Álarc; Írisz; Tépőfog

 

 

Álarc

 

Mosogatás közben

néha egy gyilkosabb múltra gondolok.

 

Beszélgetésekre, amelyekből

kínzóan hiányzott az őszinteség

 

jégkamrákhoz hasonló,

hűvös kimértsége.

 

Ilyenkor képzeletben visszatérek egy helyre,

ahol már jártam korábban

 

– a gyávaság kihűlt romjaihoz –,

 

és eltársalgok azokkal,

akik azóta sem öregedtek semmit.

 

Csakhogy ezúttal másképpen zajlik le köztünk

az ismert dialógus,

 

mert az emléklények szájába

késeket adok: boncolják fel a magány

 

álarcos bohócát, engem.

 

 

Írisz

 

Egy a külső gyűrűben zöld, és belül,

a pupillanyílás közelében világosbarna írisz.

Lehetne bárkié. Mégis, arról az apró, fekete

pigmentfoltról a jobboldali szivárványhártyán,

 

felismerlek téged. Olyan, mint egy szikra

égette lyuk, vagy mint a szembogár központi,

titán-oxid légkörű bolygója körül keringő

műhold. Még inkább egy folyami kagyló

 

gyöngyszemében tükröződő pete, amely egy

gazdaállat kopoltyúja felé sodródik éppen.

De lehetnék én is – kihunyt szentjánosbogár,

szemed üveglapja mögé betűzve.

 

 

Tépőfog

 

Amikor a kirándulásról hazafelé jövet

megálltunk a fagyos főtéren,

és az éhségtől zaklatottan,

vacogva elnémultunk, már tudtuk,

 

hogy hiába nyúztuk le egymásról

a csalódások téli bundáját,

a kihullott tépőfog visszanőtt,

és sértéseivel prédára vadászik.

 

Később, miközben visszaindultunk a buszhoz,

megrökönyödve néztünk végig

a szív feldúlt erdején. Borogassuk be,

mondtad, a fák kikarmolt törzsét.

 

Vissza a tetejére