Aki bújt

(regénykezdet)
 
Lelassult a pillanat, majd megállt.
Nagy fényesség árasztott el mindent. Nemcsak fenyők, sziklák, az acélszínű aszfalt, az út menti szalagkorlát, a fakószürke ég ragyogtak fel, de bennem is megvilágosult, hogy ebben a kanyarban életem végére értem.
Az előbb, amikor még nem az örökké tartó pillanat látványa nyűgözött le, az utat figyeltem a szakadó esőben. A szélvédőt vízfüggöny takarta, mellyel a csapkodó ablaktörlő reménytelenül küszködött. Villanásokban láttam, hogy hamarosan beérek abba a kanyarba, amelyre az előbb a veszélyt jelző tábla figyelmeztetett. Egyszerre valami óriási tömeg bukkant fel előttem. Szögletes formája miatt kamionnak tűnt a szembejövő sávban, ami átment a felezővonalra, és egy része átlógott az én felemre. Megijedtem, hogy mindjárt lesodorja a visszapillantót, és elviszi a kocsink oldalát.
Egy leheletfinom mozdulat kellett volna, de a fenyegető látványtól összerezzentem. Elrántottam a kormányt.
 
Egész nap kihagyás nélkül zuhogott.
Ahogy már hetek óta. A szürke szín árnyalatai váltották fel a napszakok sorát. Nem volt reggel, délelőtt, délután, alkonyat és este. Hol borúsabb, hol világosabb volt a derengés. Aszerint múltak az órák, melyik percben ömlik, zuhog, esik, szitál, csepereg, permetez, hogy azután újra csak szakadjon és szakadjon. Ez az eső nemcsak úgy jött és továbbállt, ahogy Magyarországon tette volna, ahol fürge cseppekkel átszalad tetőkön, levelek színén, szétnyitott esernyőkön vagy párologva a langyos aszfalton, hogy másnapra csak a szél maradjon frissebb utána. Ez az eső itt a fjordvidéken megjött, esett egy nap, esett két nap, hogy harmadnapra már időtlennek tűnjön a szemerkélése. A levegőben hulló cseppek, a szakadatlan, súlyos nedvesség az ember szürke kísérője lett, állandó képzet a gondolatai között, aminek a jelenlétét legtöbbször észre se vette.
Ezt a zuhogást aznap nem lehetett nem észrevenni.
Mintha a tornyos hullámú Atlanti-óceán jött volna be a hegyek közé. Fagyos, október végi vizeit kavargó páratömegek formájában hozta. Sűrűségével együtt sokat veszített gigászi természetéből, de esőként is hatalmas maradt. Nem lett tengerfenék a sziklás, erdős hegyoldal, de minden völgyben patakok tajtékoztak. A felduzzadt gleccserfolyó veszett dühvel ostromolta az öreghíd kőből rakott lábait, de pár ezer év hiányzott még, hogy elsodorja őket. Addig is tombolva zuhogott le a szakadékba.
Ehhez képest engem egészen parányi dolgok foglalkoztattak. Aggodalmasan, részletekbe veszve gyűjtöttem össze mindazt, amire szükségünk lehetett az induláshoz.
