Ötvenhat hatvan perc alatt

 

 

Ez egy magánszertartás: október végén minden évben bezárkózom a szobámba, és végighallgatom a Magyar Rádió 1956-os adásait. Nagy Imre november 4-i drámai bejelentése után pedig ma sem tudom a könnyeimet visszatartani.
Természetes volt számomra, hogy idén sorra elfogadtam az iskolák, könyvtárak, egyesületek felkéréseit, meghívásait – végül is a hatvanadik évforduló kerek szám, én pedig, akárhogyan is vesszük, 56 szemtanúja és túlélője vagyok.
Kicsit megrémültem ugyan, mikor kiderült, hogy október elején már tizenkilenc (egy híján húsz) rendezvényre ígérkeztem el. Hát még ha tudtam volna, hogy jó magyar szokás szerint hányan hagyták az utolsó pillanatra a felkérést! Mindegy. Volt egy olyan érzésem, hogy – mint Arany János béna harcfija – a kötelességemet teljesítem, ha elmondom, amit tudok.
Nyomdában voltak 56-ról szóló írásaim is. Úgy képzeltem, hogy egy könyvbemutató színesebbé teheti az előadásaimat. Az meg sem fordult a fejemben, hogy csak az évforduló napjára érkezik meg az új kötet. Akkorra, amikorra a rendezvények fele már lezajlott. Azzal vigasztaltam magam, hogy – legyünk csak túl rajta! – majd ezt a sok ügyetlenkedést kíméletlenül megírom.
Megörültem, amikor erre egy folyóiratunk is felszólított. Naplószerűen – így szólt a kérés. A lényeg: hogyan értékelődnek át több mint fél évszázad után a forradalom történései.
Most pedig egy felvidéki barátom levelét olvasom. Mennyire más, írja könyvemről, mint a hivatalos szónoklatok!
Hát én ezt, bevallom, nem érzékeltem. De annak örülnék, ha ez a beszámoló valamit hozzáadna a hatvanadik évfordulón országszerte elhangzottakhoz, esetleg kiegészítené azokat.

Szóval, hogy átértékelődtek-e? És ha igen, hogyan? Ami engem illet, csak a saját tizenkilenc rendezvényemen voltam jelen. Hogy máshol mi történt, csak másodkézből tudom. Így aztán csak az előzőekről beszélek.
Fellépéseimre – még ma, nyolcvanesztendősen is – felkészülök. Előkeresem egyetemi jegyzeteimet: odaát, Amerikában, már fél évszázad óta tananyag a forradalom. Trópusi diákjaimmal összehasonlítottuk 1789-et, 1917-et és a magyar 56-ot. Volt abban valami törvényszerű, hogy nem az erősödő elnyomás váltotta ki őket. Ellenkezőleg: akkor törtek ki, amikor gyengének mutatta magát a hatalom.
Általában – így szerepel a jegyzeteimben – főpróba előzi meg őket, mint 1905, vagy mint nálunk az 1954-es berni futballvereséget követő népharag.
Jellemzőjük az is, hogy radikalizálódnak. A tömegmozgalomból nem marad csak egy élcsapat. Ekkor következne a visszarendeződés. Ezt a folyamatot nálunk vérbe fojtották a szovjet csapatok.
De vajon – itt és ma – az ilyen elméletekre lennének kíváncsiak a fiatalok? Hiszen magukat az eseményeket sem ismerik! Én pedig az ő számukra készítem a jegyzeteimet. Az eseményekből azonban – úgy gondoltam – mégsem fogok elmondani egy részletnél többet.
Szívem szerint inkább arról beszélnék, hogy mit akartak az ötvenhatosok. Mert volt egy közös nevező. Az, hogy „ruszkik, haza!”. A magyar ügyeket ezentúl intézzék a magyarok!
Hogy merre, hogyan? Felködlött valamiféle harmadik út. A prágai „emberarcú szocializmus”? Sorolhatnám azt is, hogy mi valósult meg 1956 követeléseiből. És hogy mi nem.
Így tépelődtem. Azt persze tudtam, hogy majd csak menet közben, a helyszínen áll össze, amit mondani fogok.

