A Kollowitz-kert
(regénykezdet)A város határában rövid ideig létezett, ám annál emlékezetesebb eseményeket produkáló Kollowitz-kert a zsidó Arany Sámuel tervei és útmutatása szerint született meg, ám hogy a tervek valóban az övéi voltak-e, arra egyértelmű bizonyíték nincsen. Legyek zümmögnek kitartóan a nyári szobában, akárha egy elbeszélés szavai röppentek volna szanaszét, és már sehogyan sem akarnak mondatokká összeállni, bár a kitartó zümmögésből akár ősi dúdolásokat is kihallhat az érzékenyebb, távolabbi messzeségekbe is elhalló fül. Arany Sámuel sem állította soha, hogy a hevesebb esőnek is ellenálló mérnöki zsírpapírra rajzolt iratokon rajta lenne bármennyi ceruzavonása vagy tintafoltja, igaz, nem is cáfolta. A lényeg csupán annyi, és bizony ez sem kevés, hogy a terveket ő hozta egy kora őszi napon, amikor a határban kezdik begyűjteni a kukoricát és a napraforgót, vetik a repcét, és amikor Kollowitz gróf éppen elköltött egy könnyű, tétován érkező, az öle bal felén elbuggyanó magömlést. Költeményeket tartalmazó könyv volt az ujjai között. Mert mint rendesen, olvasott. Érdeklődését és képzeletét fölcsigázták, sokat kínzott, fájdalmak otthonául szolgáló testét szenvedélyben fürösztötték meg a különös, fülledt hangulatú sorok. Nagyot sóhajtott, ami inkább jelentékeny fölhörrenésnek hallatszott szokásos üldögélőhelyén, a beteg diófa alatt. Alig észrevehető hímtagmegduzzadás után akkor érte a fejlemény. Lassan leeresztette a könyvet.
Ej, ej, te mihaszna férfimag! Magocskák. Szertelenek. Kiabálnak, futnak, hova futnak, szétszélednek a világban. Mennyivel nagyobb a méltósága a női ölben trónoló, s a barlangjából időnként előfürdő petesejtnek, aki végtére is királynő. Ezek meg, tapogatta magát, és ingatta a nehéz, loboncos grófi fejét. Sok kicsi, fürge jobbágy. Ludas Matyik, kalandorok, Petőfi Sándorok. Szélfiúk! Délibábok! A könyvet a hóna alá vette, szivarra gyújtott, érezte már a terjengő hideget az ölében. Ott halnak meg mindahányan. És mi végre és mennyien? Semmirekellők, morogta, és aztán büszkeség fogta el. Végtére így is csatatér lesz a férfiöl. Mennyi kis halott, mert ha így pusztulsz, csak rongyos bakancsú közbaka lehetsz, ló nélküli gyászhuszár. Mennyi dráma. Aztán köpött az úr, a szivart jól megszívta, és keresztet vetett. A kislányára gondolt hirtelen, a szép Karolinára. Elvicsorodott. Letette a kerti asztalra Ady Endre verseskönyvét.
Miatyánk, figyelj jobban oda.
Miatyánk, abcúg, abcúg, eb ura fakó, lesz nemulass.
S akkor kiáltozás támadt.
Ennek előtte, és csaknem két esztendővel ezelőtt egy könnyű, vihar utáni napon párázott a környék, még kövér páracseppek gördültek alá mélázva a levelek színéről, zöld kis lándzsa lett minden fűszálból. Krisztus urunk után a 1910-es esztendőben időzünk, amikor az öreg, elgörbült bal lábát méltósággal viselő gróf Kollowitz Endre magához rendeli Arany Sámuelt, a városi mindenest, ordító, megnevező és hamar felejtő embert. Azonban ha hal lesz a zsebében, akármelyik zsebnyi ruhavágatában, lelövi, mint egy kutyát. Szíven lövi, tökön, mindegy. Azért döntött így, mert a kék szemű, vörös bozontú, szeplők százaival megszórt Arany izraelita vallású volt, és ez neki, a grófnak azt jelentette, hogy a másik tud valami egyebet, valami mást, de nem föltétlenül többet, mint a rendes, becsületes keresztények, akiknek már nincsen szükségük semmiféle más tudásra, ha egyszer a hit, remény, szeretet hármas jelszavával megalapozhatják a földi ténykedésüket, Arany azonban, megesett ilyen alkalom nem is elvétve, halat vett elő a zsebéből, így utalt a csodák, a mindenkori csodák szükségességére és nélkülözhetetlenségére. Enni, üzekedni sokszor kell. Csoda csak egy van. Beszélgettek, ittak, civódtak valami politikai marhaságon, és előkerült a pikkelyes kis dolog. Néha élt az a hal, máskor nem élt. A hímzett zsebkendőjéből csomagolta ki, pék papírzacskójából, hentes zsírpapírjából, még recsegő újságlapból is. De hal volt, holtában is hal, és mindegy, hogyan, mi módon tett szert rá. Mert a vízbe dobta aztán, árokba vagy kanálisba, a város valamelyik, házak között, kertek alatt szagló tavába, még az is megesett, hogy itatóvödörbe, pedig a ló kényes jószág, ha vízről van szó, és aztán a hal vagy lent maradt, vagy fölfordult a fölszínre, így jelezvén, aligha lesz már ő bármi elbeszélésnek részese. No meg a léghajót ez az Arany is látta a két szemével, ami olyan kék volt, mint a reggeli, felhőtlen ég. Szólt róla, színes beszámolók tárgyává tette a repülő alkalmatosságot az ő esetlen, pergő beszédjével, és a kezével szélesen mutogatott is.
A várostól délre terülő és eredete szerint a török kiűzése után alapított Kollowitz-birtok fölött ugyanis, és akkor nyilván nemcsak a grófi földek és erdők fölött, de a közelebbi-távolabbi parcellák és határszélek, tavak és pagonyok fölött is rendre megjelent egy léggömb, aminek gondosan megfont, pirosra festett kosarából, és erre a gróf esküdni mert volna, zene harsogott. Nem is akármilyen zene volt ez, opera volt. Fölvinni a magasba egy gramofont, mint a szélütött, melankolikus isten reszketeg hangját, és a kergetőző széllökések, a kiszámíthatatlan légi örvények ellenére zenéltetni valaminemű feszültségforrással, és egyáltalán hogyan, ez bizony csodaszerű esemény volt. A léghajó közelében gyakran madarak kísérete keringett, gólyák és ludak, seregélycsapatok. Késő ősszel pedig, mint ezerfelé szakadt fekete vásznak, szálltak körülöttük a hideg miatt összegyülekező varjak. S mindközben kiengedi gyönyörű hangját Caruso, a bonyolult életű, csodálatos olasz. De legfőképpen azért választotta a gróf a zsidót, mert azt híresztelte ez az Arany, hogy időzött már a magasban, volt alkalma lenni a kosárban, ahol még a gróf sohasem, és onnan másképpen ítélte meg a világot, egy másik látószögből, egy másik, egészen megdöbbentő perspektívából. Egyszer még azt is kijelentette, hogy az élet nem az, ami, hanem csak az, ahonnan látjuk. Fölkéredzkedett ez az Arany a városka református és katolikus templomának tornyába is, szépelgő, behízelgő beszéddel, pénzzel, egyéb hitegetéssel elérte, úgyhogy lehetett őt sokat látott embernek tekinteni, és a gróf annak is tekintette. De hogy jutott föl Magdaléna Szemünkfénye kosarába?! Erről nem szólt a fáma. Csupán ő híresztelte. Viszont meglehetősen hangzatosan és messze hallóan.
