Pánik; Szendvics; 1-es
PÁNIK
– Aham, oké… persze… de… értem, tudom… de mégis, nem lehetne, hogy?… aham, értem… jó, oké… persze, oké… szívesen.
Egy nagy kupac trágya. Így érzem magam, amikor leteszem a telefont. Megint én harcolok a hirtelen jövő, halálosnak tetsző programváltozással, hogy másnak kényelmesebb legyen. Persze, nekem még nincs gyerekem, nincs háztartásom, nincsenek fontos ügyeim, nincsenek óriási ötleteim.
Csak egy kutyám. És a betegségem.
Mit betegségem! Hisztim.
A forgatókönyv a következő:
Ha felhívunk egy ismerőst, megkérdezzük, hogy van, és azt mondja: „Szarul, lázasan, szerintem benyeltem valami vírust”, a válasz tízből kilencszer az: „Jaj, te szegény, gyógyulj meg! Vigyek valamit? Segítsek valamit?”
Ha felhívunk egy ismerőst, megkérdezzük, hogy van, és azt mondja „Szarul. Nem túl jó passzban”, megkérdezzük, miért, és azt válaszolja: „Semmi különös, csak a szokásos szorongás”, a válasz tízből nyolcszor egy hümmögés, maximum egy sajnálom, és témaváltás.
Nem nagyon tud a többség ezzel mit kezdeni.
Nem is veszi komolyan.
Nem is az ő dolga.
Szóval a nagy kupac trágya az a plusz, amit magamra vállalok, hogy másnak, akinek „valós” problémái, dolgai vannak, ne kelljen. Hogy miért? Azt nem tudom. Értem viszonzásként nagyon kevesen teszik meg.
Sebaj, Tóbiás. Ott van erre az agyturkász. Majd ő.
Tízezer per óra. Tízezer per óra a kérdésdömpingért. Kérdésre kérdés a válasz. Figyelni kell, nem tanácsot osztani. Rávezetni. Nagyon bölcs vagyok, értem én, de néha válaszolni is lehetne. Nem megy. „Szedjek gyógyszert? Mit javasol?” És végre! Egy kijelentő mondat: „Ezt önnek kell eldöntenie.”
Baszd meg!
Nem baj. Nem kell agyturkász. Nézzük meg, mi van „ingyen”. Pszichiátriai gondozó. Hard core. Türelem és egy szabad délután. Csupán ennyi kell hozzá. Mindkettőben bővelkedem.
– Jó napot kívánok! Időpontot szeretnék kérni a pszichiátriai gondozóba.
– Nálunk nincs időpont, ki kell várni a sort.
– Akkor kivárom.
Alagsor, máris jól indul. Mi tenne jobbat egy depressziósnak egy ablak nélküli, levegőtlen alagsori helyiségnél? Talán a négy óra várakozás a többi dilinyóssal.
– Baszódj meg akkor! – vágódik be a doktor ajtaja. – Következőőő! – kiáltja ki az asszisztens. Bemegy egy idős nő.
– Nincs nálad kis Rivo vagy Xanax? – kérdi tőlem a frissen távozott hőbörgő.
– Nincs.
– Ez a fasz nem adott, mert azt mondta, még nem fogyhatott el az előző háromhavi adag. Hallottál már ilyet? Nem érti, hogy én most meghalok? Mentemben, most, azonnal, érted?
Értem én. Kussoljál!
Nem válaszolok, oldalra nézek, közben vállat vonok. Mit tehetnék? Pedig hoztam magammal a kelléket, a türelmet. Ingyenes ellátás, kijelentő mondatok, türelem. Tudom én.
Négy órán át hallgatom mások lábkopogását, tollcsattogtatását, hangos, méltatlankodó sóhajait. Próbálok olvasni, de nem megy. Valami hangos, monoton zaj folyamatosan van.
– Következőőő!!!
Végre bejutok.