Néhány korai összejövetelre így is eljutottam. Nagy Pál párizsi barátom a Petőfi Irodalmi Múzeumban, szerkesztőtársa, Papp Tibor az írószövetségben lépett a közönség elé. Pali a frankofónia évszázados történetét írta meg, kár, hogy a könyvet nem küldte meg a svájci kiadó. Megkapja, közölték, aki (ha jól emlékszem) nyolcvan eurót (huszonötezer forintot) valahová befizet. Különös könyvbemutató, ahol a bemutatott nincs jelen.
Papp Tibornak egy régebbi beszélgetését vetítette az írószövetség. Aztán volt valami hosszú performanszszerűség, amit a közönség, igaz, feszengve, de végigült. Vagy csak én éreztem volna úgy, hogy a valaha izgalmas párizsi avantgárd már csak egy ilyen provinciális, idejétmúlt dolog.

A hónap végén még meghívott a Geológiai Társaság. Meghallgattam az előadókat, akik sorra vették a hazánkban és a nagyvilágban fellelhető ötvenhatos emlékműveket. A teremben ötvenen ültünk.
Fiatal – egyetlenegy.
Itt felszólaltam én is. A társaság elnöke még a múlt század végén száműzetésem színhelyén gyűjtötte a kőzeteket. A szobra most is ott áll a múzeum előtt. Könyvében az én írásom a Puerto-Ricóról szóló fejezet.
Ilyen közönség előtt nem könnyű a forradalomról beszélni. Mindegy. Jó volt viszontlátni trópusi látogatóimat, feleleveníteni régi, közös élményeinket.
Már csak így. Megöregedtünk, ötvenhatosok. Nem jutnak eszünkbe a nevek, ismételgetjük, mintha önmagunknak, a régi dolgokat.

Eljött a nap, amikor belecsaptam a húrokba én is. Első utam Fehérvárra vezetett. Pomogáts Béla felajánlotta, hogy utazzam vele. A háromnapos rendezvény szervezői elfelejtették közölni a szálláshelyek megközelíthetőségét, Béla tucatnyi járókelőre rádudált, de a Szent Gellért Szállót nem ismerte senki.
Mire megérkeztünk, már elhangzottak a díszvendég, Kabdebó Tamás köszöntő szavai. Pomogáts a tőle megszokott szép, tartalmas beszélyben elevenítette fel az erdélyi 1956-ot. Én a francia sajtóról beszéltem. Albert Camus-ről, és azokról, akik félreértették a budapesti eseményeket. Amikor befejeztem, kimentem az előszobába, és elfogyasztottam két szendvicset. Még tele volt a kezem, a titkárnő egyenesen a zsebembe csúsztatta a honoráriumot.
Nem történt semmi más említésre méltó. Hacsak az nem, hogy Kabdebó, az ünnepi szónok egy ifjú költő fejéhez vágott egy verseskötetet
– Talán dedikálta! – kiabálta. – De nem nekem!
A tájékozatlan ifjú Lórántot írt be a neki tök ismeretlen Tamás helyett.
Az írországi Tamásnak hozzám is volt néhány jó szava: – Lehet, hogy jó író – mutatott rám –, de gonosz ember.
Valami olyasmit feleltem, hogy ő talán jó ember, de minden bizonnyal rossz író.
Nem volt sok kedvem visszaülni az odabent szorongó félszáz hallgató közé. Ilyen előzmények után az estére meghirdetett borozás sem lelkesített. Nem voltam egyedül: két szendvics között az írószövetség elnöke is odasúgta, hogy lassan hazamegy.
– Elvinnél? – kérdeztem.
– Persze – felelte. – Kocsival vagyok.
Visszamentünk a szállodába, és az elképedt alkalmazottak kíséretében lehoztam emeleti szobámból a kézi kofferomat.
Útközben sokat beszéltem. Elmondtam, amit odabent, a teremben kellett volna. Hogy miként vált egy orosz birodalom ellen lázadó 56-os társból a brit gyarmatbirodalom tisztviselője egy dél-amerikai gyarmaton.
Elnököm este nyolc után letett a kapuban. Így ért véget első fellépésem: egy háromnapos rendezvény három óra alatt.