Kollowitz gróf olvasott ember volt, s a nyári asztalán, lám, még Ady Endre vásott verseskönyve is előfordult. Hitte is, meg nem is, ami a fülébe jutott, úgy tartotta ugyanis, hogy az igazság éppúgy csal, mint a hazugság.
– Magdaléna Szemünkfénye! Magdaléna Szemünkfénye! – ordított a gróf teli torokból, azután egy vásári cirkuszostól vett távollátót kapott elő, aki néhány hete a városi fogadóban szállt meg, és éppúgy sántított, ahogyan ő. Amikor először megpillantotta a fickót, azt hitte, gúnyolódik. Nagy kackiás bajusza volt, sárga mellénye, és vörös zoknis lábát fehér cipőbe bújtatta. Igazi cirkuszos volt, tényleg az. Verni kezdte a botjával a fickó egészséges lábát, az meg üvöltött, szóval nem gúnyolódott. Megittak aztán két liter kövidinkát, a cirkuszos az asztal alatt maradt. A távlátóban még bájosabbnak tetszett Magdaléna gödrös pofikája, pihés nyaka és vízszintesen görbülő kulcscsontja, mint a képzeletben. Mennyivel szebbek a nők fáradtan, sok repülés és keringés után pedig különösen. Olyan fehér volt Magdaléna homloka, mintha hűsítő orvosi fátylat tekert volna rá.
– Endre, Kollowitz Endre!
– Gróf úr! – kiabált le, a hirtelenjében lekapott fehér kesztyűjével integetett, majd egy csomag ánizsos cukorkát szórt alá, amik sziporkázva hulltak a verőfényben.
– Az Északi-sarkon baj van, Endre! Sehogyan sem érnek oda az emberek! Bajban az expedíció!
– Hallottam a gondokról, Magdaléna, és higgye el, bosszant erősen, hogy így alakult. Ha egyszer elindulunk! Ha egyszer útra kelünk! Érjünk oda, galambom! Érjünk célba, édesem!
– Hol a felesége, Endre? Hol s merre időzik az az áldott jó asszony? – csilingelte Magdaléna Szemünkfénye, majd újabb zacskó cukrot szórt alá, az udvari népség nagy örömére.
– Hiszen két esztendeje, és ősszel temettük, Magdaléna. Úgy esett, olyan záporeső tört ránk, hogy ponyvát kellett feszíteni a megnyitott kripta fölé. Akkor jutott az eszembe, mert hiszen láttam, hogy milyen nehezek is lesznek az ázott papok, több kilóval is többet nyom majd a kazulájuk.
Magdaléna jó fél tucat esztendeje mindig rákérdezett a gróf feleségére, s a gróf egyáltalán nem neheztelt, türelmesen válaszolt, az persze igaz, nem mindig esett az asszony temetésén, mert néha rekkenő hőségben, a forróságtól szédelgő gyásznépről értekezett, néha csapongó szélről, sípoló fújásról, máskor döbbent szélcsendről. Néha azt is elmondta, hogy könnycsepp volt a sír fölé feszített ponyvára festve, néha nem mondta. Néha azt is hozzátette, hogy az a szekér vitte a városi katolikus temetőbe a szépen megfestett, szívecskékkel díszített koporsót. Sokféleképpen lehet bízni a föltámadásban, és sokféleképpen lehetséges vigaszt nyújtani. Aztán az is kérdés, vigasz lesz-e a feltámadás. Játszottak ők a halál körül, kétségtelenül megtették, és csak az derült ki folyton, hogy megmaradni, az életben tovább fészkelődni és sertepertélni a legérdekesebb dolog.
– És a kislánya hol időzik, gróf úr?
– Mit mond, nem értem! – ordított Kollowitz, mert a szél elfelé fújta Magdaléna csilingelését.
– Hol van a kis cserfes Karolina?
– A bécsi Vakunikornis Lányintézetben, hiszen tudod, Magdaléna!
Magdaléna Szemünkfénye utazó léggömbje hosszú ideig soha nem maradt a kastély fölött. Néhány fordulat, egy kis lebegés, és máris tovaszállt a fénnyel, széllel, vagy akár a szomszéd földek felé igyekvő esőveréssel.
Amikor a gróf üzent érte, a zsidó is egy szekérrel érkezett, s ezen az udvarház gazdája nem csodálkozott. Annyiféle fajta szekér nyikorogja tele a haza hepehupás, tengelytörő útjait ez idő tájt. Szekéren utazott a fél ország, magyarok, németek, szlávok, románok. A zsidók is, nem gyalog, főként szekéren hurcolkodtak be Galícia beteg földjéből. Meg persze vasúton is, mindenféle telerakott kupékkal, ráadásul úgy jövendölik, hogy nemsokára modern, rendkívül sebesen haladó, egyvágányú kocsikon közlekedik majd az ember, erre nézvést erősen biztatóak a kísérletek. De az is igaz, egy-két, emberi kézzel gyártott Ford vagy jungbunzlaui Skoda már port kavart Budapesten is, történt baleset is az Andrássy úton, a zajló Kálvin téren, még leszakadt karvégtagot is talált egy kisgyerek, kéken füstölt az ujjak között a drága szivarvég. Automobilja volt a grófnak is, természetesen. Ez a szekér, ami a zsidót hozta, ponyvás alkotmány volt. Meglehetősen nagy és lassú gördülésű járgány, nyikorgott is rendesen, mintha fájdalmat okozott volna a kerekeinek minden fordulás. A szekér hátuljából küszködte ki súlyos, hordószerű testét Arany Sámuel, és hogy könnycsepp volt a ponyvára festve, azt is megállapította az úr, nem kellett nagyon meresztenie a szemét. Köhintett a nagy bütykös öklébe.
Hát szóval velük jött az ebadta zsidó.
Ezek hozták.
Ezek!
Arany Sámuel nem sokat teketóriázott, kért egy pohár uradalmi sört, a keserűbb fajtát, melyet helyben, kizárólag a grófnak főzött egy Sziléziát is megjárt mester, bizonyos Selmeczi Ámbrás, és még a városi elöljárók se igen jutottak hozzá, hiába bokáztak, hiába hajlongtak, alázatoskodtak, hogy ej, de jó lenne csak egy kancsócska söröcske, csak egy kis hordó söröcske. Nem, nem kaphattak, Selmeczi Ámbrás a jó búbánatba tessékelte valamennyit, igyák csak a húgyszínű városi löttyöt, amit Fekete Búzás főz ügyetlen kezekkel, csapnivaló ízléssel és többnyire részegen. De viszont jól fölhaboztatva kérte a zsidó a sört, s amikor a Julcsa nevű szolgalány elé helyezte a szőke fényű kriglit, melynek vastag üvegfalán lustán, ellenkezve ereszkedett alá a hab, azonnal lehajtotta. Viszont kért még egyet, azzal is nyomban végzett, majd néhány böffentés után cirkalmas előadást tartott a lehetséges kertekről. Az ember és a kert, na hiszen. Jártassága nem lepte meg a grófot. Szavakban a zsidó mindig is erős volt, a hallgatásban annál esetlenebb, sőt ellenszenvesebb.
Arany Sámuel angol és francia mintákra, arab jellegzetességeket mutató spanyol megoldásokra hívta föl a gróf máskülönben nem lankadó figyelmét, majd barokk és romantikus kertekről szónokolt, többször dobbantott, a levegőbe szökellt, és egy váratlan dramaturgiai hajtűkanyarral szóba hozta még Szemiramisz függőkertjét is, azt kiabálva, hogy az ilyen kertépítmény ezen a tájon, a mi földünkön, és jelentőségteljesen megnyomta a mi szócskát, ráadásul mintha kacsintott vagy csücsörített, de inkább mindkettőt megtette volna, amire a grófnak láthatóan megrándult az arca, mulatságosan mutatna.
– Hogyan, kérem?
