Felnőttkorában az ember bőre már jól zár, nem tud kibújni belőle. Színezheti, festheti, tetováltathatja, de belülről ugyanaz marad.

Itt ülsz a konyhai asztalnál, több mint egy órája, indulásra készen. A bőröndöt már ötször átnézted, minden szobában ellenőrizted a villanyt és az ablakokat. Megállapítod a tizedik alkalommal is, hogy a pénz a kézitáskában, az útlevél, a repülőjegy és a tárgyalási dosszié szintén; semmi sem hiányzik.
Tíz perc múlva felállsz, újból kinyitod a bőröndöt, utána megnézed a villanykapcsolókat és az ablakokat, a végén ismét átvizsgálod a kézitáskát. Eddig is ilyen voltál. Hiába tervezed másképp csinálni; felnőtt vagy, jól zár a bőröd, nem tudsz belőle kibújni. Mindig is hamarabb vagy kész, mint kellene. S az okot nem az elérendő célállomásban kell keresni, hanem önmagadban. Ezt jegyezd meg, mert ez mondanivalóm nyitja, kioldója lelked zárának.

Nézz körül: milyen változást látsz? Mostanra egyedül maradtál. Egyedül pakoltál, és egyedül lettél hamarabb készen. Egyedül várod, hogy a ház elé gördüljön a céges kocsi.
Egyedül lépsz ki az ajtón, nincs kitől elköszönni, nincs, aki neked bármit kívánna, se jót, se rosszat. A földre teszed a bőröndöt, hátrafordulsz, s bezárod magad mögött azt az ajtót, amely eddig téged zárt el. Beülsz a kocsiba, az a repülőtérre visz, oda is hamarabb érkezel, mint kellene, magad mögött húzod a kerekes bőröndöt, válladon kézitáska, elvegyülsz az emberek között, s némi megkönnyebbülést érzel: a tömegben nem látszol olyan magányosnak, elhagyatottnak. Beszállsz a vasmadárba, elutazol, és pár nap után visszaérkezel. Akkor is az ajtó elé teszed bőröndödet, kinyitod az ajtót, bemész, nincs kinek köszönni, nincs, aki téged egyetlen szóval is fogadna. A falaid ugyanott állnak, és némán bámulnak.

Ő sem változott, hisz ő is felnőtt ember, jól zár a bőre neki is, nem tud kibújni belőle. Tudom, fáj neked, hogy egy ideje mást szeret odaadóan – túlságosan is –, rajong érte. De emlékezz vissza, érted még jobban rajongott az elején.

Nem te mondtad, hogy sokszor titokban a céges kocsivezetővel vitette magát a reptérre, és meglepetést szerezve várt rád? Nem rohant feléd, nem ölelt hosszan? Hazafelé a kocsiban nem engedte el a kezedet, sóhajai forróak voltak, és alig várta a hazaérkezést, hogy fejét a mellkasodon pihentesse.

Nem te mondtad, hogy sokáig csak mosolyogva, csillogó szemekkel nézett rád, bármit csináltál és bármit mondtál; csupa olyan ruhát vett föl, ami tetszett neked, olyan illatokat használt és olyan frizurát hordott, amely számodra még szebbé és még inkább hozzád valóvá tette?

Nem te mondtad, hogy miattad ezerféleképpen játszotta ki akkori családját, és minden trükköt bevetett, hogy tőlük eljöjjön, s veled lehessen? Nem jelent meg nálad kora reggel munka előtt és kora este munka után, és a hétvégén is, hogy lásson, átöleljen, érezze tested illatát? Nem te mondtad, hogy szinte már zavarba ejtő, ahogyan amolyan kisistenként kezel?

Most ugyanez történik. Ezt a filmet már láttad, szemed előtt zajlott. Csak a szerepek változtak – de akkor miért fájlalod? Ő ilyen a kapcsolat elején. Miért ne öltözne fel úgy, ahogy szereti a jelenlegi bolygója, mely körül tehetetlen holdként kering? Miért ne használna olyan illatokat, miért ne viselne olyan hajat, amely neki még szebbé és még inkább hozzá valóvá teszi?

Miért ne játszhatná ki jelenlegi családját, s miért ne vethetne be mindenféle fortélyt, hogy vele lehessen? Miért ne lehetne vele kora reggel munka előtt, és kora este munka után? És a hétvégén is, hogy lássa, hogy átölelje, hogy a teste illatát érezze? Miért ne kezelhetné őt is kisistenként?

Ő az előtted lévő kapcsolata kezdetén sem lehetett másmilyen, és az új kapcsolatai elején sem lesz másmilyen. Tudod, miért? Mert nem a másik ember értéke determinálja ezt benne, hanem saját maga; ahogy nálad sem az elérendő célállomás szabja meg, mennyivel hamarabb vagy készen az indulásra, hanem te magad.

Ha ezt belátod, oldódik lelked görcse, megkönnyebbülsz. Mosolyogj rá, ha összefutnál vele, hisz ő is csak saját maga áldozata, ő sem tudja legyőzni önmagát, ahogyan te sem. Vond ki magadat abból a forgásból – hisz nem vagy már sem része, sem részese. Nem veled, nem miattad és nem hozzád mérve teszi mindezt. Belső kényszerek ezek, amelyek ott rejtőznek minden ember bőre alatt.

Miközben az élet előrehalad, az ember mindinkább visszatér eredeti énjéhez, gyökeréhez, bőrének belső színéhez. Azt gondoljuk, hogy a múló évek eltávolítanak a gyerekkorunktól. Pedig nem. Éppen hogy oda tartunk, és életünk végén a kiindulási ponthoz érkezünk, édes kisfiam.