Mások is átrepültek hozzánk a „művelt Nyugatról”, hogy itt ünnepeljék 1956-ot. Szabó Ákos festő normandiai birtokáról érkezett, hogy megnyissa kiállítását a Nagykörúton.
A galériába nem volt könnyű bejutni. A biztonsági őrök csak azt engedték be, aki a vendégek listájára még idejében feliratkozott. Szerencsére a tulajdonos kijött értünk, és beengedett.
Ákos képeiről nálam jobban beszélnek a kritikusok. Én ezúttal is siettem. Kint a bejárat előtt most egy londoni társ, Sárközi Mátyás győzködte a biztonságiakat. Egy idős házaspárt szeretett volna bevinni magával, amolyan művésznek álcázott homelesseket.
A tulajdonos mindhármukat betessékelte volna, Matyi azonban elhárította a megtiszteltetést, és kint maradt. Együtt bandukoltunk tovább az Oktogon felé.
– Ezek kik voltak? – kérdeztem.
– Kicsodák?
– Hát a barátaid!
Nem ismerte őket. Megsajnálta volna a két öreget? Odabent szendvicseket osztogattak.
– A fontos az – mondta nevetve –, hogy bejutottak!

Hát igen! A Nagykörút és az Oktogon! Az idegenbe szakadt végigjárja a régi útvonalakat. Mások ellenkező irányba nyújtogatják a csápjaikat.
– Mi – sóhajtja egy másik barátom – Amerikába készülünk. Te maradsz?
– Kell valaki – vigyorgok –, aki elrejti az üldözötteket.

Később – hiába, visszidáltam – engem is utolér a „művelt Nyugat”. Telefonál a francia követség, s megbeszéljük, hogy rendhagyó történelemórákat tartok a francia nyelvű gimnáziumokban. És részt veszek az Alliance ötvenhatos rendezvényein.
Ahogy közeledik az évforduló, egyre gyakrabban cseng a vonalasnak rágalmazott telefon. Rádiók jelentkeznek, riporterek. Ülök a naptár előtt, próbálom beilleszteni őket két vidéki út közé. Az úti célok közt akad több gimnázium is, és hát nekem végső soron ez lenne a szándékom. Fiatalokat megszólítani. S ha lehet, nem a Nagykörúton.

Máriaremetén, a francia nyelvű gimnáziumban több mint félezer diák tanul. Sofőr visz ki, kísérőm fiatal követségi alkalmazott. Útközben megbeszéljük, hogy franciául tartom a beszámolómat, és legfeljebb néhány nehezebben érthető adatot ismétlek meg magyarul.
A színházteremben néma csendben hallgat végig félszáz végzős diák. Lassan összeáll a fejemben az ötvenperces szövegem.
Azzal kezdem, hogy 1956-ban az egész országban heten voltunk francia szakosok. Ha jól látom, mondom, elszaporodtatok. Néznek rám, még nem tudják, hogy nevessenek vagy unatkozzanak.
1956 eseményeiből csak a véres csütörtök reggelét mesélem el. A párbeszédet a páncélosokkal az Astoria előtt, amikor egy pillanatra elhittük, hogy átálltak, hogy velünk vannak az oroszok. Azzal fejezem be, hogy tárt karokkal fogadott minket Franciaország. Meg néhány anekdotával. Ezeket most is, mint hatvan éve, franciára fordítom.
A szakállas viccen, hogy ki várta 56-ban legjobban a Mikulást (Szálin, mert már októberben kitette a csizmáit), mindenki jót nevet. Még ezt se mesélte el eddig senki nekik.
Kicsöngetnek. Néhányan, tanárok és diákok velem maradnak. A fiatalok egymás szavába vágva magyarázzák, hogy a forradalomról most hallottak először egy szemtanútól. A tanárok hiába biztatták őket, otthon, a családban nem tudtak anyagot gyűjteni. A szüleik akkor még nem is éltek, mentegetőzik egy történelemtanár. A nagyszülőkre pedig már nem figyelnek a mai gyerekek.
Nem könnyű olyasmiről beszélni, amiről fél századon át nem lehetett.
Pásztón, a következő állomáson megismétlődik a jelenet. Talán annyi a különbség, hogy itt gyakrabban kell fordítanom a francia szöveget. A végén a diákok azt kérdezik, hogyan lehetséges, hogy azokban a sötét években is vicceket gyártottak az emberek. Hát erről külön előadást lehetne tartani. Próbálom elmagyarázni, hogy a humor gyilkos fegyver. Hogy legyőztem, akin nevetek. Ebben egyetértünk – a vén ötvenhatos és ezek a franciául tanuló pásztói gyerekek.