Vali pár napja rákapott, hogy módszeresen szétpakoljon bizsus és cérnás dobozt, íróasztalfiókot, anyja kistáskáját, apja jegyzeteit. Előző nap a pénztárcámat kaparintotta meg, és kiforgatta az utolsó cetliig. Bár a régi névjegykártyák, rojtosra kopott blokkok nagyját miszlikre tépte, de azokért úgyse volt kár. A jogosítványomat, bankkártyámat kis kutatás után sértetlenül megtaláltam a rongyszőnyeg alatt, és visszatettem őket a felnőtt világ által kijelölt helyükre. Jelenleg is a pénztárcámban vannak, ahogy most megállapítottam. A Peugeot kesztyűtartóját régebben Erzsike rámolta ki rendszeresen, de amióta Bori nem ott tárolta a dugi rágógumit, ami a vezetés közbeni elalvás ellen volt, megszűnt a dúlás. Az autó forgalmija, amit hirtelenében nem találtam, oda lehetett besüllyesztve. Ebben egyelőre csak reménykedni tudtam, az ellenőrzést a kocsiba szállás utánra kellett halasztanom. Egyelőre a jobb farzsebembe kotortam. Jól emlékeztem: a bevásárlólistát az előbb tényleg oda csúsztattam be. Lelki szemeim előtt megvillant egy kép apám jobb farzsebéről, ahova annak idején ő szokta betenni a pénztárcáját, amely félkör alakú volt, és olyasformán csukódott, mintha két fogsor harapna össze, ami miatt néhány évesen azt hittem, hogy apámnak van egy második, egy pótszája, ezért nem beszélget velem egyikkel sem. Miközben rácsodálkoztam a képzetemre, amely a több évtizedes feledésből felbukkanva ugyanolyan furcsának és titokzatosnak tűnt, mint gyerekkoromban, elülső zsebeimbe két előkét gyűrtem, egyet Valinak, egyet Erzsikének, akinek a csöpögősebb ételekhez még mindig elkelt. Vitt tovább a mozdulat. Valinak félig tudatosan cserepelenkát meg popsitörlő zacskót is tömködtem ugyanoda. Ettől a feszes farmer hurkásan kidudorodott az ágyékomnál. Látványnak több volt, mint idétlen, viszont külön kis hátizsákot vinni gyerekholmival, és ezzel gondos apukát játszani, mindennél jobban rühelltem volna.
Még felmarkoltam egy üres bevásárlószatyrot és egy kisalakú verseskötetet, bár sejtettem, hogy ez utóbbi a két gyerek mellett úgyis felesleges lesz, és a nappaliból letrappoltam az előszobába, miközben a vadonatúj falépcső nyikorgását hallgatva bujkált bennem az alattomos rossz érzés, hogy valamit úgyis elfelejtek.
Fenti pakolásom alatt a két kislány se tétlenkedett odalenn. Erzsikének sikerült elforgatnia a bejárati ajtó kallantyúját, és kinyitnia az ajtót. Már kilépett a házból, de az emeleti terasz tetője még takarta. Egy lépésen múlt, hogy csurig ázzon az esőben. Vali utána tipegett, ölelve egy hozzá képest óriás plüssállatot, a Nagy Bagót, de megakadt a lába a küszöbön. Ahogy letottyant, átesett a puha, barna tömegen, és házon kívülre hömpölyödött, de még ő is száraz maradt. Felvettem Nagy Bagót, betereltem a két gyereket, visszahúzva az ajtót magunk után.
Néhány percbe telt, hogy megtaláljam a megfelelő ruhanyílásokat, ahova az apró végtagokat bele kellett irányítanom, majd behúztam a sercegő zipzárakat, lesimítottam a recsegő tépőzárakat. Már mindhárman viharkabátban feszítettünk, amikor észrevettem, hogy Valival ellentétben, akinek a lábára magam húztam a csöppnyi gumicsizmát, Erzsikén a margarétás nyári szandálja van, miközben zokni egyáltalán nincs a lábán.
Erzsike szobájának ajtaja közvetlenül mellettünk nyílt. Csak be kellett lépnem, hogy a kiságy fölött lógó zoknis zsákból előhalásszak egy puha gombócot. A gombócból két csíkos hernyót hajtogattam ki, miközben a műveletet, kedvcsinálónak, tréfás megjegyzésekkel kísérve végigbohóckodtam. Vali szájtátva hallgatott, de Erzsike átlátott a szitán, ő azonnal tiltakozott, amikor az egyik hernyó a lába felé kezdett araszolni. Azzal érvelt, hogy a mezítlábas szandál a „legpraktikusabb viselet ebben a cudar időben” (honnan szedte a kifejezéseit?, gondoltam, mindjárt megzabálom!), mivel azon rögtön átfolyik a víz, mint az ereszcsatornán.
– Zokni és csizma akkor is kell!
– De nem kell!
– Légy szíves!
Patthelyzet felé sodródtunk, aminek a feloldásába pedig viszonylag jól beletanultam az évek során még a bátyjával, Misivel, ennek ellenére sikerült időnként mindent nyom nélkül elfelejtenem és elrontanom.
