Nefelejcskoszorú I–VI.
(részlet)AZ IDŐK ELŐTT
Az ős-kezdetből csak annyit,
ha látok, hogy voltak drága
kicsi alomtársak… De ebből
a világra tudatosodás előtti
iszapmélyből már nem az el-
feledetten is ismert kölyök-
pofa jön föl egy-egy varázs-
igévé tömörült névtől, csak
a dzsungelidők tömbösödött
ködje: az arc már megmarad
csupán sejtésnek mögötte.
Ez maga az aprógyerek-kor,
egyben: nem amilyenek voltunk
egykor, csak egy mézes, sötét
masszává sűrült felület, olyan
erősen, hogy érinteni lehet
– ez a legmélyebb érzéki
emlékezet konkrétumokhoz már el nem vezet.
SEBESZTA MARGIT
Hagyjuk az összeragadt, fel-
fejthetetlen vásznakat! Ahogy
az idő halad, egy ponton úgyis
kibomlik, és engedi látni a későbbi
társakat. Ahonnan látszanak,
Sebeszta Margitka áll elsőként a
sorba, aki apácanevében együtt
hordta a Bethesda kórházat és
a sok sebet, amit később az élet
rajta ejthetett… Hanem ő a sorsot
már kislányként szembenevette,
ami a szememben titkos nemessé,
bujkáló arisztokratává tette: álruhás
gróflánynak, biz’ én annak láttam.
Még náluk is, a Nagyenyed utcai
szoba-konyhában, ahol koros
özvegy anyjával lakott, ahol csak
a poros-sötét udvarra lehetett
nyitni az egy szem ablakot – és
ahol én a szegénység szagát
megismertem: benne keserűség,
ételíz, rongybűz összekeverten,
amin hiába üt át a zöld szúrós
szaga, amit a befőttesüvegbe
tett petrezselyem áraszt, az is
túl nehéz marad, idegen: olyan
meghajló-fáradt, mint az anya
maga. Aki sose mosolyog, rám se
hederít, ha jövök-megyek ott, és
akire, ha az iróniát és a derűt most
lehagyom, Margitka is hasonlított
nagyon. Olyan volt ő is, mint egy
öreg néne: göndör haja, jósága,
késeigyerek-bölcsessége – ez a
kopott köpenyes, magas szárú
cipős lányka egyáltalán nem volt
gyerekes. De én így szerettem,
így, saját magáért: a csöndes, már
közömbös kedélyért, amivel élt,
és humoráért – csak hát én folyvást
szégyelltem magam a miénknél
sokkal szerényebb életük miatt, és
ezért semmiben nem éreztem hozzá méltónak magamat.
KISILDI
Kisildi a második: ő mennyire más
már! Alig kisebb egy igazi választott
társnál. Mert az első, akit magamért
kerestem, akit magamnak szerettem
meg, ahogy megtaláltam – még az
apját is imádtam! Mert neki apában
egy édes jó ember adatott – én az
enyémet, azt a tüskés-akaratos, szúrós
darabot gondolkodás nélkül lecseréltem
volna arra, amit abban a barna, lágy
kalácsban benne lenni véltem. Pedig
Kiss Árpi bácsi katonatiszt volt, nem
akárki: százados! Bár inkább az Ildi
amazonszerű anyja hatott annak, a
mindig haragos, nyers, a kibomló
loboncú Gutléber Ilona – akinek a
nevét: jómáj, hogy jót vihogjunk a
németórán, az Ildi fordította le maga.
Az Alkotás utcai tiszti telepen laktak –
én, tán pont az Ili néni harcias lobogása
miatt, csak kevésszer mentem el oda.
A mi terünk főképp az iskola, az osztály-
terem maradt, és az alagsori napközis
verem. De az, hogy egész nap ott volt
velem valaki saját, az segített nekem
naponta átevickélni a kíméletlen gyerek-
dzsungelen, amiben mi ketten mindjárt
másodikban örök szövetséget kötöttünk,
a nagyszünetben, a leghátsó padban.
És ezt én két év múlva, valami gonosz
igénytől hajtva megtagadtam, csúful –
máig nem értem: egy fúria lettem, minden-
félével vádoltam őt, hirdetve fennen, hogy
mi már rosszban vagyunk. Pedig csak
kimerült a közös talajunk: lefulladt az
együttlétet összetartó jó gyakorlat, amiért
oktalan düh, hideget fújó veszett vihar
támadt rá belőlem, csupán mert én még
tudtam volna újabb újat hozni és játszani
együtt tovább, de ő nem. Ő csak meg-
rökönyödve nézett: nem értette ezt az
egészet, míg én pedig próbáltam mindent
visszavenni tőle, amit addig hoztam –
így aztán énmiattam valóban nyakig voltunk már a rosszban.
