A Bolond utolsó előtti éneke; Keszthelyi anzix
A Bolond utolsó előtti éneke
Hiszen tudod már, jó királyom,
lehettem volna persze akárki más,
sőt mindegyiknek az ellentéte is,
hogy mért történt, történik pontosan így,
kevésnek tűnik a magyarázkodás.
Marad a kétség, hogy bár nincs másik út,
mégsem biztos, ezen kell végig mennem,
s mert változtatni nem lehet e renden,
bolondozok, míg folyton kísért a múlt,
és abroncsba foglal, tör a perc-jelen;
mindennapi körbe-körbe történet,
s hogy valahol én is benne tört-ének,
mígnem belém rohan majd a végtelen…
Elhagylak akkor tényleg, drága Learem,
bármennyire bírtad is már a lírám!
Keszthelyi anzix
puha bőröndfenekű tó
mélyén nyolcezer év
gyűrődik zöld árnyék
záródik ránk nehéz
testleplek süppednek
az iszapos csendben
a homályban feldereng
ölelve az öböl kék széle
egy régi római erőd képe
s Festetics Főnixe kötne ki éppen
ágyúval jelzi meghozták a sót
örvénnyé kavarog hun gót
avar szláv honszerző magyar
ki azóta is keresi a szót
nádkunyhójából kilép a halász
varsájában bronzfegyvert talál
hosszú török és német portyák
ott itatásra terelik a csordát
itt a Kisfaludy gőzös emeli orrát
vad oroszok fekete Volgák
cserkészek aztán úttörők
szórják fejükre a homokot
s ahogy a víz gyorsan párolog
unokánk száraz lábbal éri el
két part között a holnapot
Vissza a tetejére