Esküvő
Mióta egyedül élt, sokat ivott. Ma este még többet, mint máskor. A félliteres üvegből szájon át adagolta a kommersz vodkát. Sört bontott, kibámult a konyhaablakon. A hegyek és az emeletes panelsztónhendzsek mint kivégzőosztagok kérték számon tőle egész életét. Gyorsan legurította a sörét, bontott egy másikat. Nézte az emeletes házakat, amelyek építésénél ő is ott volt. Elfintorodott, böfögött, durrantott egyet, és azon gondolkodott, valahogyan mindenhez köze volt, majdnem minden dolog az ő keze, szíve, agya, lelke teremtménye, ami felőrölte, számonkérte, kinevette őt, bassza meg, motyogta maga elé meredve. Éhes volt, nem akart enni, félt, hogy felszívja az étel az alkoholt, és túléli ezt a napot is. Maga mellé tette a gyógyszereit, elfogyott a söre, s a kezében az üres pohárral elgondolkodott. Pontosan ilyen az életem: üres, átlátszó, az oldalán és az alján egy kis habbal. Csak bámult maga elé bambán; kezdte érezni az alkoholt a fejében. Tompa és zsibbadt lett. Bontott még egy sört, korsójába töltötte, és szuszra lehúzta az egészet. Szerette kitölteni a sört, és úgy inni meg. Egyszer habbal tölteni ki, máskor pedig hab nélkül. Menetrend szerint eszébe jutott a felesége. Boszorkánykurva, motyogta ezt is, és megráncolta a homlokát, felállt, kivett a hűtőből még egy sört. Meglepődött, hogy ilyet mondott a feleségére, azon, hogy egyáltalán tud ilyet mondani rá. Nyers, gyakran káromkodó ember volt, de a felesége nevét olyan lágyan tudta kimondani mindig, mint egy szerelmes trubadúr. És olyan szépen tudott róla beszélni, mint egy szókincsbűvölő nyelvész. Soha egy rossz szót nem mondott még róla. Pedig a válás és az azutáni időszak nagyon megviselte. Rengeteget ivott. Albérletről albérletre járt. Kis híja volt, hogy akkor nem került az utcára. De tudta, ha hajléktalan lesz, akkor vége mindennek. Nem alkalmas rá, hogy az utcán éljen. Valami életösztön lakásban tartotta. Odafigyelt rá, annyira konszolidálódjék az élete, hogy legyen biztos fedél a feje felett. Ez idő alatt sem tudott neheztelni a feleségére, bármikor visszafogadta volna.És most, hogy kicsúszott a száján ez a káromkodás, összezavarodott. Egyszerre érezte felszabadítónak és iszonyúan fájónak, amit mondott. Úgy érezte, tényleg itt a vég. A szavak ereje. A szavak, a szavak, a kimondott, elmotyogott szavak nem visszaszívhatók. Vége van, és kész. Most igazán. Vége. Vége. Egész életében a feleségének és a lányainak élt. A felesége két gyönyörű lányt szült neki. Jól megvoltak, mindent kivártak az életben, amit kellett. Lakást, autót, telefont. Türelmesen, szerényen éltek. Szorgalmasan dolgoztak éjjel-nappal, sokszor hétvégén is. Minden évben el tudtak menni nyaralni, egy-egy hétvégén étteremben vacsorázni. A tenyerén hordozta őket.
Egy éjjel rosszul lett, a neje kihívta a mentőket. Ettől kezdve minden más lett. Szélütés, lebénult a fél oldala. A felesége megutálta, egyre többször szólt hozzá ingerülten, durva undorral. Miután leszázalékolták, örökre eltűnt a családi idill. Csak húzta a lábát, koslatott, botladozott, kapkodott mindenféle munka után, de senkinek nem kellett. Hosszú idő után egy kis boltban talált nyugalmat, munkát, egy kis pénzt, de akkor már a nejének szeretője volt, válni akart. Elfelejteni, hogy valaha szerették egymást, együtt küzdötték végig fél életüket. Miután jól felhergelte magát, és rendesen nekikeseredett, valamit motyogott megint, mintha beszélne valakihez, de elhallgatott, mert az, akinek mondta, mintha csendre utasította volna. Felállt, kivett a hűtőből még két sört, és mintha engedélyt kapott volta valakitől, meghajolt, káromkodott egy cifrát, és megint durrantott egyet.
