Miután H. úrnak; Kérdés-válasz; Nem kolostorba; Egy vers kapcsán; Kizökkent; H. úr léte; Lefekvés előtt
MIUTÁN H. ÚRNAK
Miután H. úrnak végleg elege lett
az udvari gyilkos intrikákból,
s elvesztette hitét az emberekben,
s nem is látta esélyét, hogy máról
holnapra befogadják az igazságot,
mi a látszatok mögött tátongott,
és felhívta az udvaroncok figyelmét,
hogy a szakadék felé tülekednek;
tehát egy egyébként átlagos reggel
előkereste a kopott, kockás kalapot,
mit öreg barátjától, a legendás Yoricktól
kapott, mielőtt sírba szállt, hogy emlékeztesse
a közös játék – mennyit lovagolt a hátán! –
és a megváltó humor fontosságára
(mert egy királynak is szüksége van öniróniára),
szóval fogta, és fejére csapva ment át a
sokat szenvedett, közömbös városon.
A várkapunál visszanézett, s így szólt:
– Mert eddig vártam, csak azért vagyok bolond!
KÉRDÉS-VÁLASZ
H. úr így kérdezett s válaszolt is egyszer
magának a szobában lüktető csendben:
– Miben változnék vajon,
ha biztosan tudnám, hogy volna Isten?
– Valószínűleg mindenben és semmiben.
NEM KOLOSTORBA
Nem kolostorba, csak a nappaliba küldte Opheliát,
miután együtt lefektették a gyerekeket,
majd bevonult a fűtetlen kisszobába dolgozni,
azaz előkészíteni legújabb tévedését,
mit hamarosan úgyis megbán, de addig is
kifizeti belőle legalább a villanyszámlát.
Visszautasíthatatlan felkérések helyett,
magára zárva az ajtót, csak verset akarna írni,
kitaszítani a külvilágot magából, hogy
aztán újrateremtsék egymást a hiányban.
Elbújni egy kicsit abban, aki ő,
kit öntudata óta figyel, próbál megérteni,
igen, elcsöndesedni, hogy meghallja,
s rögtön elfelejtse kimondhatatlan titkait.
EGY VERS KAPCSÁN
Egy vers kapcsán H. úr így bajlódott:
– A formában elvesztem az anyagot,
az anyag forma nélkül elhagyott,
mit mondanának erre a filozófusok?
KIZÖKKENT
H. úr azt mondta nemrég:
Kizökkent a tér: fent van a föld és lent van az ég,
de ez nem azt jelenti, hogy a föld föld és az ég ég.
H. ÚR LÉTE
H. úr léte talán nem is magát,
csak őseit s unokáit igazolja,
kopasz búbján világít a múlt
s a jövőbe lóg görbe orra,
ami ő, az csak múló forma,
röpke evolúciós kísérlet,
tudatában végzetét hordja,
s amit tesz, mintha nem is volna.
Türemkedő tér-idő szövet,
összezavart sejtrácshalmaz,
mely saját súlyánál fogva
süllyedő emlékeket halmoz
a rések közti sötét anyagba.
Nem az, ami, mert láthatatlan
és végtelen valódi természete,
melyről maga sem tud, tudhat:
megsemmisülése beteljesülés,
válasz helyett a csiklandó kérdés:
mért csak az van végül, ami nincs?
LEFEKVÉS ELŐTT
Lefekvés előtt bevette a rózsaszín
gyomorsav-ellenálló tablettát,
bár tudta, úgyis hiába, ha evett,
hajnal ötkor slussz!, ébreszti a reflux
s az idegrendszerében lüktető sebek.
Ekkor majd tízet kortyol a gyógyvízből,
csillapítani gyomrában a fájdalmat,
mely mintha apró pengék körkörös
játékában belülről kifelé lassan
az egész nyelőcsövét szabdalná szét.
Ilyenkor terelni az egyre furábbá és
idegenebbé váló testéről figyelmét,
átgondolja az előtte álló nap dolgait,
iskolába a fiúkat, postára a csekkeket,
bevásárolni még, és ágyba vinni a kávét
Opheliának, kivel – sok családi viszály után –
tizenkét éve élnek boldog házasságban…
Bár így lehetne! – gondolta H. úr epedve,
s pillájára húzta a börtön vasrácsát,
hogy letöltse életfogytig tartó éjszakáját.
Vissza a tetejére