Kezd kialakulni a műsorom. Tudom már, mi az, amit mindenáron el kell mondanom. Az ELTE-vel kezdem, a hallgatók mozgolódásaival. A két nappal későbbi véres csütörtökkel folytatom. Végül pedig mindig megkérdezik, mikor döntöttem el, hogy útnak indulok. Elmondom november negyedikét, a második invázió hajnalát, és december 6-át, amikor letartóztatták a munkástanácsok tagjait. Utána már csak a forradalom utóéletéről beszélek. Arról, amit megírtam a francia sajtóban, meg később a trópuson.
Nincs könnyű dolgom. Sokan azt szeretnék, ha elhelyezném – valahol a mai politikai palettán – 56-ot. Van, aki még azt is tudja, hogy Nagy Imre írásait „Humánusabb kommunizmust!” címen adta közre egy francia kiadó. Mi több – sanda célzás! –, hogy a vértanú miniszterelnök a szovjet titkosszolgálatnak dolgozott.
A legtöbb helyen azonban nem politizál a közönség. Legfeljebb tájékozatlanok a fiatalok. Mint az a fiú, aki megkérdezi, hogy miért nem említem meg Orbán Viktort, „a forradalom miniszterelnökét”. Nem nevetek: nyilván a 89-es újratemetéssel keveri össze 56-ot. Akkor (33 évvel a forradalom után) valóban Viktor szólította fel a távozásra a ruszkikat.

A trópusi egyetemen sem voltak tájékozottabbak a hallgatók. Amikor a hajnali letartóztatásokról, csengőfrászról beszéltem, egy fiú megkérdezte: nem volt a lakásokban telefon? Miért nem hívták ki a rendőröket?
Nem sorolom tovább. A pesti Pinceszínházban a „Versek szódával” műsorában még nekem is sikerült megnevettetnem a közönséget. Beszélgetőtársam, Lázár Balázs színész fölmutatott a mennyezetre, ahol, mint mondta, az én kivetített fényképeimet láthatom.
– Ja, az ott? – kaptam észbe. – Azt hittem, csőrepedés.
A színészkedésben nincs nagy gyakorlatom.

Következtek az emigráns élet tanulóévei.
Az első időkben minden vasárnap francia családoknál ebédeltek az 56-os magyar diákok. Meghívtak minket a Rotary és a Lions klubok. Egy ilyen összejövetelen a munkástanácsokról beszéltem. Gyárat vissza nem adunk! – kiabáltam. Vajon mit gondolhattak ott az asztal körül ezek a derék elzász-lotaringiai gyárosok? Az ehhez hasonló követeléseket, ha jól tudom, ma sem hangoztatják a politikusok…

Sok mindent tanul az ember egy ilyen körúton. Gyulán például, hogy ott szállásolták el a tizenhárom tábornokot, mielőtt útnak indultak Aradra, a bitó alá.
Fáradt voltam, a rendező, Kiss Laci barátom, a városi könyvtár ünnepi műsora után visszavitt a szobámba.
– Reggel jövök érted! – ígérte.
– Viszel Aradra!? – élcelődtem.
Másnap az ötvenhatos megemlékezés után a gimnáziumban tartottam a második beszámolót. Jó beszélgetés alakult ki. A diákok felkészültek voltak. Ilyen messzire, mondták, ritkán jönnek el a pesti „celebek”.

Gyuláról Böszörménybe utaztam, az ottani Kertész László Irodalmi Körnek alapító tagja vagyok. Mennyi nyugodt, tiszta szemű ember! A pestiek hisztériáit megmosolyogják. Minél messzibb kerülünk Thinsz Géza szószékesfővárosától, a nép szegényebb és annál okosabb.

