(Arany-apokrif)

Igen, most már reggeltől estig

egyetlen szín lesz: őszi kék,

a szilva húsa betakarja

saját csonttá fagyott szívét,

fürtökben úsznak fent a felhők,

az ég is csupa indigó,

amikor kint leszáll az este,

koppan a kövön a dió,

nem írhatok, csak őszi kéket,

se zöldem nincs, se aranyom,

kékül a kék, ennyi csupán az

állítmányom és alanyom,

szóra szó jön, de mind egyforma,

szétoldódnak a szótagok,

s mit összeszedtem, mind leválnak

rólam a képzők és ragok,

körös-körül szederjes minden,

sötétkék ikra a havon,

vagy mégsem hó ez, porcelán csak

egy étvágytalan asztalon,

nyílik a kikerics a kertben,

mint emmauszi látomás,

hogyha hinném, talán lehetne

valamikor feltámadás,

hűl már a nap a láthatáron,

a hegyek éle őszi kék,

de bőrömön még elolvadnak

a gyéren hulló hópihék.