Motyorogni kezdett megint, maga sem tudta, hogy mit. Undorodott magától. Eszébe jutott az apja. Ki nem állhatta, hogy öregkorában magában beszélt, mindig kigúnyolta érte, és most tessék, ő is ezt teszi. Megitta a sört, nem akart többet, mert félt, hogy megint úgy jár, mint akkor, mikor kimondták a válást. Aznap fél óráig a hányásában feküdt, a lánya nyitott be hozzá, ő tett tisztába mindent, őt is. Szégyellte magát. A nagyobbik lány rá hasonlított, azért szerette, a kisebbik kiköpött anyja volt, azt meg azért. A kicsi, mint az anyja, lassan-lassan elszokott tőle, csak ritkán hívta fel, akkor is inkább kért valamit. A nagy rendszeresen járt hozzá. Gurigázni kezdett, előre- és visszalökte a kezével a gyógyszeres dobozt, leesett a földre, lehajolt, felvette, jól beverte a fejét az asztal sarkába, megint káromkodott. Részeg volt. Felállt, dülöngélt, arra gondolt, elszív egy cigit, mielőtt megteszi. Csak a haverokkal szokott rágyújtani a kocsmában. Megtalálta a cigijét a konyhaszekrényben a tányérok háta mögé dobva, visszatámolygott, és rágyújtott. Nem esett jól neki, pedig nagyon akarta azt a könnyű, jó érzést, amint fiatalkorában. Azért is elszívta. Ez is megvolt, mondta hangosan, és még részegebbnek érezte magát. Kiöntötte a tablettákat az abroszra, köpött egyet a linóleumra. Ült, és elzsibbadva várt. Arra jutott, hogy az utolsó dolog, amit még akar, hogy lássa, készen van-e minden, kitett-e mindent, amit kell. Ott volt a fekete öltöny, a fehér ing, a fehér atléta, a fekete zokni az ágyon, az ágy előtt a padlószőnyegen a fekete ünneplőcipő és a látra szóló betétkönyv. Mindenkinek azt mondta, nem lesz itthon ma. Vagyis okosan belecsempészte a mondókájába. Egy hete mondogatja, hogy a mai napja foglalt. A nagylánya akart felugrani hozzá. Igazából őt kellett távol tartania. A haverok mindig a kocsmában vannak. A szomszédok nem igazán érdekelték, más pedig nem járt fel hozzá.
Elfordult az ágytól, s ahogy lépni akart, belebotlott a fekete, kibokszolt ünnepi cipőjébe. A radiátorban próbált megkapaszkodni, de elveszítette az egyensúlyát, elesett. A lába beszorult a radiátor és a fal közé. Mozgatta volna balra-jobbra, de az csak szorult, nem akart kijönni. Bassza meg, mondta újra, és arra gondolt, végül így is jó, itt fog megdögleni a padlón, mint egy kutya. Ki akarta szabadítani magát, pihent kicsit, aztán megint megpróbálta, de most sem sikerült. Mozdulatlanul feküdt, és elaludt. Arra ébredt, hogy fázik, és nagyon kell vizelnie. Újra próbálta kiszabadítani magát. Most sem sikerült. Tucatszor megpróbálta, de nem ment. Feküdt a padlón, mint egy nagy, kiterített medve, és csak úgy a nagy semmiből megint eszébe jutott az apja, aki nyolcvanéves korában is heti egyszer lerendezte a nála harminc évvel fiatalabb bejárónőjét, aztán mindig megivott egy liter bort, s aztán mindig kiment a kert végébe vizelni. Élete utolsó napján is így volt meg. Utána megitta a liter borát, kiment vizelni az udvarra, de megbotlott, elesett, és nem tudott felkelni. Másnap ő talált rá megfagyva. Azt mondják, a fagyás valami delíriumot okoz az agyban, a testben. Ő maga azt mondta mindig, hogy egy olyan nap után ő is úgy akar majd meghalni. A nő még hiányzik, meg a szabad ég is, gondolta magában, és kiabálni kezdett, ahogy a torkán kifért. Sokára hallották meg a szomszédok, sokára kezdtek csengetni, dörömbölni az ajtaján. Kiszólt, kikiabált, és ahogy csak tudta, nagyjából elnyögte, hogy mi van, hogy nem tudja kinyitni az ajtót. Csend lett, egyszer csak senki nem dörömbölt, senki nem szólt, ő sem, csak durrogtatott tovább rendületlen a tegnap esti csilis babtól. Nem tudta, sírjon vagy nevessen.
Az biztos, hogy nem így képzelte, de igazából mindegy is, hiszen annyi ilyesféle dolgot hallani mindenhol, a tévében, a kocsmában, úton és útfélen, bizonyára csak ő gondolja, hogy valami rendkívülit eszelt ki.