Fél nap pihenő után Gödöllő következik, második hazám. Az Alvég, ahol Sík Sándor, Ottlik Cipi és Németh László háromszögében töltöttem kiskamaszkoromat. Ide évről évre visszajárok. Gödöllő évről évre visszafogad.
Budán újabb riporter, a költő Szöllősi Mátyás vár. 56 egyik számomra fontos színhelyén beszélgetne velem. November 4-e jut eszembe. Felmegyünk a Sas-hegyre, ahonnan jól látható a budaörsi laktanya. Itt a hegyen át menekültek el a kiskatonák, amikor a kaszárnyát elfoglalták a szovjetek. Egy sebesültet hozzánk is behoztak. Civil ruhát szedtünk össze neki, és hogy ne bukjon le egy igazoltatáson, kölcsönadtam a szakszervezeti igazolványomat.
Így, darabonként szedem össze az emlékeimet.

November 4-én, mint minden évben, végighallgatom a Magyar Rádió 1956-os adásait. Időközben megjelent 56-os írásaim gyűjteménye, a Fekete karácsony is. Egy kicsit későn: több száz példányban elfogyott volna vidéki útjaimon.
Ígérik, hogy az Akadémia antológiái, köztük az angol nyelvű ötvenhatos, hamarosan megjelennek. Annak idején figyelmeztettem a szerkesztőket, hogy ha nem juttatják el szeptemberig a nagyvilág felsőoktatási intézményeinek, sehol sem lesz belőle tananyag az évfordulóra. Azt felelték (szó szerint): mi nem a pillanatnak, mi az örökkévalóságnak (utókornak) dolgozunk.
Szerencsére még idejében napvilágot láttak (francia és latin-amerikai) írásaim.

Eljött az ideje, hogy summázzam, mit akartam, miért vállaltam nyolcvanévesen ezt az embert próbáló körutat.
Azzal kezdem, mit nem akartam. Sem elhallgatást, sem mennybemenesztést.
Novemberben, vidéki körutam, előadásaim után elmentem fővárosi irodalmi szalonok rendezvényeire. Amit hallottam, annak az én ötvenhatomhoz nem volt sok köze. Én mindig a fiatalokat kerestem, nem az nyugdíjas-egyesületeket.
De hát mit is akart 1956 őszén az ország? Igyekszem elkerülni a közhelyeket.
Abban, ismétlem, hogy „ruszkik, haza!”, mindenki egyetértett. És hogy a mi közös dolgainkba ne szóljon bele senki. Később valószínűleg megbomlott volna ez az egység. De hogy később mi lett volna, azt senki nem tudja megmondani.
Előadásaimat egy ötvenhatos viccel szoktam befejezni. Szent Péter egy orosz, egy jenki és egy magyar kívánságát teljesíti. Az orosz a kapitalizmus, a jenki a kommunizmus bukására szavaz. Én csak egy fröccsöt kérek, legyint a magyar. De előbb teljesítse az urak kéréseit!
Hát igen, 1956-ban mindenki valamiféle harmadik útról álmodozott. Emberarcú szocializmusról? Ezt a szókapcsolatot a csehek használták tizenkét évvel később – hasonló helyzetben. Ezt fejezi ki a forradalom legautentikusabb megnyilatkozása, András Sándornak Az ASAK beadványa az ENSZ-hez című költeménye is. Reménykedem, hogy ez a hitvallás minden középiskolai tankönyvben benne van.
Végül hogy mi valósult meg mára 1956 célkitűzéseiből? Azt álmodtam, sóhajtja egy másik pesti vicc, hogy kimentek az oroszok, és nem jött be senki. Nem jött be? – kérdezgetem a hallgatóimat, s erre nagyokat hallgatnak nálunk az emberek.
Azzal végzem, amivel befejeztem egy híján húsz előadásomat is. 1956 bebizonyította, hogy egy elszánt kis nép is megingathat egy világbirodalmat. Ma, hatvan év után nem kétséges számomra, hogy győzött 1956, győzött a magyar forradalom.

Vissza a tetejére