HORVÁTH MÁRTI
Ildit persze nem pótolhatta bárki – de
még megmaradt legalább Horváth Márti!
A kónyi barátnő, a nyári társ, a propeller-
masnis, fodros kötényes barna lány a
faluvégről, aki júniusonként kilép a képből,
ahonnan egész télen át lesett türelmesen,
míg a következő nyáron megérkezem megint.
És csak hogy az újabb télnek legyen mit
lebontania, megint felépül a barátság véd-
fala az együtt töltött két hónap alatt, a
búcsúzásig, amibe megszakad a hű barát-
nőszív… Amikor ezt a búcsút már nem
tudtuk kibírni, elkezdtünk leveleket írni.
És ezután már így teltek a telek: jöttek-
mentek a fontos-vaskos levelek, bennük
két kislányélet minden törékeny titka, ami
a borítékot vastagítja, sokszor tárgyak is,
emlékek, vásári csecsebecsék és rengeteg
szó: kónyi krónika, pesti mesék… De
júniustól ez már nem elég: vár a faluvég!
Onnan már csak egy lépés a láp, a
bűvös határ, amit átlépve megsüpped
a láb: a kónyi Hany! Mert hiába ludvérc,
mocsári ember, óriás szúnyogok: bizony
a Hanyba csak lecsavarog – ha kónyi
barna bennszülött, ha sápadt városi
kölök, ki ott nyaral – mind a kisgyerek…
Ó, a nyár adta hátterek! A szabad mezők,
a hőség, a csilló vízerek, az egymást gyúró
viharfelhőkkel ellepett ég, a langyos-poros
esték boltjáról ránk szikrázó csillagok! Mind
csak arra jók, hogy az érzéseket élénkebbre
fessék – és ezt meg is teszik… Hanem van
valami, amin ez sem segít: kövesse bár
életre szóló kapcsolat a mintha-vérségi
gyerekbarátságokat, ha az időben elérnek
egy bizonyos pontig, a gyakorlatuk szépen, némán szertefoszlik.
KOVÁCS VALI
Egy úgynevezett „levelezőbarátság”
– jaj! Az ilyet az építő szellemű
gyereklapok szorgalmazták, mert-
hogy az öröm: megismerni, hogy
él egy messzi városban a másik,
ami majd tágít látókörödön. Jaj,
a sápadt, magas Kovács Valika
Debrecenből! Jaj, az a Majakovszkij
utcai ebéd: a két kislány és a két
anyuka! Mintha nem lett volna elég,
ami Valit nálunk várta, bevezetve őt
a nagy gyerekszobába: a rengeteg
játék és könyv, és minden kincsem-
javam, amim csak akkor volt! És az
én exkluzív, finom Mamim erre az
alkalomra asztalt stílusosan épp a
Debrecen Étterembe foglalt, hol az
étlapon illusztris kedvenceink: stíriai
metélt, diplomatapuding, ilyenek
pöffeszkedtek, hogy az ebéd végén
még ezekkel kápráztassuk el az
egyszerű nőt és a csöndes, szeplős,
rossz fogú kislányt, akivel ez az első
az utolsó találkozás is lett mindjárt
– bőven meglehet, hogy a remek
menü miatt nem kaptam később
Debrecenből több ügyetlen, szabványszavú, kedves levelet.
KELE
De nemcsak efféle suta kislánykapcsolat
süllyed be az iszapba az időfolyam
alatt, hanem az olyan nagyszerűség
is, mint a Kele-korszak: Kelemen Mari
és a vad játszás ideje vele. Amit addig
nyújtottunk, míg csak lehetett pirulás
nélkül: pubertáskorunk utolsó percéül
is ezt választottuk. Persze tudtuk mi
jól, hogy vége van, de fejest ugrottunk
boldogan, mindig mintha utoljára, az
újabb gyönyörteli, véghetetlen szombat
délutánba, magunkra csukva a Hertelendi
utcai modern félszobát, megéleszteni
a két kedvenc babát: Hagymácska
– egy lángoló hagymafejű, narancs-
sárga műanyag báb – voltam én, a
szemüveges, nagyon okos, kesehajú
Kele pedig Olivér, a nyúl, a szalmával
tömött sárga bundás. Ez volt az alap
szereposztás, de ha eszünkbe jut,
és fordítunk rajta, hát meglehet,
akkor is ugyanakkora élvezet lett
volna, mert Kele meg én igazi
megszállottak voltunk annak idején,
játszhattuk ezt vagy bármi mást:
főzőset, építőst, babaiskolást, postásost,
ugrabugrást, doktorost – kétségbeesett
hévvel, mindig, mintha most nyitna
ránk épp az élet, hogy eddig és nincs tovább, de most már tényleg!
Vissza a tetejére