KICSI DAL

Erekben fehérzaj kering.

És mint a véred, énekel.

Sosem tart örökké semmi sem.

És sosem múlik semmi el.

A felfoghatatlan alszik benned.

Lassan mozdulj, nehogy felébreszd.

Kicsiket sóhajts, gyengéden élj.

Ha vérzel, nehogy összevérezd.

Olvass nehéz és jó könyveket.

Hosszú sétákkal ringasd az űrt el.

Ha felsír, etesd meg, bugyuta kicsi dalt dünnyögj neki.

Ha nyűgös, tűrd el.

Ennyi az egész.

Mert hát végül is ugyanígy van mindenkivel.

Erekben fehérzaj kering.

És mint a véred, énekel.

BUDAPEST

A Duna illatáról,

ahogy szétterül Pest és Buda közt,

átnyújtózva a városon, arról kellene írni.

Ha egyszer elmegyek örökre,

erre fogok emlékezni a leginkább,

meg persze a gangok szagára,

a lépcsőház és a harmadikon főzött kotyogós kávé

összemosódó dallamára, mert igen,

olyan ez, mint egy dallam, a tévéhíradó kiszűrődő főcímzenéje,

erre fogok emlékezni, igen, meg arra,

 ahogy egyszer régen üvegcserepekkel teleszórt és

cseppet sem romantikus hidakon gyalogoltam át,

esténként, egyedül, szélbe tartott arccal,

és valahol benn a mélyben arra gondolok,

anélkül, hogy tudnám, hogy végül is

mire mennénk egymás nélkül,

ez a  város meg én, Budapest meg én,

de hát tudod, az is lehet, hogy mint oly sokszor,

ez a szerelem sem tart majd örökké.

Annyi minden kavarog, tudod –

az ég sötét, ha felnézek, szinte elnyel,

és nemcsak elnyel, vissza is köp utána,

és itt maradok talpig önmagamban,

csillagtalan, szédülve és hülyén.

Ez az, mi van, és úgy van, hogy közben nincs is.

Én se vagyok. Csak egyberendezett dolgok,

ötletek, tervek, képek, néhány idegen álom,

csupa olyasmi, amit igazából

valaki csak egyszer itt felejtett,

nem fontos. Mosógépdobban a ruha,

az kavarog, nem én.

Nincs is bennem örvény.

Csak az örvény helye.