A furulyás ember

A furulyás ember mindig a lépcső tetején ült a megállóban, mindig ugyanazon a helyen, mintha el se mozdult volna sosem, mintha ő is a megálló része lett volna. Igaz, a megálló koszos volt és szomorúan szürke, a beton és a fém színtelen színeinek párosításától fojtogatóan ködös novemberi estéket idézett akkor is, ha hét ágra sütött a nap. A furulyás ember viszont, bár szintén szomorú volt, koszos és szürke egy cseppet sem. Mindig színes ruhákban járt, sárga, piros és zöld nadrágokban és ingekben, télen-nyáron ugyanolyan nadrágokban és ingekben, mintha nem számított volna, hogy plusz negyven fok van vagy mínusz húsz.
Ahogy látszólag semmi más se számított neki. Csak ült ott reggeltől estig, ült és furulyázott, körülötte madarak karmai kopogtak a mocskos aszfalton, izgatott, tollászkodó madaraké. Nem tűnt hajléktalannak, rendezettek voltak a ruhái, de a haja, a bajsza is. Előtte volt egy kaukázusi népi sapkákat idéző színes valami, abban gyűlt a pénz. Már ha gyűlt. De mintha nem is pénzért zenélt volna: ha bedobtak valamit, csak biccentett, a zenélést nem hagyta abba egy pillanatra sem, fel se nézett, ki se nyitotta a szemét. Mert csukott szemmel zenélt, mintha így is jelezte volna, hogy ő nincs is ott, csak a tüdő van ott, ami fújja a furulyát szakadatlanul.
Fújta a furulyát, általában teljességgel ismeretlen és a színes ruhákkal erős kontrasztban lévő szomorú dallamokat. Olyanokat, mintha a napfogyatkozásnak hangja lenne, meg olyanokat, mint egy metró alá ugrott szerelmes utolsó gondolatai. Ezek a dallamok legtöbbször úgy tekeregtek-kanyarogtak át az állomáson, át a körúton, keresztül az autók között, le az aluljáróba, mint kifakult szerpentinek a kellemetlen részegek miatt hamar szomorkássá vált szilveszteri buliban, megszínezték a mocskos, elhasználódott márványfalakat, az örök félhomályba burkolózó aluljárót. Vagy mint a hínár, rácsavarodtak az emberre, belemásztak az agyába, a szívébe, a gyomrába, elkísérték megállókon keresztül, akár egész napon át ezek a dallamok. És mintha azt a sok madarat is ők gyűjtötték volna a furulyás ember köré.
Az aluljáró világában a legális és zugkereskedők, pékek és gyrososok, különböző egyenruhások, hittérítők és hajléktalanok körében mindenféle mendemondák keringtek a kortalannak tűnő férfiról. Voltak, akik szerint egykor a zeneakadémián játszott, de szeretője lett egy államtitkár felesége (lánya, unokája, szeretője), így derékba tört a karrierje, az élete. Mások szerint zenetanár volt, aki elsikkasztotta az iskolai alapítvány vagyonát, megint mások szerint a felesége hagyta el egy tornatanárból lett videotékásért, akinek a csődje után az asszony kiperelte egykori közös lakásukból is. De az igazat senki nem tudta, vagyis persze mindenki az igazat tudta. Mert az igazság már csak ilyen: szétrepeszti a valóság falait, átfolyik, átkúszik, áttüremkedik rajta, mint a furulyás ember dallamai az aluljáró édes és sós tészták és frissen sült fűszeres húsok és emberi vizelet szagától ragadós levegőjében.
Egy őszi este egy barna, göndör hajú nő bukkant fel az aluljáróban. Néhány tétova lépést tett, majd a lépcső felé indult. Felment, odalépett a furulyás emberhez. A madarak szétrebbentek, a férfi felnyitotta a szemét, mintha tudott volna az érkezéséről. A nő leguggolt hozzá.
Sokáig nézték egymást, úgy tűnt lentről, ahonnan az aluljáró népe figyelte őket, mintha meg se szólaltak volna, persze nem mintha a beszédhez kellenének szavak. Aztán egyszer a nő felállt, hátat fordított a férfinak, elindult lefelé. A lépcsőhöz érve még visszafordult, de a furulyás ember addigra már ismét becsukta a szemét, szájába vette furulyáját. A madarak ismét gyülekezni kezdtek körülötte, egyre több és több madarat csalt oda a minden korábbinál szomorúbb dallam, mígnem ellepték a férfit.
Egyszer csak elhallgatott a furulya. Váratlan, ijesztő csend lett, olyan súlyos, hogy egy pillanatra elnyomta a város zaját. A madarak felröppentek, és senki nem volt alattuk. Csak a furulya, csak az maradt ott a szürke betonon, meg a színes sapka, benne néhány, a betonnál is szürkébb érme.

Vissza a tetejére