Megint elaludt, az anyját látta maga előtt úgy, ahogy a tepsiben kihúzzák a hűtőből a ravatalozóban, hogy azonosítani tudja, tényleg az ő anyját fogják temetni adott időben; aztán a lányait látta, ahogy kék és rózsaszín hálóingben táncolnak az anyjuk kedvenc együttesének, a Neoton Famíliának valamelyik számára. Később a legjobb barátja úszott be a képbe, a törzshelyükön, a Békepipában vannak, amit mindig Békepinaként emlegetnek. Az öreg cigány harmonikás. Van egy harmincéves tragacsa, egy hatvanéves hangszere, és ő maga hetven. Ebben a tragacsban él, és nézi, hol milyen program van, és oda megy, ahol lehet zenélni. Imád harmonikázni. Mindig azt mondja, hogy kimúltak az úriemberek. Meg azt, hogy ha sok pénze lenne, akkor se csinálna mást, mint amit csinál, és hogy a pénzzel nem lenne boldog, viszont a harmonikája nélkül élni sem akarna. Látja, ahogy behúzódik egy sarokba, egy nagyfröccsöt szopogat, aztán előveszi a harmonikáját, és játszani kezd. Aztán odajön hozzá, és azt mondja, te, hát fúlok meg az idegtől, mit hallottam, he. Leül mellé, és mondja és mondja, és röhögnek, bosszankodnak, pletykálnak, mint az asszonyok. Mindig is irigyelte a barátját; a tragacsát, a harmonikáját, az életszeretetét. Eszébe jutott az is, hogy mikor még nem húzta a lábát, józan életet élt. Bagózott, mint a gyárkémény, egy-egy este egy üveg Borsodi is lecsúszott, de presszókba, kocsmákba nem járt. Csak a feleségéhez és a lányaihoz haza. Vagy étterembe, vagy cukrászdába a családjával. Sosem értette, hogy az embereknek a kocsmákban hogyan van annyi mondanivalójuk egymásnak. Inkább élnének, ahelyett hogy azokról beszélnének, akik élnek. Ezt gondolta fiatalon. Míg maga is el nem kezdett kocsmázni és inni az élet helyett.
Megint eszébe jutott az apja. Hogy sosem akart hasonlítani rá. És most ő is magában beszél, ő is megbotlott, és ő sem bírja kiszabadítani a lábát. Micsoda szar örökség, bosszankodott, és az apja nagy természete kezdte el újra bosszantani, még most is, ebben az igen kínos helyzetben. Ő maga sosem érezte igazi, tökös férfinak magát, mert nem tudott se kurvázni, se csak azért felszedni egy nőt, hogy dugjon egy jót. Melák, szőrős képű, nagy tenyerű ember volt, igazi nagy természetű férfi képét mutatta, de nem volt az. Néha az ágy mellé készített egy adag papír zsebkendőt, nyögött kettőt, utána ledobta a szőnyegpadlóra a zsebkendőt, a fal felé fordult, és elaludt. Bezzeg a harmonikás. Úgy tudott kefélni, mint a nyúl.
Nem tudta, mennyi ideje feküdt a földön, de éktelen lármára ébredt. Felemelte a fejét. Egy tűzoltót látott az ablak előtt, aki éppen készült betörni az ablakot, de amikor meglátta őt a kigúvadt szemeivel, úgy döntött, nem töri be az ablakot. Túlságosan közel volt hozzá, s félt, hogy az ablak alatt fekvő embert megsebzik az üvegszilánkok. Elkezdte hát kivágni az üveget. Mikor sikerült kivágnia, benyúlt az ablakon, belülről kinyitotta, és belépett. Mint egy űrhajós a holdra, a tűzoltó úgy lépett a harmadik emeleti garzonba. Segített kiszabadítani a beszorult lábat. Mentőt kell hívni, mondta, valószínű, hogy csak zúzódás, de meg kell röntgenezni.
Fájt a feje, rosszul volt, jó lenne hányni egyet, gondolta. De váratlanul, úgy, ahogy volt, felkapták, és levitték a lépcsőn. Egy másik tűzoltó vitte utánuk a fekete ünneplőcipőt. A szomszédok sorfalat álltak nekik: mamuszokban, otthonkákban, mackóalsókban és -felsőkben.
Lent az egyik mentős megkérdezte tőle, hová készült. Csak nem az esküvőjére? S máris megbotlott? Nem válaszolt, csak bámult maga elé, mint délelőtt a konyhaasztalnál. Tudta, ha nem tud azonnal vécére menni, a mentőbe fog behányni, és oda is hugyozik. Úgy érezte, ő a legnagyobb lúzer a városban.
Vissza a tetejére