– Mondom, ironikusan.
A gróf elgondolkodott, majd maga is ivott néhány korty sört, hab duzzogott a bajuszán, nem törölte le.
– Nekem nem igazán kedvemrevaló az effajta istentelenség – szólt, a fájós bal lábát masszírozta. Mintha máris megbánta volna, hogy a habókos Aranyt magához kérette, de az is lehet, vagyis inkább az volt a valószínűbb, hogy maga is színjátékot játszott.
– Nem csodálkozom, gróf úr – bólogatott Arany, és a krigli szélén maradt habot lenyalta. Megkocogtatta mutatóujjával az üres krigli falát, majd megkérdezte, hogy a gróf úrnak mégis mire kellene ez a kert itt.
– Itt – mondta újra, s a fölsőtestét kissé kiegyenesítve körbefordult, hogy aztán a nyakát tekergetve a vidéket vegye szemügyre, az elnyúló, lapos, napégette földet, amely nem hogy iróniára, de még csak bárgyú mulatságra sem volt alkalmas.
A gróf nem válaszolt, csak a súlyos homlokával bökött fölfelé, hogy de hát, zsidó barátom, Caruso. Ő nem elég neked? Ha járhat erre Caruso, lehet itt valamiféle kert is, nem?
A gróf elnézett a lovarda frissen festett épülete felé. Előbb okkerszín mellett döntött, aztán barnább árnyalatot kért. A lovászok éppen fedeztettek. Angol telivérek ügyködtek a szaporodás bonyolult tortúráján.
– Ez azért szép, nem?
– Hadd ne válaszoljak, gróf úr.
A gróf löttyintett egy kis likőrt. Az italt Kassa mellől hozta az egyik vendége, egy berzevicei ásványkutató, akinek a legnagyobb találmánya nem egy ritka érc, egy fémlelőhely, nem egy ritka drágakő volt, hanem egy kőbe fagyott, valósággal műtárggyá kövesedett morva magzat, a természet csodája, melyben azért csak az érzéketlen lélek nem értette meg a táj általános szkepszisét. Állami kitüntetést is kapott a fölfedezésért Bécsben, a Gutpater gasse egyik állami, természetesen barokk jellegzetességű hivatalházában, amit viszont, a morva magzatra való tekintettel, nem vehetett át, tiltotta a becsülete, a kikezdhetetlen, akárha töviskoszorúval körbefont morálja. Majd még éppen Bécs akkreditálja magasabb etikai és tudománykarrieri polcra egy morva magzat miatt! Keserű volt a likőr, mintha régtől fogva közbakák mosdatlan lábát áztatták volna a lében. A gróf a zsidót nem kínálta meg először, aztán másként döntött.
– El akar tántorítani, Arany?
– Eszemben sincs, gróf úr – szagolgatta Arany a likőrt, fintorgott. – Ön kérdezett. Én elmondtam, amit tudtam, a véleményemet.
– Miféle vélemény az, amivel kitörölhetem a seggem – mondta a gróf, és fészkelődni kezdett, mint aki véget akar venni ennek az értelmetlen diskurzusnak.
– Gróf úr, méltóztatott-e már olyan kellemetlenségben részesülni, hogy nem állt módjában segget törölni? Nem, ne vegye magára. Egyáltalán nem gúnyolódom, eszem ágában sincs. Ez csupán elvi kérdés. Nos, tehát ha igen, akkor jól tudja, minden dolognak megvan a maga haszna, ha nem tudjuk kitörölni az ülepünket használat után, annak is lehet. Vagyis az én különös véleményemnek is – és a zsidó mintha újra kacsintott volna.
– Milyen kertre gondol a gróf úr?
A gróf elnézett, a tekintete a távolba, hogy ott bizonnyal földereng valami, ami hozzásegíti a válaszhoz. A múlt. Az az édes-keserű valaha volt mindenség. Belenézni abba, látni az idő tagjait külön és külön, látni hatalmasságukat, egyediségüket és utánozhatatlanságukat, és látni őket egyben is, mint egy pompás kiállításon. Hát nem. A múlt nem kút, nem belenéz az ember és elmerül önnön tekintete által, a múlt itt van közel, megfogható, tapintható, szaga van. Istenem, hogy basznád meg a te dolgodat. A múlt kísértet, fattyú, álmatlanság, titkos, emésztő láz. Tehetetlenség. A halhatatlanság is csak mint a fejlődés általános hiánya. A múlt előttünk jár, s ha a hasunk, s a szájunkban összegyűlt nyál a kamrába vezet bennünket, azt már kifosztva találjuk, mert a múlt fölzabálta, és ha isten után szaladnánk a templomba, már ott sincs semmi néhány csonka gyertyán és repedt kis feszületen kívül, a múlt kifosztotta. A múlt rabló, betyár vagy kalandor, egyre megy, a jelent fosztogatja.
– Elpusztíthatatlant – mondta a gróf végül.
Arany hallgatott, a szakállával babrált, kevésbé jelentőségteljest, de szellentett.
– Mi az, ami elpusztíthatatlan a mi földünkön, uram?
– Mi az, ami nem támadhat föl, Arany?
– Mi az, ami ha feltámad, bánja utóbb, hogy megesett vele, gróf úr?
– Ne vitatkozzon Arany, mert lelövöm, mint egy kutyát – Kollowitz nehézkesen föltápászkodott, a kastélyba ment, és az előterem würzburgi diófa szekrényéből elővette az angol vadászpuskáját, a gőzös, füstös Liverpoolból hozta egy ismerős gyerek, a legjobb tüzelőszerszám volt, ami a gróf kezében megfordult, rókára fejlesztették ki, igaz, gyorsabb iramodású, gyorsabb fordulású angol rókára. Nem olyanok a briteknél az állatok, mint Európában, még ha hasonlatosok is. Az angol katicák például betegebbek, a marhák testesebbek, a lovaik meg, nahát, azok szépek, akár az egyiptomi faragások. A rókaölő fegyverrel bicegett tehát most elő. – Olyan kertet akarok, ahol ki tudom mondani, hogy én – mondta.
– ÉN!
– A gróf úr haladni akar a korral – jegyezte meg a zsidó a vállát vonogatva, de kék zafírként csillogott a csalfa szeme. Mintha azt csillogta volna, halad, bizony halad a kor, csak többféle úton, s némelyik zsákutca lesz, melyik csak elfogy, melyik meg szakadékba vezet. Kollowitz úgy bámulta a másikat, mint aki elhatározta, ha újra kacsint vagy grimaszol, vagy csak szemernyit is gúnyosan ellenkezik, akkor tényleg golyót ereszt belé. Egyenesen a szívébe. Vagy inkább a vörös szeplős homlokába? Ha zsidóval kezd az ember, számíthat rá, hogy elbonyolódik még a cipőfűző is. Csakhogy Arany Sámuel nem kacsintott. Fölemelte az üres söröskriglit, szórakozottan áthunyorgott rajta a kétértelmű tekintetével. Nagyot sóhajtott, keserveset.
– Meg kellene még egyszer tölteni, gróf úr – szólt aztán halkan. – Kell-e jó lélekbúvárt szerezni?
– Mit? – kérdezte a gróf, mert megvárta, míg Arany lehúzza a sörét. Aztán azt is megvárta, míg a másik elmegy a gondozatlan, összevissza dőlő bokrok közé, és vizel, ahová ő a kertet szánja.
– Olyan embert, aki a lélekkel foglalkozik – mondta Arany. – A lélek, gróf úr, kert is, és vice versa.
A zsidó tapogatta magát, a mihamarabbi távozást fontolgatta. És aztán valóban ment. A gróf a zsidó után bicegett, azt látta, hogy a ponyvás szekér idáig várakozott. A sovány ló békésen rágta a füvet. De túl messze volt az alkotmány, és nem tudta kivenni a bakon ülő alak fizimiskáját.
