Ferdinandy György: Fekete karácsony. Magyar Napló, Bp., 2016

„Én ilyenkor, október végén, minden évben a régiekkel álmodom. Azokkal, akiket magukra hagytam ötven éve. És akik minden évben felkeresnek egy-egy ilyen ködös hajnalon. – Még mindig élsz? – kérdezik…” – egyik legszebb történetkezdés. Ferdinandy György írta. Ő egyike a magyar irodalom utolsó nagy bölényeinek, akire még mindig nem figyelünk eléggé. Valahogy nem tanuljuk meg, hogy amíg itt van közöttünk, addig kell tőle kérdezni, mert tanúja volt ő az apa nélkül felnőtt második világháborús nemzedéknek, résztvevője az 1956-os forradalomnak, és hiteles mesélője az emigráns évtizedeknek. Vagy legalább olvassuk. Jóval ötven fölött jár a magyarul, franciául és spanyolul megjelent könyveinek a száma.

Hatvan éve tört ki a forradalom, szép kerek évszám. A Magyar Napló Kiadó (egyebek mellett) azzal járult hozzá e nemes évfordulóhoz, hogy kiadta Ferdinandy György Fekete karácsony című novelláskötetét. Huszonegy rövid írás, mindegyik kapcsolódik az 1956-os forradalomhoz. A novellák javarészt megjelentek már korábbi kötetetekben, folyóiratokban, de így, e tematika szerint egybegyűjtve most látnak először napvilágot.

Ez az alig kétszáz oldalas kis kötet 1956-nak és következményeinek krónikája – egy gellert kapott izgalmas élet huszonegy fejezetben. Egyetlen életút a kétszázezer elmenekülőé közül. Sokan éltek aztán regényes életet, ismerjük, de kevesen tudták jól megírni. Ferdinandy jól megírta. Nemcsak a forradalmat és utózmányait írta meg jól, hanem az előzményeit is. Megjelenik több elbeszélésben is a nyilasok által nyomorékká vert apa, a fiúk, akik 1954-ben elhatározzák, hogy felújítják a teniszpályát, és előveszik a „ráketeket”, az elbeszélő családja a saját házuk garázsában lakik egy kecskével, mert a házukba egy ávós tisztet költöztettek. Mindez tárgyilagosan, indulat nélkül, szépen elmesélve. Talán ettől a tárgyilagosságtól lesz drámai egy-egy elbeszélés.

A kötet főhőse – nevezzük Yurinak – 1956-ban francia szakos egyetemista (harmadszori próbálkozásra vették föl) volt, és buszkalauz a Fővárosi Autóbuszüzemnél. Csupa „deklasszált” elemmel a buszgarázsban: „Glosser Jenővel, a börtönviselt Széchenyi Györggyel, Zábránszky Pistivel, egy felvidéki földbirtokos fiával és Szendy Arisztiddel, a festővel, aki lovaglócsizmában járt be a garázsba, alkottuk a deklasszált brigádot.”

Yuri mindössze hat hete egyetemista, tanárai közt Füst Milán, Gyergyai Albert, örül, hogy megtalálta a helyét, tanul, dolgozik, él… „Boldog voltam. Kamaszkorom gazdátlan bitangolása után megtaláltam a helyem”, és akkor jön valami – mert a mi vidékünkön már csak így szokott lenni, mindig jön valami –, ami aztán mindent keresztülhúz. „Akkor, 1956 őszén csak két dolgot tudtam biztosan: azt, hogy el kell mennem, ha törik, ha szakad, és azt, hogy itt kell maradnom, ha van bennem egy fikarcnyi becsület” – kezdi vívódásait a Tanulmányúton című elbeszélés hőse. Az elbeszélőben győz a menekülési ösztön, elindul nyugatra, és azon kapja magát, hogy Wiener Neustadt főutcáján sétál kollégájával, Bánó Csibivel. Néhány telefon, és Csibi rokonai szállást szereznek nekik, ruhát, meleg ételt, nyugodtan jelentkezhetnek a Bundespolicájon. Bejárják Bécset, közben körül is néznek, hogy merre tovább: „A kivándorlók sorban álltak az utcán. A követségeken minden, még a felekezeti hovatartozás is latba esett. Volt, ahol a nőtlenek voltak előnyben, másutt könnyebben boldogultak a családosok. Amerika nem engedte be a vérbajosokat, Kanada a háborús bűnösöket. De mindenütt, mindenkinek megnézték a fogát, akinek pedig folt volt a tüdején, vagy öreg volt, az akár vissza is mehetett. Igaz, hogy a svédek elvállaltak félezer tüdőbeteget. A svéd konzulátus előtt zacskóban árulták a pozitív köpetet… Vacsora után Táleszné eljátszotta a Stille Nachtot és a Mennyből az angyalt… Talán csak ők ketten tudták, hogy ez a furcsa fekete karácsony nem lehet boldog kezdete semminek…”

Yuri kezében egyetlen aktatáska, „zsilettpenge volt benne, fogkefe és egy csatos üveg. Anya listáját a zsebemben hordtam: a katonakönyvem volt még mellette, néhány amatőr kép, és apa párttagsági könyve a képek alatt”. Ezzel a pakkal indul el nyugat felé, s bár még talán maga se tudja, elindul az íróvá válás útján, mert nem volt elég megélni az 1956-os forradalmat, a franciáknak aztán még el is kellett magyarázni. Ezzel kezdődött el egy írói karrier Strasbourgban, ahová Yuri Bécsből továbbvonatozott, letáborozott a külvárosi Pourtalés-kastélyban a többi menekülttel együtt, és beiratkozott a helyi egyetem francia szakára. A franciák azt gondolták 1956-ról, hogy a fasiszta Magyarország rátámadt a békés szocializmusát építő Szovjetunióra, és el kellett nekik magyarázni, hogy ez nem egészen így volt. A magyarázatok jól sikerültek, Yuri a nagynevű Le Monde tárcaírója lett.