– Jó napot, doktor úr! Tizenöt éve vagyok szorongó, pánikbeteg. Az utóbbi időben megint erősödtek a rosszullétek, ezért érdeklődnék, mit javasol? Térjek vissza gyógyszerre esetleg? Szívesen elmondom, hogyan, miként kezdődött, vagy most mik a tünetek…
– …ZXY nevű antidepresszáns, napi egy. Nyugtató, napi kettő, amíg be nem áll. Utána, ha nem muszáj, ne vegyen be… Igen… Ez biztosan jó lesz.
– De, szóval, ha – és itt mégis belekezdek egy zanzásított kórtörténetbe, amit türelemmel, bár másfelé fordulva végighallgat. Hamarabb abbahagyom, látom, untatja.
– Mondom. Ez biztosan jó lesz. Persze nem muszáj szednie. Maga dönti el.
Fogtam a recepteket, kirohantam a friss levegőre.
Ez istenien ment.
SZENDVICS
Ötszáz a gyros – kiabálom, pedig ez nincs benne a munkaköri leírásomban. Valószínűleg csak azért teszem, hogy kinyissam a számat, kiadjak valami hangot.
Néha odaszólok, ha azt látom, balhé van, vagy valakinek védelemre lenne szüksége. De leginkább kussban állok a két táblával a nyakamban, legfeljebb magam alá mormolok valamit, ha felháborodok.
Morgós lettem. Ez van.
A mindig is erős igazságérzetem végképp elszabadult, mint egy hajóágyú, amikor harminc év munkaviszony után, négy évvel a nyugdíj előtt, kitettek, mint egy rühes kutyát a szakadó esőbe.
Jött a szuper technológia, az újítások, az online izé-mizé, amikre mi, vénemberek, valljuk be, már nem vagyunk fogékonyak. Fészbukon sem vagyok fönn, könyörgöm.
Isten látja lelkemet, megpróbáltam betanulni. De a pökhendi mitugrásznak semmi türelme nem volt hozzám. Azt akarta, hogy amiben ő felnőtt, azt én két nap alatt elsajátítsam. A gombnyomkodó képernyő-generáció tipikus tagja volt.
Jelentette hát a szintén tejfeles képű főnökömnek, hogy „nem igazán haladok, és nehéz velem együttműködni”. Pár hét múlva a fejes behívatott, és közölte, hogy „hosszas mérlegelés után” úgy döntöttek, sajnos, megválnak tőlem. Hosszas mérlegelés a nénikéd, az!
Életemben először lettem munkanélküli. Ugyanabban a szakmában húztam le negyven évet, máshoz nem értek. Gondolhatják, mekkora eséllyel indultam így a munkaerőpiacon.
Az asszony tíz éve meghalt. Még most is fáj kimondani, borzasztóan hiányzik. A főztje, az illata, a nevetése, a dorgálása. Bevallom, elveszett vagyok nélküle. Amikor állás nélkül maradtam, ez az érzés csak hatványozódott.
– Nézd má’ azt! Mekkora csicska vagy, teee hülye – kiabálja egy táskáját cipelő kisfiúnak egy koszos senkiházi.
Szerencsére felszáll a villamosra, így nem kell megint balhéba keverednem. Verték már pépesre az arcomat, amikor egy fiatal hölgyet védtem meg a vele kekeckedőktől.
– Mit szólsz bele, te senki? Te öreg! – üvöltötték, majd lendült is az ököl. Jött egy-két gyomros is, de az meg sem kottyant.
A hölgy szerencsére elfutott. Lehet, másnap keresett, de kórházban voltam. Én ilyen bizakodó vagyok. Hiszek némely ember jóságában. De abban is, hogy aljas világban élünk, amiben végzem az alja munkát, mert kell a pénz. Szóval... Ki tudja?
A gyerekeim biztosan segítenének, ha tudnák, mire kényszerültem. De nem mondom el nekik. Annál büszkébb vagyok. Inkább hazudok és spórolok, hogy legalább eléjük rendes ételt rakjak hétvégenként, amikor meglátogatnak. Mindig jönnek, ha tudnak. Nekem szerencsém van, mindketten itthon találtak munkát, nem készülnek elmenni. Annyit unokázhatok, amennyit akarok.