A kerti asztalon maradt egy fél korsó sör. Pici hal úszkált benne, keszeg volt, arany szárnyú keszeg.
A látogatás után Arany Sámuel úton és útfélen azt híresztelte, hogy meghatározatlan időre elutazik, és valószínűleg nem rajta múlik, hogy hamarosan hazatér, vagy talán, mert ezzel a lehetőséggel is számot vetett magában, soha már. Persze, mi múlik az ember vágyán és akaratán. Sok is, kevés is. Meglehetős hangerővel adta a város tudtára, hogy halaszthatatlan dolga és feladata támadt a világban, de mondhat elrendeltetést is, és ordított a helyi lap szerkesztősége, a katolikus nőegylet székháza, a gazdakör, a sakter boltja, de még a fenyőkkel szegélyezett paplak előtt is, napokig nem is jöttek elő a mókusok. Gurgulázott és énekelt, néha elővett egy halacskát. A piacról kivezették, rohadt körtét, szilvát dobáltak utána az asszonyok, a tér fölött köröző galambraj sokáig nem mert alászállni, csak surrogott odafönt, mint valami nagy ezüst háló. Szeva Danuma, a fuvaros nézett utána, majd olyan szép ezüstöset köpött, hogy egy Júdásnak bizonyára nagyon tetszett volna a kőlapra forrt nyálkarima. De nem bántották a zsidót, senki sem emelte rá a kezét, a gróf védettségét élvezte. Némileg vissza is élt vele. Arany azt rikoltozta, hogy el kell vándorolnia, és a szakállára szállt méh nem zavartatta magát, sokáig mászkált, keresgélt a gubancokban. De a zsidó nem állított valótlant. Néhány nap múlva belepakolt néhány ruhadarabot egy fémcsatos, matricákkal fölragasztgatott disznóbőr bőröndbe, egy üveg nehéz, édes vörösbor mellett megvárta, hogy beesteledjen, aztán hogy a kutyák is elcsöndesedjenek, amik akkor is, azóta is serény ugatással, vonyítással és szűköléssel búcsúznak egy naptól, és láncot csörgetve üdvözlik a csillagok elszóródását, alvó gyerekei arcára sorra nyálas csókokat nyomott, és még mielőtt a virradat Debrecen felől alágyújtott volna az égnek, kilépett a halkan megnyikorduló kapun. Zihálva szedte a levegőt. Megállt. Visszanézett, keze a kapukilincsen, elgondolkodott. Mert történt még valami csekélység. Egyetlen gyereke riadt föl, miközben fölé hajolt, hogy búcsút vegyen tőle, a kicsi Áron, az összes gyereke közül a legügyesebb és a leginkább életrevaló. Ahogy fölé hajolt, a kicsi belemarkolt a szakállába. Arany Sámuel megfeszítette a nyakizmait. A gyerek úgy kapaszkodott szakállfürtjeibe, mintha az éjszakából mélység nőtt volna alatta, s ha elengedi, ő belevész abba a feketeségbe.
– Papa, szöksz?
– Dolgom van, Áron – suttogta a férfi, rekedt volt a hangja.
– Nő? – kérdezte a gyerek.
– Miféle nő?!
– Szerelmes vagy?
– Föl kell kutatnom egy kertet, kisfiam – reszelte a férfi, érezte, hogy megfeszül az arcbőre. – És igaz, ami igaz, egy kicsit anyádból is elegem van.
– Mert azt mondta, hogy te csak üvöltözöl. És hogy az üvöltözésből még soha nem lett kenyér?
– Nem azt mondta. Hanem azt, hogy addig üvöltözöm, amíg kihűl a kalács. Meg a sólet.
Arany egy kicsit hallgatott, majd azt mondta. – Hozok ide egy kertet, kisfiam.
– Minek hozol, papa?
– Mert megkértek rá. Parancsolták. Meg fizetnek érte. Mert engem is érdekel.
– Érdekel az a kert?
– Az érdekel, hogyan lehet idehozni.
– Miféle kert lesz az, papa?
– Elpusztíthatatlan, Áron – motyogta Arany.
A gyerek lázasan gondolkodott a sötétben.
– Nincs olyan kert, papa! – suttogta. – Nincsen olyan, amit ne enne meg a tél, a szárazság, amit ne szaggatna szét a vihar! – s a kisgyerek mindezt nem szenvedélyesen, inkább álmodozva mondta. Koravén volt, bölcsebb a koránál, rosszul is aludt, nyilván nem is kellett fölriadnia.
– Szerintem se, Áron. De minden kertnek van tele, és van pusztasága.
– De akkor miért mész el?
– Úgy lehet, iróniából, fiam – mondta a férfi, megsimogatta a gyerek arcát, ujjait lefejtette a szakálláról, és a szájára tette az ujját.
– Pszt! Ne zavard meg a testvéreid álmát, Áron. Ellened fordulhatnak.
– Papa!
Arany visszafordult.
– Tényleg voltál abban a kosárban?
Nem válaszolt. Még egy szelet csokoládét dugott a gyerek kezébe, akinek, ha szöget ütött a fejébe a szó: irónia, ha nem, akkor is úgy élt aztán, mint akinek az életét kell mentenie. A férfi összehúzta a kabátját. Elnyújtva ugatott a szomszéd kertek valamelyikében egy kutya. A hold nagy volt a sötét tetők fölött, őrjöngve fénylett. Denevér vitorlázott az éjben. A gyerek állt az ablaknál, bámult kifelé, és esküdni mert volna, hogy egy szekér várakozik a házuk előtt. Egy rozoga, ponyvás alkotmány, valami fekete folt van arra a ponyvára festve. Abba a szekérbe emelkedett be az apja, Arany Sámuel, és mintha karok nyúltak volna érte.
A gyerek az arcához nyúlt, kicsordult a könnye.
Senki sem tudta, merre indult Arany, de még Judit, a felesége sem, népes családjának pedig különösen nem kötötte az orrára. Áron hallgatott, titkos szövetségként fogta föl, hogy megrángathatta az apja szakállát, és persze őrzött egy csokoládés papírt, és látott azon a hajnalon egy szekeret is. Arany Sámuel elment, sokáig nem hallhatott róla a világ. Szóbeszéd se szállt ide és oda, akár a szél szeszélyére bízott újságlap, teltek a napok és a hónapok, egymással veszekedtek az évszakok, múltak a kormányok, a büszke Monarchia építményének eresztékei lassan és föltartóztathatatlanul lazultak, és csak a vak nem láthatta, hogy roskadozik Közép-Európa mind ez idáig legimpozánsabb emberi építménye. Savanyúbb lett az uradalmi sör. Gróf Kollowitz Endre pedig egy kertre várt, amiben ott domborodik majd a sírja, mert ott lesz, ezt elhatározta, nem is oly nehéz döntést hozott egy szeszben ázó hajnalon arról, hogy nem a Kollowitzok városi kriptájában vesz örökké, de legalábbis a föltámadásig tartó elszállásolást, hol apja, nagyapja, anyai rokonsága és az első Kollowitz nyugodott, ki még a török kiűzése után maradt végeláthatatlan gaztengerben, embermagasságú fűben szúrta le az övéből lecsatolt nehéz, német kardot, azzal a tántoríthatatlan elhatározással, hogy itt, ezen a vidéken virágzó település lesz, hamarosan megművelik és termésre bírják a sanyargatásba és nélkülözésbe belesavanyodó földet, hajtás nő, rügy fakad az emberi kéz után, ami aztán így is lett, mert kelet felől csakhamar nehézkes karavánok jelentek meg református és katolikus földművelőkkel, akiknek nem kellett úrbért fizetni aztán évekig, utcák születtek és templomok emelődtek a föld fölé, téglából is épültek házak aztán, a múlt fölé épültek, a csontok és az emberi koponyák fölé, kelták, longobárdok, gepidák és hunok, törökök, kunok, jászok és magyarok maradványai fölé, de jó, ez mind rendben, ő akkor sem a városi temetőbe viteti a méltóságos corpusát, hanem itt hantoltatja el. Majd itt, a Kollowitz-kertben lesz a sírja, mert így gondolta el, így akarja, és coki, és basszák meg az összes szentek. Ámen.
