Timor belli

Már a küszöb előtt törölte csizmáját a háború, mikor aktuális kedvesem, Margó családjánál bemutatkozó látogatást tettem. Az apja a lőszergyárban húzta az igát, így békeidőkben sem igen tudott elszakadni a heves harcok gondolatától. A hatalmas termetű családfő szúrós szemmel fogadott a nappaliban. Megkérdezte, szeretem-e az italt, mire azt mondtam, attól függ, elég erős-e, ő erre kevélyen megjegyezte, úgy látom, bátorságod, az van, kell is az ilyen időkben, majd elővett egy üveg pálinkát, és inni kezdtünk.
Fölemelte a poharát, bólintott egyet, majd leöntötte a torkán az italt, én is így tettem, aztán lekoppantotta a poharát, mire én is lekoppantottam, ekkor átnyúlt az asztal fölött, újratöltött, majd magának is, és megismétlődött az előző jelenet. A nők aggódó pillantásokat vetettek felénk. Közben leszűrték a gőzölgő levest, külön tálba szedték a húst, külön a zöldségeket, nagy gonddal, nehogy eltörjenek a répaszálak. Aztán Margó kis tálkákat vett elő a mártásoknak meg a savanyúságnak, az anyja pedig a sülttel kezdett foglalkozni. Egy szó nem hangzott el, csak az edények és az evőeszközök koccantak halkan, meg a poharak koppantak hangosan az asztalon.
Már vagy a hatodik körnél tartottunk, és éppen azon tűnődtem, vajon egyáltalán meg tudok-e majd szólalni, ha arra kerül a sor, mikor is az apa egyszer csak komótosan felállt, kisétált az ajtón, és eltűnt a fészer irányában. Én kérdőn a nőkre néztem, de a családfő már jött is vissza egy baltával a kezében, letette az asztal közepére, és visszaült a helyére.
Mereven nézte a szerszámot, én moccanni sem mertem. A nők óvatosan körözni kezdtek az asztal körül. Margó az apja mögé lopózott, és hirtelen egy maréknyi savanyú káposztát helyezett a homlokára, az óriás meg egy gyors mozdulattal a szájába tömte a lucskos borogatást. Én önkéntelenül elnevettem magam, ő meg felugrott, megragadta a baltát, és a kezembe nyomta, majd jobb mutatóujját az asztal széléhez illesztette, miközben mereven nézett a szemembe. Az egyetlen nesz a házban az volt, ahogyan a káposzta ütemesen ropogott a fogai között. Miután az utolsó falat savanyúságot is lenyelte, felüvöltött, hogy nem érted, ugye, csapd le az ujjamat!
Margó és az anyja elkezdtek jajveszékelni, én ledobtam a baltát a földre, mondván, erre képtelen vagyok. Az apa felemelte a szerszámot, belefúrta tekintetét az enyémbe, majd hörögve kérdezte, gondolkoztam-e már azon, hogy ha arra kerülne sor, valóban meg tudnám-e húzni a ravaszt? Aztán becsukta a szemét, a bal kezébe fogta a baltát és meglendítette. Az ujja a helyén maradt, mi több egy csepp vér sem buggyant ki a bőre alól, pont a jegygyűrűjét találta telibe, amit kénytelen volt a mutatóujján hordani, mert a gyűrűsujját krinolinná változtatták az évek. A balta a padlóra csusszant, a nagy ember ernyedten hullott vissza a székbe, és rázta a zokogás, hogy ő nem akarja meghúzni a ravaszt, egy patkányt is képtelen lenne lelőni, és akkor megláttam a szemében az elkeseredést meg a félelmet.
Reszketett, és egyre azt hajtogatta, hogy csak az menekülhet meg a sorozástól, akinek nincs mutatóujja, amivel meghúzhatná a ravaszt. A felesége odalépett mögé, átölelte, megsimította a homlokát, és azt mondta, hogy ha háború lesz is, neki nem kell tartania semmitől, legfőképpen senkit nem kell lelőnie, hiszen ha behívnák a frontra, ugyan ki készítené a lőszereket? Ez láthatóan meggyőzte az óriást, mi több meghatotta az indoklás, és átölelte a feleségét meg a lányát.
Halkan felálltam, és kisurrantam a házból, mielőtt az én mutatóujjamra terelődött volna a figyelem, hiszen én nem lőszergyárban dolgoztam – ráadásul jegygyűrűm sem volt.

Vissza a tetejére