Amikor elkezdtem szendvicsemberkedni, az egyetlen, amire figyeltem, az volt, hogy nehogy a munkahelyük, lakásuk környékén álljak. Frekventált helyen kell lennem, persze, de a Dunának azon az oldalán, ahova tudom, legfeljebb hétvégenként mennek.
Amikor leteszem a táblákat, hazamegyek, csinálok egy kakaót (dupla púpos kanalasat, ahogy Marika csinálta), rejtvényt fejtek a konyhában, megnézem a híradót, talán valami filmet. Reménykedem, hogy a következő nap jobb lesz. Hogy a borgőzös hajléktalanokon kívül más beszélgetőtársakra is lelek a rohanó emberek között.
Jó lenne.
1-ES
A következő megálló…
…Vajda Péter utca.
Olyan lassan mondja be, hogy mindjárt elalszom. Mintha valami különleges bejelentésre készülne. A nyertes… dobpergés… Marika a pénzügyről.
Pedig itt nem látok túl sok nyertest. A mellettem lévő kettes ülésben kapucnis fiúk pusmognak.
– Ha elmegy a pszichiátriára, simán felírják neki. Tudod, a Géza is úgy úszta meg. Arra is jó. Aszonták, kettyós, csökkentették is neki az idejét. És még cuccokat is kap – mondja röhögve az egyik.
Szemben velem jól öltözött, frissen borotvált, illatos arab férfi. Könyvet olvas. Megcsörren a mobilja. Arab zene a csengőhang.
– Húbaszdmeg, ez mindjárt felrobbantja magát, geci! – röhög kettővel lejjebb egy másik fiatal gyerek, mire a mellettem ülő idős hölgy hirtelen szedelődzködni kezd, és elindul a hátsó ajtó felé.
A következő megálló…
…Kőbányai út/Könyves Kálmán körút.
Felszáll egy babakocsis nő. Párducmintás cicanadrágja feszül(ne) formátlan hátsóján. Gyereke láthatóan koszos. Csapzott hajú anyja, mint egy turmixgépben, úgy felrázza, mire feltornázza a lépcsőn.
– Basszus! – kiált fel egy középkorú nő, mikor belebotlik a babakocsi kerekébe. Félig lelóg a lépcsőre.
– Mit rinyálsz!? – förmed rá a cicanadrágos anya, miközben tovább rángatja, igazgatja a szerencsétlen gyereket.
– Nem rinyálok, de ha arrébb mentél volna, talán nem esem el bennetek – válaszolja a sértett határozattan, de higgadtan.
– Utálom a fajtádat. Lenézel, tudom én, miért.
– Nem nézlek le, szimplán megbotlottam.
– Na húzzál innen! – förmed rá, miközben a gyerek már ordít.
A következő megálló…
…Hős utca.
Kinézek az ablakon, három fiú zacskóból szipuzik. A másik irányba haladó villamos éppen megáll. Egy nő felszállna, de meglátja az egyik ülésen őrjöngő szőke, hullasápadt fiatalt, aki pillanatok alatt elindul felé.
– Meglakoltok mind, rohadékok! Ezt még megkeserülitek! Szállj le a villamosomról! – üvölti a semmibe, tekintete összevissza cikázik. Majdnem a nő után ered, de becsukódnak az ajtók.
A babakocsis kontra másik utas eset közben tovább zajlik. A nő a kocsi végéből kiabál vissza az anyának.
– Fürdesd meg inkább a gyerekedet! Nem látod, hogy még a két héttel ezelőtti kaja is ott lóg a hajában?
A következő megálló…
… Puskás Ferenc Stadion. Üdvözöljük önöket a közlekedési kultúra világnapján! Kérjük, ma és az év minden napján figyeljenek oda utastársaikra. Köszönjük!
Valahonnan már jön is az adekvát válasz: – Anyád!
Leszállok.
Vissza a tetejére