Disssonance;Triunfo; Agyonbeszélt föld


DISSONANCE

Harmincvalahány betű elég az összes átokra,
az összes jókívánságra. Fekete karmok, ívek
és pontocskák. Rögzíthetjük velük a vihar
útját a tengeren, apánk halálát, a reggelek
kíméletlen körforgását, vagy ahogy egy bosszúálló
nyárdélután rátelepszik holtakra és élőkre.
Mire lenne jó egy dal? Egy lágyan kanyargó szonáta
varázsereje? A hangszín, a dallam? Nem elbűvölni,
megkötözni akarom a rémeket.
 
 
TRIUNFO

Megsértettek gyerekkoromban. De én szerencsés,
bátor és ügyes voltam. Kihúztam a tüskét, rátapostam;
a rossz szavak kullancsok, nem szabad hagyni,
hogy vastagra hízzanak a bőr alatt. Valahol mégis
ott vannak, megmaradtak, elrejtőztek a gyerekszobák
repedéseiben, a mondatokban. Kisszoba, nagyszoba,
padlás, pince – megbújnak a kopott, homályos csendben.
De nekem szükségem van rájuk, tudom, hol keressem őket.
Nem acélból kovácsolják a legélesebb fegyvereket.
 
 
AGYONBESZÉLT FÖLD

Nem a pénz, nem a tankok,
nem a rendőr. Szavak őrzik
az új hulladékgyűjtőket, a nyomor várkastélyait,
a szegények telepeit. Hiszen ezek a lények is
bomlanak és szaporodnak, akár a baktériumok.
Ha nem vigyázunk, átszivárognak a márványkádak
repedésein, az éjszaka nyitva felejtett teraszajtókon.
Pedig szörnyűek, büdösek…,
és tudod jól, hogy mit csinálnak az anyjukkal,
a tulajdon anyjukkal is, ó, borzalom…!
Igazi rydopedoccolidusok.
Más nem segít, csak ha néven
nevezed és izolálod őket.
 
 
A SZÍV

Ő a betegem: mindene rendben van.
Az idő talán még nálam is kevésbé használta el,
egykedvűn zakatoló szív, duzzadó erek.
Fiatal ő is, mosolygós. A gyerekét elvesztette
egy pályaudvaron (persze nem merem megkérdezni,
hogy hogy), az anyja őt három évesen hagyta el,
a férfi, aki épp nincs, de lehetne, eladta,
elárulta, megverte. Valami rettenetes
gyötör, mutat a szívére. Én csak bólintok.
Hiszen vannak különösen szerencsétlenek.
Őket a szegénység élve, falatról falatra emészti meg.

Vissza a tetejére