden bevett vallási ceremóniát bálványimádásnak tekintett, nyíltan hirdetve, hogy a templomok, a ceremóniák és a képek fölöslegesek, és általánosan fogalmazva Isten imádását az igazságban és a szellemben tanácsolta.” De miként van és szól az igazság „ő magában”?

            Valószínűleg sehogyan, legalábbis kép(zet)ekkel és szavakkal nem. Számos leírásunk van a misztikus egyesülésről, az unio mysticáról, még pontosabban az egyesülés pillanatáról. A fecsegésre mégoly hajlamos szerzők is igen pontosan le tudják írni azt a környezetet, ahol a misztikus tapasztalás lezajlik. Szerzetesi cella, ablak, az egyik oldalon az ágy, a falon feszület, az asztal mellett egy szék, az asztalon a Szentírás, a fény ferdén süt be az ablakon, stb. De az igazság szavához és az egyesüléshez érve a beszéd megszakad, vagy igen rövid és általános mondat, „leírás” következik: fény támad, a cellát betölti a mindent átható ragyogás. A Távozó fa kötetben így szól a nem legrövidebb, de mindössze két sorból álló költemény, melynek címe: Egy hívő naplójából:

                        „Isten olyan, mint a fény,

                        csak annyit látunk belőle, hogy világít.”

Vagyis úgy kellene olvasnunk Oravecz Imre költeményeit, mint Isten vagy a Semmi megtapasztalása előtti vagy ezt követő környezet- és állapotleírásokat, és nem – mint korábban gondoltam – az érzékeléstől és a tapasztalástól éppenséggel elválasztó és eltávolító verizmust. A verizmus, a nevével ellentétben, nem az igazság, csak a tények és dolgok szava.

            Innen nézve a „leíró” költemények szenvtelen személytelensége is más jelentést vesz föl. Ha a birtokos személyjel, az „én” szerepeltetése, és az egyes szám első személy a személyesség grammatikai jelölője, akkor a verseskötetben szép számmal olvashatók személytelen költemények (a szerzői hang implicit, rejtett, ide értendő). Ilyen a már említett Eltűnt széna, A hosszabbítás vágya, Szilveszter, Napszállta előtt, és igen sok található belőlük a Madárnapló ciklusban. És mégis, a kötet egésze oly személyes! De miként az? Kigyűjtöm a legelső, idézetes című Téli éjszaka ciklus igéit. Vannak olyanok, amelyek intelligibilis tevékenységre utalnak: „kiszámolom”, „egymás alá írom”, „összeadom”, „érdekel”, „olvasom”, „elbizonytalanodom”, „felcserélem”, „eltévelyedem”, „tudjak róla beszélni”, „fel-felidézem”, „ne felejtsem el”, „gondolok”, „gondolok” valakire, ,,nem tudok”, és e nemben a legfontosabbak: „érzékelem”, ,,észlelem”, „érzek”, „akarom” (többször); vannak, amelyek valamely cselekvésre: „elbóbiskolok” (kétszer), „fűtök”, „felcsavarom”, „lecsavarok”, „felébredtem”, „kijöttem”, „kerestem”, „találtam meg”. És ami a lényeges, a zömmel a látásra, a nézésre, a szemlélődésre vonatkozók: „nézem”, „merőn nézek”, „elnézném”, „látom”, „láttam”, „lenyűgöz”, „rabul ejt”; „szerettem”, „láttam”, „éltem”, „írnék”. Az igéken keresztül elérkeztünk a kötet alapvető hangoltságához, az öregedéshez és az öregséghez. Kétségtelen, hogy e tárgy Cicero De senectute írott értekezése óta közhelyekkel körülkerített, és kevés az olyan mű, mint Italo Svevo 17 évesen publikált első regénye, a Senilità, vagy Weöres Sándor ifjúkori költeménye, az Öregek. Itt nincs hely az újkori és mai magyar (nem túl sok) öregségvers jellemzésére, mindenesetre ugyanolyan termékennyé tehető terület, mint bármely másik. Füst Milán öregségkultusza mellett elfér benne némi ember- és ifjúságellenesség is. Például ez:

                        „A költők öregkori munkásságát

                        fiatal kritikusok értékelik,

                        ez természetes,

                        az embernek öregen is van véleménye,

                        csak nem hangoztatja,

                        de honnan tudják,

                        milyen öregnek lenni?”

Ha jól fordítom prózai nyelvre, itt arról az állításról van szó, amely szerint nem lehet az öregedést és az öregséget anélkül elemezni, hogy mi ne volnánk öregek. Ad analogiam, nem lehet bírálni a buszsofőr vezetési stílusát, csak akkor, ha mi magunk is buszsofőrök vagyunk. Az érv sántasága nyilvánvaló, ráadásul az öregkori munkásság értékelésekor a (fiatal) kritikusoknak egyáltalán nem az öregséggel van dolguk, hanem ennek (nyelvi) megformálásával. Ráadásul Oravecz Imre Távozó fa című verseskötete nem egyszerűen időskori mű, ez félreolvasás. Az időskori felelősség könyve ez.