Édeskeserű tapasztalat, hogy amikor a „szabadságharcosok” eljutnak a francia–szovjet baráti társaság estjére, „a teremben ugyanazok a hölgyek legyeskedtek az oroszok körül, mint akik tavaly ilyenkor még minket fogadtak. Ugyanazok az al- és főpolgármesterek tapsolták vörösre a tenyerüket november hetedike tiszteletére, akik nemrég még minket ünnepeltek ilyen hevesen”.

A legtöbb társával ellentétben Yuri hazafelé készül, amint elvégzi az egyetemet: „Eljöttem, megismertem a világot. Tudtam már, amit tudni akartam. Annál, amit magam mögött hagytam, nem volt jobb ez sem, amit itt találtam. Az értelmetlen szabadság – úgy tűnt – éppen olyan sivár, mint a szabadság hiánya odaát, Keleten.” Talán vissza is jön, ha a Victoire-ban, az egyetemisták törzskávéházában nem látja meg az újság címlapján Nagy Imrét és a hírt alatta, hogy társaival együtt kivégezték. Abban a pillanatban vége lett a nosztalgiának, abban a pillanatban más célt kellett kitűzni. Néhány év gyökéreresztő próbálkozás, munka, nősülés, aztán megérik a gondolat, hogy el innen, el még Európából is, valahová nagyon messze. Összecsomagolni feleséget, gyerekeket, és hajóra szállni, mint Robinson Crusoe, és kikötni a világ másik végén, egy távoli szigeten, Puerto Ricóban.

Egy forradalmár mindig forradalmár marad, Yuri is bekapcsolódik a Puerto Rico-i függetlenségi mozgalomba. Az utolsó rövid elbeszélés rávilágít a két szuperhatalom módszertani különbségére. Míg a szovjetek erővel demonstrálták dominanciájukat, bejöttek, leverték a forradalmat, a saját bábjaikat juttatták hatalomra, a renitenskedőket börtönbe vetették vagy felakasztották, esetleg a kettőt együtt, addig a világ másik felén sokkal finomabb módszerekkel szerelték le a lázadókat. Hősünket elküldték Franciaországba doktorálni, ösztöndíjat is biztosítottak neki, mire visszatért, már nem volt az egyetemen állása, áthelyezték: a rabszolgák gyerekeit taníthatta írni, olvasni. A sajátjai, akikkel a sziget forradalmát készítették volna elő, kikiáltották amerikai ügynöknek. Végérvényesen magára maradt, onnan már nem nagyon volt út sehová. „Az írást már régen abbahagyta. Következtek a nők. És végül a rum… mindennap egy üveg bódító, édes… rum.” Így ért véget 1956 egy apró trópusi szigeten, a világ túloldalán.

A Fekete karácsonyban olyan életképeket kapunk az ötvenes évek Budapestjéről, hogy önkéntelenül elkezdjük fejben bejárni azokat a helyeket, ahol a történetek játszódnak. Ezen a rendhagyó városnézésen kiderülhet, hogy megvannak-e még azok a helyek, azok az emberek. Baross utca 78. – itt randevúzik az elbeszélő a koronaőr lányával, a Gerlóczy utcában van Mimi néni tánciskolája, vagy ahol Zsolnay Hédi énekel, Soós Tibi és Fehér Bubi zenélnek, a Darling. És íme: Soós Tibi – mint hatvan évvel ezelőtt – ma is a zongoránál ül, és szórakoztatja a vendégeket csütörtökön, pénteken, szombaton, a Darling helyett immár a Spinoza-házban.

Ahogy Ferdinandy írja egyik szövegében: a háború nem ér véget az utolsó puskalövéssel. 1956-se ér véget a Fekete karácsonnyal, de a szerző talán ebben a kötetben elmondta, amit a forradalomról akart. Azt hiszem, lehetett volna az életműből nagyobbat meríteni, mert a kötet elbeszéléseinek vannak párdarabjai korábbi kötetekben, amik ha épp nem is a magyar forradalomról szólnak, nagyon jól kiegészítenék az ’56-os történeteket. Van egy-két írás, amely témájában, elbeszéléstechnikájában kilóg a többi közül (Troll), és van egy drámakísérlet is (Asztal vagyok), műfajtalankodás alcímmel, ami színpadias párbeszédben azt mutatja meg, hogy a budai polgárság fönt kártyázik a villákban, míg lent a pesti srácok halomra lövetik magukat az ávósokkal és az oroszokkal. Ez nem annyira sikerült kísérlet, de műfajtalankodásnak jó. Hiába, Ferdinandy vérbeli novellista, mesteri mondatokkal, súlyos mondanivalóval, jó kompozícióval. Nem írta meg élete nagyregényét, „csak” novellákat, ezért nem is veszik őt komolyan. Pedig ő ma az egyik legnagyobb élő novellista. Olvassuk a Fekete karácsonyt, olvassuk Ferdinandyt!