A gróf kilépdelt az udvarra, s a legtágasabb, legmegbízhatóbb garázsba tartott. A minap vásárolt Ford automobilja pihent itt rendesen, amikor éppen nem falta a környékbeli kilométereket. Kollowitz automobilja gyakran kavart port az Arany-ház előtt, és megszólalt ilyenkor a rézveretes autókürt is, a haldokló Caruso hangján. Máskor lóháton érkezett, fényes szőrű, tágas orrlukú lipicai mén horkantott a zsidó ház előtt, ha úgy alakult, foltos hátú angol telivér, és az is igaz, hogy egyszer kerékpárról huppant le, nem túl régen tanulhatott meg, mert csak a kerítésnek, deszkafalnak dőlve tudott lekászálódni kisebb szitkozódások és káromlások árán, egy Rover típusú, úgynevezett biztonsági kerékpárt szerzett be némi vacillálás után, mert először velocipédet akart volna, de arról sikerült lebeszélnie a szállítónak, akivel a sörfőző Selmeczi Ámbrás tartotta a kapcsolatot, megmutattak a grófnak egy fotográfiát, féllábú, félkarú embert ábrázolt a kép, úgy zuhant el a velocipéddel, hogy amputálni kellett két végtagját, és a tekintetében ott maradt a gyógyíthatatlan bánat. Akárhogyan is, de a határ és a város földútjai nem voltak alkalmasak efféle szerkezetek közlekedésére. Egyszer ahogy a birtok irányába, hazafelé tartott, a kerékpár megcsúszott egy jókora tehénlepényen, és a gróf hatalmasat esett. Sokáig nem mozdult, nem tudott, őszintén szólva úgy értékelte a hirtelen bekövetkező szituációt, nem is lenne már miért mozdulatot végezni. Bámulta a habos, a szederjes arcához mind közelebb ereszkedő eget, számolt. Öt egymást követő reccsenést regisztrált a testében, majd lehunyta a szemét, és mondogatni kezdte,
én, én, én.
Tudta, hogy visszhang volt. Egyetlen óriási reccsenés visszhangzott a testében. Valószínűleg meg fog halni. Érdekes volt, hogy nem félt. Kicsordult a könnye, a kertre gondolt. Hogy nincsen. Nincsen még. Nem oda fogják temetni, nem lehet. Mert az nem lehet, hogy előbb odatesznek, s aztán nevelik föléd a kertet. Így gondolta. Nem tudott mozdulni. Basszák meg, mindenki bassza meg, hogy az isten is bassza meg, arkangyalostul. Aztán a feleségére gondolt, meg a hóbortos lányára, Karolinára, aki tudomása szerint kommunistákkal üzekedett. Elbúcsúzott tőlük imával és szeretettel. Basszák meg ők is. Mire rátaláltak, cserepesre száradt, a szájából hab szivárgott, és kifordult a tekintete. Léghajó keringett fölötte az égben, szólt Caruso és Saljapin. Magdaléna Szemünkfénye fésültette hosszú, barna haját a széllel. Hetekig feküdt a gróf aztán a fölstócolt ágyban, mellette kacsa hevert, kissé meg volt sértve, hogy egyszer már elbúcsúzott, és ezek szerint majd újra meg kell tennie, csak mert a szívós természete győzedelmeskedett, habár a reccsenést, illetve annak különbnél különb hangalaktani változatait élete legvégéig volt szerencséje hallani. De kerékpárra többé nem ült. Amikor fölgyógyult, s nem csak menni, de már lovagolni vagy fára mászni is tudott, megint automobillal hajtott be a városba. Szép, kék füst maradt utána a tamási úton, makacskodtak a gomolyagok, nem akartak eloszlani.
– Megjött már az a pernahajder? – kopogtatta botjával a Gold-ház tornácának vadrózsával futtatott oszlopát. Borzas, hitvány zsidó kutya ült meg a csizmája mellett, nem mert ugatni, csak lihegett, bámult fölfelé a gombszemével.
– Úton van, gróf úr. Hamarosan bottal verheti a hátát – dúdolta mindig Judit, habár sem szóbeli, sem pedig írásbeli üzenetet a férjéről nem kapott, miközben a hosszú és terméketlen bizonytalanság az ő lelkét is kikezdte. Nappal halk dúdolásba feledkezett, jószerivel végigénekelte a délelőttöt, a délutánt. Éjszakánként csöndesen zokogva sírt, nyelte a könnyét, és újabban párnát tett a combjai közé, és többször is magába igazgatta a varrt vászonsarok keménységét. Lehet úgy mozogni, mintha meg se mozdulna az ember, és végül jó lesz. Régen feledte már, mennyit perlekedtek urával az elutazás előtt. Áron egyszer bejött hozzá, éjszaka volt, hajlongtak kint a fák.
– Nem szabad. Menj ki. Menj a helyedre! – súgta neki.
– Vissza fog jönni, anyukám.
– Nem tudod te azt, Áron.
– De tudom, anyám – lehelte a gyerek, bújt mellé, ölelte, vackolódott.
– Aztán honnan tudod?
A kisfiú elővett valami papírt, és belemutatta a szoba sötétjébe. Zörgött a papír, ezüstösen fénylett.
– Amikor elment az apukám, ezt a csokoládét adta. De a táblájában volt egy harapás. Azzal a harapással üzent, hogy azt visszahozza nekem.
Judit gyakran ment ki a temetőbe a fiával. A zsidó temető a református oldalában terült el, itt is dülöngéltek a kövek, mintha az elmúlás rendezett volna táncmulatságot, nőtt ott ecetfa, csalán, orgona és aranyeső, a köveket mindig közeli építkezésekről hozták. Szép dunai kavicsokat is lehetett találni, amikor épült egy ház, a kaszinó, a tűzoltótorony. Szaporodtak a dülöngélő táblák, olyik fölirat gazdájára már alig, néha már nem is emlékeztek, de még így sem tudott több lenni a volt a vannál. Mert soha nem tud több lenni. Aligha tudták, ki volt az a valaha élt Lewi, az a valaha boldoguló, sokat serénykedő Weisz, az a széles derekú Spilinger Teréz. Judit sem tudta volna már megmondani. Szorította a gyerek kezét, aki meg-megbotlott. Az övét szorította a legjobban. Pedig nem választotta ki. Volt neki még kettő. Három gyereket szült a kalandor Aranynak, Rebekát és Mirjamot. A lányok csöndesek voltak, de Áron csöndje nagyobb volt, és mélyebb.
És amikor Judit harmadjára is azt közölte a gróffal, hogy közel jár az ura, igazat mondott.
– Már biztosan úton van! Virágot szed nekem a határban – elakadt a szava, boldog pír festette be az arcát. A gróf mögé pillantott. Az utca végén, fent az ég közelebbi, egyszerre áttetsző és párakék rétegében léggömb lebegett. Valami akaratos, angyali zene is szólt a magasból, magas és éles hangfoszlányokat terelt le hozzájuk a szél. Kora ősz volt, rozsda kezdett táncolni a lombokban. Soha nem azok vagyunk, amit akarunk, gondolta. És nem is azok vagyunk, amink van. Azok vagyunk, amit elveszthetünk, mert mindent elveszthetünk. Ennyi az egész. Cukrok is hulltak alá az égből csillogva, sziporkázva. Zene szólt.