Néhány perce az öltözködés közben még állandó fénnyel derengett bennem, mint egy biztonsági lámpa, a tudásom, hogy a kétszer két kaszáló kis kéz és láb, az okos, édes kislányfejek egészségesek és gyönyörűek. Hogy mindezen felül semmiből sem szenvedünk hiányt, a tárgyakon és a pénzen túl vágyakból, érzésekből és szeretetből se. Mindenünk megvan, hogy teljes legyen az életünk. Nyugodtan átadhatom magam az örömnek, hogy a gyerekeimet öltöztetem. Ebben a pillanatban mégis egyre ködösebben emlékeztem rá, hogy a szerencse fia vagyok. Ahogy arra is, hogy tulajdonképpen sehova se sietünk, bármikor indulhatunk és érkezhetünk. Ma szabadnaposként még huszonegy-két óráig, a következő napi munkába menésig időmilliomos vagyok, még ha csak a legkisebb váltópénzben is, a pillanatban. A két nagy fémdoboz, a mosogató- és mosógép duruzsolva tisztítja a reggeliről leszedett kistányért és bögrét, illetve forgatja a szennyes ruhát. Az egész ház, ami tegnap este még „úszott”, tűrhetően rendes és tiszta. Csupán távoli, könnyen kicselezhető kötöttségeink vannak, például Vali délelőtti alvása, amire akár az autóban, akár a babakocsiban sor kerülhet, ha történetesen nem itthon vagyunk, hogy beletehessem a kiságyba. Egyszóval a több gyerekkel együtt járó, folyamatos káosz, amibe beleszoktunk és berendezkedtünk az utóbbi években, az élhető, mindennapi, boldogító szinten stagnál.
Még nem emeltem fel a hangom, de már majdnem átbillentem, hogy bevessek valami fenyegetést. Ebben csak az ötlettelenségem akadályozott meg. Nem jutott eszembe semmi olyan büntetés, amit kilátásba helyezhettem volna. Talán azért, mert a gyerekeink mindig mindent a legtermészetesebben, csinnadratta nélkül megkaptak, és nem jutalomként, aminek ki lehetett volna hangsúlyozni a megtagadását.
Ekkor azonban Erzsike, akiről addig úgy látszott, hogy végleg megmakacsolja magát, egyszerre engedett. A hirtelen váltástól leszakadt vállamról a súly, hogy tehetetlen szülőnek érezzem magam, akinek nincs egy szelíd ötlete, hogy megoldja a helyzetet. Elöntött a hála. Engedékenységét nagyszabású gesztusnak láttam, amely megmentett attól, hogy butaságot kövessek el. Elérzékenyültem, hogy milyen jó kislányunk van.
Felvettem őket a karomra. Csikorgott az egymáshoz dörzsölődő viharkabátok műanyaga, hogy aztán odakint már csak az eső verése hallatszódjon. Nekivágtam a bejárattól felfelé vivő meredeknek. A lucskos füvön többször megcsúsztam, néhányszor fél térdre estem, de mindig megtartottam az egyensúlyomat, magamhoz szorítottam a kalimpáló testeket. Még ha kezdtek is kicsúszni a karjaim közül, nem vesztettem el őket. Nem estünk el, és nem gurultunk vissza.
Az autó, amelyhez végül felküzdöttem magunkat, a sziklaoldalra épített ház fekvése miatt egy magasságban parkolt a konyhával, néhány lépésnyire az étkezőasztaltól, ahonnan fél órája, a reggelit befejezve felálltunk és elindultunk. Egész egyszerűen ki is mászhattunk volna a bukóablak üvegtáblája alatt. Azzal, hogy hatalmas kerülővel az ajtón keresztül közlekedtünk, igyekeztem civilizált viselkedésmintát adni a gyerekeinknek. Amikor végül agyonázva, én sár- és fűfoltokkal a térdemen, végre beszálltunk a kocsiban, már bántam, hogy nem a vadember rövidebb útját választottam.

Vissza a tetejére