Hálóban (regényrészlet)

 

 

Örömmel kísérte lányait a teniszedzésre, bár a gondolatai már kedvenc presszójában jártak, ahová majd beül újságot olvasni. Büser Arnoldnak nem egyszerű kimódolnia némi zavartalan és rezzenetlen időtöltést önmaga számára; viszont ma föltétlenül szükségét érezte, hogy a katolikus hetilap szerkesztői teendőitől meg a családtól egyaránt szabad lehessen néhány órára. A földalatti gyorsan visszavitte a November 7. térre. Betelepedett a Rozmaring legbelső zugába, és előhúzott a zsebéből egy újságot. Az újságolvasás csak ürügy. Amíg a lányok a labdát ütögetik, gondolkodhat ezen-azon. Ifjúságában rajongott a teniszért. A húgával Pápán tagjai voltak a teniszklubnak. Jó érzés, hogy megadhatja a gyerekeinek, bár Edit meg Luca nem szeretik ezt a sportot, noha ezúttal még engedelmesen szerválgatnak.

Amikor pontban négy órakor elbúcsúztak az edzőjüktől, nem sejtették, hogy örökre, mert a férfi nemsokára nyugatra távozik, hogy ezt az úri játékot az itthoninál „úribb” országokban oktathassa. A teniszpálya a Bajza utca – Gorkij fasor sarkán volt egy beépítetlen telken. Ütőjüket lóbálva megindultak a Bajzán az Andrássy út felé, amelyet azon a napon még Sztálin útnak hívtak. Szokásuktól eltérően nem siettek le a lépcsőkön, hogy fölszálljanak a földalatti vasútra, inkább gyalogolni támadt kedvük. Tömeg hömpölygött az utcán, és valami titkot hordozott a délután. Amúgy nem akármilyen utca ez: sugárút, fasor övezte sétányokkal, széles úttesttel középen és két keskenyebbel a sétányok meg a járdák között; s teljes széltében rengeteg áramlott szembe velük. Az idősebbik lány nyomban a szélre tartott, az épületek szoros közelébe szeretett volna húzódni, hogy ott haladjanak otthonuk felé, a kisebb ellenben az úttest közepén akart trappolni, neki a tömegnek, neki a viharnak. Edit nehezményezte, de követte. A sokaság a Sztálin-szoborhoz hömpölygött. Le akarta dönteni a hatalmas bronzmamutot a talapzatáról. Az emberek lelkesek voltak, mindamellett csalódottak. Egy részük azért, mert hiába várta Nagy Imrét a parlamentbe; a másik résznek sikerült kivárnia, hogy megérkezzen, nekik viszont a politikus szónoklata okozott csalódást. Mert a jövendő hős e napon „elvtársainak” szólította hallgatóságát. Nagy Imre lelki elszántságában még többnapi járóföldre volt saját forradalmiságától, a forradalom miniszterelnökétől. Az aranysárga falevelek konfettiként hullottak a felajzott tömegre.

A két lány semmit sem értett az egészből, de érezték, nagy esemény van születőben. A Köröndnél Luca jobb belátásra tért, talán tényleg biztonságosabb útjukat a házfalak mentén folytatniuk.

Arnold elégedett volt, hogy megszerezte magának ezt a délutánt, ám sehogy se sikerült a külvilágot kirekesztenie. Valamitől vibrált a levegő a Rozmaringban. Erőltetni próbálta az újságolvasást. Végül föladta. Semmi értelme. Fizetett, kilépett az utcára. És földbe gyökerezett a lába. Emberförgeteg. Forog vele a világ. Tehetetlenül toporog a presszó előtt. A lányok nem jönnek meg a földalattival, egyik szerelvény a másik után fut be, jóformán üresen. Mintha a föld nyelte vagy a tömeg sodorta volna el őket. Végre mégis megérkeznek, szemben a vonuló áradattal. Elébük rohan, megragadja a kezüket, s szinte futnak a ház felé, ahol laknak. Nem vártak a liftre, kettesével szedték a lépcsőfokokat.

A lakásukba azonban nem tudtak rögtön bejutni; az ajtajuk előtt, a függőfolyosón Móric bácsi rohangált fel s alá, s hol a mellét verte a két öklével, hol meg kopott szőrmegallérját tépdeste. Dermesztő látvány volt fekete kabátjában és kalapjában, akár egy beteg varjú, egy kísértet, egy emigráns orosz zsidó valamelyik Chagall-képről. Zsidó volt valóban; a lakásbejáratukkal szemközt lakott egy gangra néző albérleti szobában, és szinte sose ment el hazulról. Luca olykor meleg ételt vitt neki, amit csak beadott az ablakon, és ilyenkor váltottak néhány szót egymással. „Újra kezdődik minden, megint ölik a zsidókat!”, kiáltozta eszelősen, ahogy a lányok közelébe ért. Edit és Luca most találkoztak először a zsidókérdéssel.

 *

Nagy Imre október 28-i rádióbeszédéből: „Magyarország népe! A múlt héten tragikus gyorsasággal peregtek a véres események. Az elmúlt évtized szörnyű hibáinak és bűneinek végzetes következményei tárulnak elénk azokban a fájdalmas eseményekben, amelyeknek szemtanúi és résztvevői vagyunk. Ezeresztendős történelmünk során a sors nem fukarkodott a népünket és nemzetünket sújtó csapásokkal, de ilyen megrázkódtatásokat hazánk talán még soha nem élt át. A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna...”

*

Bár az országban és Budapesten még folytak a harcok, október 28-a a győztes forradalom első napja. A lányok nagyanyjuk társaságában lemerészkedtek az utcára. Már megkezdődött az ÁVH lefegyverzése és laktanyáinak átvétele. Edit és Luca majd egy hete nem jártak az utcán, csak a nagyanyjuk; ő mindennap megpróbált kenyeret szerezni a családnak. A kis csapat a Lenin körútra iparkodott. Ahogy kiérték az Aradi utcáról, hatalmas csődület állta útjukat. Ez a tömeg egészen másféle volt, mint az a hömpölygő áradat 23-án. Nem vidám és nem ujjongó, hanem veszélyes és agresszív. „Drótkötelet neki!”, üvöltötte kórusban. Egy perc se kellett, teherautó hozta a kívánt eszközt, s már fel is húzták vele a szemközti fára az áldozatukat. A férfi nem viselte az egyenruháját, de a lányok felismerték az arcáról: egy lakó volt a házból. Nap mint nap fogadta köszönésüket a lépcsőházban.

Vissza a tetejére