– Rosszul van, asszonyom? – kérdezte halkan a gróf, amikor visszafordult.
– Reggel a kancsóban halat találtam. Igaz, nemigen élt már. De hal volt valamikor. Az pedig annyit jelent, hogy közel jár. Nagyon közel, gróf úr.
Hazafelé hiába kiáltozott Magdaléna Szemünkfényének. Az csak mosolygott némán, csak integetett odaföntről. Szálltak a felhők, lustán, szelíden. Szólt a zene.
Másnap aztán kiáltozás támadt az udvaron. A gróf visszahelyezte az asztalra Ady Endre könyvét. Förtelmes, zavaros, nyugtalanítóan szabálytalan verseket olvasott. Gyönyörűeket. Világított belőlük az olajban fürdetett tekintet. Fújt a szikes föld fölött az üres szél. Hatalmas női ölek mutogatták magukat, mint véres pillangók. A minap aztán behívta a szolgálólányt, és azt mondta neki, azt parancsolta dúlt hangon, de halkan, hallgassa meg ezt. A lány meghallgatta a gróf bariton, zengő előadásában az egyik, aztán a másik költeményt, remegett a sör a kancsóban. Fél kettő volt éppen, de talán elfelejtett a láncos falióra járni már. Julcsa pislogott egyet. Mintha nem hallott volna semmit.
– Érted te ezt, lány?
– Nem értem, uram.
– Az urad értené?
– Az uram, Lackó János sem értené.
A gróf az ablak felé pillantott, megfeszültek nyakán az erek. A kiáltozás csak nem csöndesült. Sőt mintha ordítottak volna, egyre keservesebben, végül kirúgta maga alól a nehéz tölgyfa széket, ami lassú sértődöttséggel dőlt hátra, hogy aztán hatalmasat csattanjon, és ő kidübörgött a tornácra. A legények egy fiúval birkóztak, akinek már több helyen megszakadt a ruhája, az orra vérzett. Talán foga is bánta az egyenlőtlen harcot. A gróf intett, hagyják abba. A fiú annyira lihegett, hogy sokáig nem tudott megszólalni. Aztán ennyit jelentett:
– Arany úr üzenetét hozom, gróf úr, megérkezett.
A gróf bólintott, körbenézett, mintha a zsidó itt lehetne valahol az udvarban. A lovardánál. A beteg diófánál. A dülöngélő bokroknál. De hát sehogyan sem látta.
– Jól van. Hol a fenében van az a szarházi?
A fiú összeszorította a száját, egyik lábáról a másikra billentette a sovány, csenevész testét.
– Mondjad már, a kirelejzumát!
– A fürdőben időzik, gróf úr.
Ekkor meg Kollowitz gróf hunyta le az egyik szemét, jelesül a balt, a jobb szeme fölött viszont megemelkedett a szemöldöke. Szokása szerint hörrent is egyet, és most úgy, mint támadás előtt a vadkanok. Állt már avart kaparó, agyarát csillogtató disznóval szemben, tudta, milyen a hangjuk, amikor az ember belét akarják ontani.
– És mi a fészkes fenét csinál az a Gold a fürdőben?
– Fürdik, uram – a fiú széttárta a kezeit.
– Fürdik?!
– Meg énekel. Terpeszkedik a legnagyobb kádban, és énekel.
– Mit énekel?
– Nem tudom, uram, de áll mellette egy fürdős gyerek, van nála pezsgő. Behűtött pezsgő, gróf úr. Rám parancsolt, hogy közöljem a gróf úrral, jéghideg, eredeti finomságú Törley-féle pezsgő, édes habzású, kicsi fémvödörben, igazán, mintha az ember a csillagokat inná. Egyenesen a súlyos tekintetű szerb Szeva Danuma hozta neki a jeget, pedig az köztudottan ki nem állhatja. És néha kinyújtja a poharát, amit az a fiú telitölt, és akkor iszik. Magam láttam, uram. A két szememmel láttam…
A gróf egy legyintéssel elhallgattatta a gyereket, majd kikérte a kisebbik, vagyis fürgébb Ford autóját. S amikor megkapta a bőrsapkáját, a fehér sálát és a bőrkesztyűt, beindította a motort, gázt adott. Bármennyire is hepehupás volt, s hogy csaknem meghalt rajta egyszer, szerette a városba bevezető utat, szerette, ahogy a kipányvázott tehenek és a piszkos kis birkanyájak bámulnak utána. Néha kicsi, fekete korcs futott az útra egy közeli tanyáról, gurult az ő automobilja mellett, ugatott, habot köpött, a kerekek közé került. Lányok, gyerekek libákat hajtottak, malacokat, náddal, vesszőkkel integettek. Egyébként pedig integettek az akácok is. És itt szekereztek a feleségével az utolsó útra.
Arany Sámuel valóban a városi fürdőben időzött, Bernát Vilmos többkádas, masszírozást és sárpakolást is nyújtó birodalmában, és a legnagyobb kék zománcos kádban áztatta szőrös hordótestét. A homlokán gyöngyözött az izzadság. Énekelt, akár egy repedt fazék. A gróf, aki már az utcáról hallotta a Bajazzók áriáját, rátörte az ajtót, s bár fölkészült a látványra, azért nyomban mégsem tudott megszólalni. A kád mellett álldogáló gyerek annyira megijedt, hogy csaknem eldobta a pezsgősvödröt. Úgy remegett, hogy a bádogban zörögtette az üveget. A gróf mögött a kezét tördelve botladozott a fürdő igazgatója, Bernát Vilmos, mígnem Kollowitz egy kézmozdulattal hátraparancsolta.
– Hamis, te átkozott! Olyan hamis, hogy ezért akasztanak!
A zsidó lassan rápillantott a grófra, elfújt egy habot, a szivacs után nyúlt, megfacsarta a feje fölött.
– Remek pocsolya – s máris a fiú felé villant a tekintete. – Hozzál már egy fürdőszéket a gróf úrnak, mihaszna. Meg poharat! Kapkodd a lábad!
A fiú térült-fordult, már ott is volt a gróf mellett a szék, kezében pedig a pezsgőspohár.
– Baj van, gróf úr – szólt Arany, s a dagadó fürdőszivaccsal most végigsimított a homlokán. Csorgott a víz az arcán, prüszkölt.
– Éspedig miféle? – kérdezte a gróf jobb híján, forgatta lassan az üres poharat.
– Pezsgőt? – kérdezte Arany, s nem várt választ, már intett is a fiúnak, telitöltötte. – Egyféle baj ez, de mindenkit érintő. Háború lesz, gróf úr. Proszit.
Szép, tiszta hangon csendültek a poharak.
– És ez olyan nagy baj? Volt már ilyen. Lesz is még. Proszit – mondta a gróf.
– Lesz, meglehet, hogy lesz is még. De ez most mégis nagy baj.
– Aztán, te Arany, mikor lesz ez a háború?
– Hamarosan.
– Beírjam a naptáromba?
– Felesleges, gróf úr. Olyan hosszú háború lesz, amit még nem látott a világ. Egy naptár nem elég. Kettő se.
– Nem gondoltam, hogy ilyen közel van – morfondírozott a gróf. – Mennyi időnk van?
– Nem sok – szólt Arany, és kiemelkedett a vízből. Szőrös hordóteste vadul gőzölgött, máris tócsa sötétlett alatta. Maga köré kerített egy vastag fürdőlepedőt, lábát fapapucsba bújtatta. Csattogva indult a ruhásszekrényhez. Kinyitotta, belenyúlt. Meglepő gyorsasággal hajolt oda a táskájához, kicsatolta, s már elő is kapott egy ezüstkapcsos bőrmappát. Csattantak a kapcsok, széttárta a mappát, a gróf arca elé tartotta.
