Kis indiánkönyv

Én már annyira utálok olvasni, hogy a Bibliát sem nyitom ki! Így ripakodott rá nagymama a könyvtárosra, aki kénytelen volt beletörődni, hogy az öreglány idén sem fogad el pénz helyett könyveket a meggyborért.

Nem is tudom, miből gondoltam, hogy talán sikerülhet rávennem a mamát, adja nekem az utolsó könyvet nagyapa házi könyvtárából, melyet a legfelső polcra költöztetett, hátha az olvasási hóbortom végül legyőzi a tériszonyomat, és férfi módjára végre elkezdem használni a létrát, bár szerinte a nagyapánál is ott kezdődtek a gondok, hogy már a játszótér helyett a vadnyugatra vágyott azon könyvek lapjairól, amelyekkel Kerteléti Sanyit fizeti ki alkalmanként.

Pénzt soha nem ad neki a meggyszedésért, tűzifát télire meg felesleges, úgyis már aznap tüzet rakna belőle az udvaron, hogy annak fényében olvassa a könyveket, mert a befizetetlen csekkek miatt először a portáján kötötték ki az áramot, majd miután jelentették az illetékeseknek, hogy csak azért költözött ki a télikertbe, hogy a kandeláber fényénél folytassa, a közvilágítást is lekapcsolták, így kénytelen volt mások háza előtt olvasni, de ahol megállt, nyílt az ablak, és azzal zavarták el, hogy ha tévézni akarsz, fizess érte, nálunk sincs ingyen az áram.

A továbbiakban menet közben olvasott, és amikor az ablakunk alá ért, legszívesebben kiszóltam volna neki, hogy gyere be, Sanyi, az én szobámban nyugodtan olvashatsz, ha nem állt volna nagymama a függöny mögött azon bosszankodva, hogy ha ilyen tempóban falja a regényeket, akkor végül csak kénytelen lesz elfogadni a könyvtáros ajánlatát, hiszen azután is ki kell valamivel fizetnie Sanyit, hogy nagyapa utolsó könyve is hozzá került, mert arra vajmi kevés esély volt, hogy egyik napról a másikra olyan férfivá válok, mint a papa volt, aki a kedvéért a csillagokat is lehozta volna az égről, hiszen én a pottyantós tetejére sem mertem felmászni egy szebb szemért.

Úgy kellene mozognod az ágak között, mint Sanyi, csóválta fejét a mama minden meggyszedéskor, de engem inkább Sanyi sorok közötti fürgesége nyűgözött le. Minden éjjel másik könyvet olvasott, és anélkül kerülte ki az útjába eső akadályokat, hogy felnézett volna a lapokból, ám mindemellett meg is sajnáltam, mert fárasztó lehet az olvasás, melynek akkor van vége, amikor a könyvnek vagy az éjszakának.

 Egyik éjjel elbóbiskolt az öreglány. Zseblámpát ragadtam, és Sanyi után eredtem, hogy megajándékozzam egy saját fényforrás révén a nyugodt olvasás lehetőségével, persze csakis az egyik könyvért cserébe. Nem tudtam, hogyan szólítsam meg, mert kicsit komolyabb kérdésről volt szó, mint a kérszegykávét? a szüret ebédidejében. Addig tétováztam, míg lefordult az útról, majd a legelő felé vette az irányt, és ugyanolyan magabiztosan szelte a vaksötétet, mint a lámpafény. Bekapcsoltam a zseblámpát, és a lábam elé világítva botladoztam utána a legelőre vezető csapáson, de nem sokáig volt szükség mesterséges fényre, mert hamarosan életre kelt az égbolt, és amikor láttam, hogy Sanyi úgy szedi a megbokrosodott csillagokat az égről, mint meggyet a fáról, hát futásnak eredtem, vissza a faluba, de aztán csak visszahúzott a kíváncsiságom.

Megtorpantam, és lehasaltam a földre. Egy fatörzs rejtekéből néztem, ahogyan Sanyi nem is az égboltot szüreteli, hanem szentjánosbogarakat gyűjt kis üvegekbe. Amikor úgy látta, elegendő fénnyel teltek a mécsesei, odasietett velük az egyik fához, és olyan fürgén mászott fel az ágain, ahogyan azt a nagymama kertjében láttam tőle.

Hosszabb ideje nem mozdult semmi, csak zizegő hangokat hallottam a fáról. Közelebb mentem. Elmosolyodtam, mert nem a többieknél hangosabb vezérbogarat, hanem egy könyv lapjainak sercegését hallottam. Sanyi a lomb rejtekében olvasott a szentjánosbogarak fényében. Körbenéztem, és a nagyapa könyveit láttam, ahogyan kinyitva pihentek az ágakon, mint megannyi fáradt madár. Leheveredtem a fa tövébe, és úgy néztem felfelé, ahogyan a Kis Göncölt fürkészi az ember. Csak kicsit kellett meglöknöm a fát a hátammal, hogy leessen az egyik regény. Először a könyvre néztem, csak ezután Sanyira, de olyan elszántan, ahogyan Csingacsguk nézett rám a borítóról. Amikor láttam, rá se hederít a leesett könyvre, kinyitottam azt, de nem láttam olvasni, mert a szentjánosmécsesek fénye olyan gyéren világította meg az oldalakat, hogy kénytelen voltam bekapcsolni a zseblámpát. Na erre megrezdült a lomb. Felnéztem, és összetalálkozott a tekintetünk. Leemelt nekem egy mécsest az ágakról, majd lemászott a magasból, és lerakta mellém a vibráló üveget. Egy pillantás erejéig sem akartam meggyőzni arról, használja a zseblámpát, ahogyan ő sem engem, hogy tartsak vele. Inkább visszamászott a fára, én meg hanyatt feküdtem, ahogyan azt a nagyapától láttam esténként a meggyfánk tövében.

Minél jobban belemerültem a történet izgalmaiba, annál inkább szégyelltem a Nagy Kígyó bőrében bátornak lenni bármekkora túlerővel szemben, hiszen én magam pár métert is képtelen voltam legyőzni. Végül a legizgalmasabb résznél felugrottam, fogaim közé szorítottam a könyvet, mint Csingacsguk a tomahawkját, és felkapaszkodtam az első ágra, aztán tovább a következőre, és már csak az érdekelt, ami felettem van, másztam egyre feljebb, és a kis lámpások olyan barátságosan hívogattak, hogy félelem nélkül haladtam felfelé a ragyogó ágakon, míg el nem fogytak az utat mutató mécsesek. Úgy ült ott Sanyi az ágon, mint az utca utolsó lámpájának fénye alatt megpihenő lámpagyújtó. Ezt a nyugalmat látván olyan természetességgel ültem le én is egy ágra, mintha a fa tövébe, és amikor láttam, hogy Sanyi mécsesének a fénye a szőrt sem világítja meg a karomon, sóhajtottam egyet. A könyv kihullott a fogaim közül. Sanyi rám nézett, aztán komótosan lemászott a fáról. Fölvette a leesett könyvet, majd elkezdett kapaszkodni felfelé, és közben összeszedte az alsó ágakról a mécseseket, én meg csak ámultam, hogyan száll fel nyomában a fény, amely talán így követhette nagyapát is az égbe, hogy ugyanúgy olvashasson odafent, mint azelőtt a meggyfa tövében.

Vissza a tetejére