– A tervek, gróf úr. Meghoztam magának, nem volt ám egyszerű. Ez egy olyan kert – ekkor kissé eltűnődött az álmodozó kék szeme, amit az unokája is örököl majd –, szóval olyan kert, amire vágyott. Pontosan olyan. Viszont sietnünk kell, ha nem lesz készen még a háború előtt, akkor soha nem készül el.
– Most pedig sietnem kell a családomhoz – jelentette ki, fürgén fölöltözött, és már ment is. Még adott valamennyi pénzt a fürdőigazgatónak. Aztán hirtelen visszajött. A maradék pezsgőt megitta. Aztán ment el végleg.
Másnap a gróf éppen csak fordult, kipillantott a kastélya ablakán, és meglepetésében eltátotta a száját.
– Kik ezek? – valóságos emberi csődület szorongott az udvarház előtt.
– Kik ezek az emberek?
– Kétkezi munkások, gróf úr – bólintott Arany Sámuel. – Minden apróságra, igényre figyelve megszerveztem a munkálatokat. Mint tegnap kifejezésre juttattam, gróf úr, időnk vészesen csekély. Minden perc fontos, minden másodperc lényeges. Úgy lehet, máris késében vagyunk.
A gróf is tudta, nem kevésbé Arany Sámuel, hogy a remekműveknek általában semmi értelmük nincsen. Ahogy a csodáknak sem az emberi értelem ad patinát és egyéb tartalmat, hanem a hiány. Éppen ezért tart rájuk igényt az ember, hogy beléphessen a ráción túli világ titokzatos tartományába, ahol aztán ő inkább hisz a saját hazug és csalfa szemének, mint az értelmének. A kert, aminek a terveire Arany 1910-ben kapott megbízást, s aminek a tervei 1912-ben találtattak meg végül, egy év alatt készült el. Sem nem később, sem nem hamarabb. Elpergett aztán ezután még egy szép, igazi bánatokkal és bajokkal takarékoskodó esztendő, hóval, esővel, zúzmarával, és olykor szólt az udvarház fölött Caruso. Meghalt a diófa. Nem vágta ki a gróf, kiügyeskedte ágai közül a galambfészket, benzines szivaccsal dörzsölte meg a törzsét, majd égő gyufaszálat dobott rá. Lángolt az éjszakában a fa, akár egy vers. Az Északi-sarkot elérték az expedíció katonái. Kitűzték a zászlót egy jókora hóhalomra, de szájukra fagyott a fehér. A sarkpontot nem érték el. Hiányzott még néhány kilométer, harminc, talán negyven. Egy napot kellett volna még csúszni-mászni. A gróf lánya, Karolina, tizenkét éves volt ekkor, és már tudta, miért királynő az ölében időszakosan trónoló petesejt, Karl Marxot olvasott a Vakunikornis Lánynevelő Intézet kollégiumának társas szobájában, gyertyafénynél, pudingos sütemény mellett. Lenyalta a villát. Világ proletárjai, egyesüljetek. És akkor mi lesz? Mi lesz, ha a proletárok egyesülnek? Finom a puding. Biztosan jó lesz. Szép lesz. Csodálatos lesz. Szeretem a proletárokat. Proletár férfit akarok. Nagyot. Szépet. Legyen olajos bőrű, zsírszagú, füstös. Úgy aludt el Karolina, hogy az arca ráesett a könyvlapra, és az édes nyála is elcsordult. Rá a betűk és mondatok kertjére. Mennyire más egy szó, amikor átdereng az emberi nyálon.
1913-at írunk tehát, fájdalmas tintafoltokat hagy maga után a krónikai vággyal vezetett tollhegy. Mindegyre megremeg a világ, Bécsben, Berlinben, Párizsban zörögnek a tetőcserepek, és sokszor beletörik a köröm a kávéházi asztalkába. Fényezik és tisztogatják az ablakokat a Téli Palotában. A nyugtalanság nyilvánosan és harciasan nő, az általános, mindenkire érvényes veszély többé nem fikció, és nem valamely rögeszme hevenyészett tévedése. Lackó Endre, a kertet építő munkások vezetője körülbelül abban az időben vezette oltár elé Sós Júliát, amikor a Wannsee nevű német tóról Max Liebermann német festő megfesti annak tavaszi állapotát és helyzetét, a virágok, rügyek, hajtások, fényviszonyok sajátosságát. Katolikus szertartás szerint keltek egybe a fiatalok, az udvarlás elhasznált néhány könnyű, érdektelen naplementét, orgonavirágot és májusszalagot, és amikor a pap beszélt, váratlanul és gyorsan elsötétült a templomban. De ahogy a fiatalok kimondták az igent, újra fényben ázott a templom, máris kitisztult az ég. Földíszített szekér állt a kálváriadomb előtt. A lovak virágkoszorút kaptak, rózsát, jácintot, tulipánt. Lackó a lakodalmat végigtáncolta, a fekete szövetű, nyakig gombolós kiskabátot egy pillanatra sem vette le, több méregerős, leheletet tüzesítő pálinkát lehajtott, több könnyebbítő sört megivott, elengedte a korcsmáros kutyáját a láncról, azt is megtáncoltatta, aztán pedig napfelkeltekor már a támlás nászi ágyban fölkönyökölt, és halkan megkérdezte a feleségét, volt-e nászéjszaka, teljesítette-e a férfiú kötelességét.
– Nem teljesítette, Endre – szólt némi idő után az asszony.
– Miért nem? – kérdezte Lackó.
– Azért, mert inkább… magának csinálta – az asszony elhallgatott. A szája elé húzta a dunyhát.
– Részeg voltam?
– Nem volt részeg, csak be volt rúgva, Endre.
– De mit mondtam? – kérdezte Lackó.
– Ne várjam azt, hogy szeretni fog. Azt mondta, hogy soha nem fog szeretni. Soha. Ne is próbálkozzak meg ilyesmivel. Olyasmivel, hogy sajnáltatom például magam, hogy cserfeskedek vagy játszok a szeretet miatt. Nem fog menni.
– Azt nem mondtam, hogy becsülni foglak azért?
– De mondta.
Hallgattak kicsit, reszelve, boldogtalanul lélegeztek. Lackó a felesége keze után nyúlt, meg is tudta fogni. Hideg, halott madár. Jég, jég, jég. Hideg madarat fogott Lackó, és akkor jött rá, miért feszíti valami a mellét. Hiszen ruhástól feküdt le, csak a csizma nem volt a lábán, de a kiskabát állig begombolva még mindig rajta volt.
– Mondok még valamit, Endre – szólt Julcsa.
– Mondjál.
– Soha nem fogom magázni már.
Igazán keménykötésű ember volt Lackó, a legnagyobb hőségben is csizmában és állig begombolt ingben járt a földkupacok, a gödrök és a palánták és az ültetésre váró gyerekfák között, és nem zavarta, ha vakondtúráson áll meg. Pontosan annyira tudott írni, annyira tudott számolni, amennyire kellett. Kézben tartotta a dolgokat, névről ismerte a fuvarosokat, felügyelte a szállítókat. Nyüzsög a grófi udvarház, soha ennyi ember nem taposta a kertjét, soha ennyi kéz nem mozgott, vert, ásott, ütött, kalapált, szorított, dobott ott, mint ezekben a hetekben. Gyávábban rikoltottak a kakasok. A gróf néha kijön az épületből, széket húz a napokban elterített, és majd még alakításra váró kavicságyásra, onnan figyel. Okulárét is vesz magára. Mikor olvas, mint valami pap. Hangosan is olvas, dühöngve, kiabálva, hogy szar, hogy nem érti, hogy ocsmányság, de azért olvas. Költemények. Versek. Titkos szabadelvű, liberális röpiratok. A lánya táviratot küld, a világ proletárjai egyesülnek, papa. Csók, ölelés, Karolina. Nézi aztán az eget, és az emberek nem értik, kihez ordibál. Caruso! Caruso! Kollowitz gróf betegbolond, ez terjed el, nem először, nem utoljára. Habókosság, elmefacsarodás, sámándüh. Nincsen ki a négy kereke, kifújja fejéből a normális, rendes gondolatot a szél. Világ proletárjai! Lackó mégis levetett kalappal áll meg előtte, ha kérdése támad, ha döntést kell hozni medenceépítés, szoborállítás, facsemete-ültetés miatt. Hogy kanyarodjon a gyalogút? A titkos szerelmi fészek, vadrózsával, repkénnyel futtatva, mekkora legyen a pad?
– Jó lesz így, gróf úr? – és lobogtatja a papírt, hátra mutogat.
– Tudod, hogy nem engem kell kérdezni, Lackó.
– Ha valamit elrontunk, akkor se én leszek a hibás?
– De, Lackó, ha valami nem lesz jó, te leszel a hibás.
– Miért nem a zsidó?
– Nálam a zsidó nem hibás.
Arany és Lackó rendszeresen méregetik egymást. Az összefeszülő emberi tekintetekben egyértelmű, hogy mit tartanak a másikról, mennyi jót és rosszat gondolnak. Nem túl sok jót és kevés barátságosat, viszont nem is túl egyszerűt. Érdekes módon alakul ki, de kialakul a respekt. Nem köpnek egymás előtt. Azt is fölismerték hamar, a másik nélkül semmire sem jutnának, nem lenne itt kert, de még egy disznóól se talán. Lackó egyszer igencsak elver egy ügyetlen gyereket, mi volt a bűne, nem érdekes. Fölborult egy talicska föld, tövek, hajtások vesztek oda, kapott ütleget a hátára, ülepen billentették, ordított.
Arany elnézte a verést, fűszál billegett a szájában, izzadt.
– Most már hagyja abba! Elég – mondta kelletlenül aztán.
– Nem elég – mondta Lackó, és ütött tovább. A fiú már nem sírt, némán, reszketve tűrte az ütleget. Amikor Lackó abbahagyta, a zsidó utána ment, a másik akkor már a kőművesekkel foglalkozott.
– Túl sok volt – mondta.
– Vert már maga? – nézett vissza Lackó.
– Nem – rázta fejét a zsidó.
– Akkor meg honnan tudja, mikor elég?
– Mert már engem vertek, Lackó úr.
Fafejűnek, megátalkodottnak is gondolható Lackó, és bizonyára lenne igazság a megállapításban, de erre a munkára nálánál alkalmasabb ember aligha találtatott a környéken. Ezt már tudták a városi kocsmákban is, az Alvégen, a Felvégen, és amit a kocsmákban tudnak, nyomatékosabb és tárgyszerűbb, mint a templomi vagy az akadémiai ismeret. A patikában több kötözőszer fogyott, egy építkezésen mindig több a seb, mint kevésbé feszített időkben. Ami készült, arról fogalma sem volt Lackónak. Egy kert, talán. Egy pagony, talán. Arborétum, vagy mi a jóistenfasza. Olyan hely, ahol sok fa, fű, virág akad, padok, tisztások, a cement állaga, a gyalogutaknak szánt kőtáblák. Dunai kavics, és nem erdélyi, dunai. Mit tudhatna ő az általánosabb, nagyobb szándékokról és bolondériákról? Azt viszont nagyon is tudta, hogyan kell dolgozni. Meddig kell foglalatoskodni napon, árnyékon, esőben, szélben. Mikor lehet, mikor szabad abbahagyni. Minek mikor van az ideje. A munka rendje a természet mozgásából olvasható ki, a napfelkelte, a napnyugta, a napok közlekedésének ritmusából, az évszakok körforgásából, az időjárásból. Így volt ez évszázadok, évezredek óta. Nem tudta, miért kell dolgozni. Értelme ennek mi lehet. Mi lehet az értelme saját magán kívül a munkának? Csak azt tudta, hogy kell csinálni. Ha nem dolgozna az ember, meghalna, mint egy bogár. És nem föltétlenül éhen halna, mert gyűjtögetni, ami nem munka, akkor is lehetne. Azért kell dolgozni, mert más nem lehet, más nem járja. Nem lehet tétlenkedni, tilos. Tudta, hogy a zsidók szombaton a fülük botját se mozdítják, de még fogat se húznak. De hát nekik, keresztényeknek is voltak ünnepnapjaik, voltak böjtjeik, és voltak megérdemelt pihenőik. Jó volt, amikor pihent, és a csontja fájdulásáig szégyellte magát, hogy jó. Azon sem törte a fejét, mi az aktuális szolgálata a Kollowitz-birtokon, hol gyerekként ő is sokat csatangolt. Nem töprengett el ezen annyit se, mint egy fűszálon. Habár gondolkodni egy fűszálon is lehet, csak éppen minek. Akkor mit kezd a réttel az ember? Mint ahogy mások, valamivel később, ugyanígy nem gondolkodtak el a munkájuk és a feladatuk értelmén és célján, megtették, amit lehetett, amit kellett, és nyugalomban tartották a lelkiismeretüket. Lackónak éppenséggel szerencséje volt. Devalóban a szerencse dolga az, hogy valaki kertet épít, ágyásokat és virágosokat alakít, nem pedig valami mást, valami céltalanabbat ügyködik. Néha azért gondolni lehet arra, hogy a maga szerencséjét is megválasztja az ember.
Ármin, a zsidó kisgyerek is ott tekereg a kertépítésen, és nézelődik néha, mint valami apró tolvaj. Nem néha. Inkább gyakran teszi. Odafújja a szél, a szellő, a vihar, dühöngő hőség. Látni még esőben is, kopognak a leveleken a cseppek, ő meg áll a frissen emelt földkupac mellett, és forgatja a fejét. A szobrász, aki a kerti alakokon dolgozik, mitológián, misztikán tehát, gyakran megsimogatja a fejét. Pedig többnyire lehajtott fejjel jár a fiú. Keresgél a fűben, mintha lenne ott, az elhullatott kacatok, törmelékek között kincs, értékes dolog.
– Találtam valamit, Lackó úr.
Hát persze, és mit. Néhány hete csontvázat. Lábszárcsont, szamarat agyon lehetne verni vele. Tele van a föld emberrel, emberi emlékkel, maradvánnyal. Furcsa földkupacok, amik akár egykori, az oklevelekben nem szereplő faluk, házak, udvarházak lehettek.
– Megmondjam, mit találtam, Lackó úr?
– Ha megmondod, tudni fogom. Ha nem mondod meg, az se baj.
Egy papír volt az, odaemelte a nagy, fekete kabátos, szigorú ember arca elé.
A papírra ez volt írva:
„Mentsetek meg! Mentsetek meg!
Magdaléna Szemünkfénye!
2017”
– Kétezertizenhét?! – kérdezte Lackó.
– Az van odaírva, uram.
De hát az még száz év múlva lesz legalább.
A gyerek elmosolyodott, nem válaszolt. Nem nagyon tudott mit mondani.
– Na, ezt nem adom vissza – szólt Lackó, és elővette az igazolványát. A fényképes résznél nyitotta ki, odahelyezte, odasimogatta a viseltes papírt. Betette az arcképe mellé, ami Hahn optikárius és fényképész műtermi boltjában készült néhány éve. És aztán, csak mint egy elkapkodott lélegzetet, máris elfelejtette.
Vissza a tetejére