Az "európai nemzetiség"

avagy az Idegenek és az Aysa mint a kor lenyomata
 
Megszületett három regény, az Idegenek, a Másnap és az Aysa, bennük jelen van az idegenség, a migráció, a terror, a félelem és a háború, mindazok a kérdések, amelyek napjaink valóságát jellemzik. Fikció ez a három könyv, kitaláció, mégis – reményeim szerint – a három történet rólunk szól, és azokról az ellentmondásos érzésekről, amelyekkel megéljük mindazt, ami körülöttünk zajlik. A regényekben menekültekről, gyilkosságokról, az átlagemberek kiszolgáltatottságáról olvashatunk. És, ha válaszokat keresünk napjaink problémáira, a milliónyi migránsra, akik elindultak Európába Afrikából vagy a Közel-Keletről, akkor – az adekvát válaszokhoz – nem árt definiálni önmagunkat. Ha Európába vágyakoznak azok a szerencsétlenek, akik sok ezer kilométerről útra kelnek, akkor mit is jelent a szó, hogy Európa? Az ő tudatukban van valami kép Európáról? És a mi tudatunkban? Feltehetjük úgy is a kérdést: létezik európai nemzet? Kétségtelennek tűnik, hogy ha az ide érkezők fejében van rólunk valamiféle kép, akkor léteznie kell valamiféle európai identitásnak, amit akár „nemzetnek” is nevezhetünk.
Az Idegenek, a Másnap és az Aysa című regényekben megtalálunk néhány szimbólumot, amelyek az európai identitást jellemezhetik. A főhős vörös haja, a Für Elise zongoradallama, vagy éppen a második regény elején megjelenő lakókörnyezet, ezek mind-mind európaiságot sugallnak. Ugyanakkor azok a személyek, akik a terrort, az erőszakot jelenítik meg, azok egyértelműen egy másik kultúra képviselői.
Az „európai nemzetiség” fogalma nem új keletű. 1876-ban Victor Hugo a szerb–török háború kapcsán írta meg Szerbiáért című esszéjét. Ebben többek között így fogalmaz: „A szerbiai események bizonyítják, hogy szükség van az Európai Egyesült Államokra. Az egyes kormányok helyére lépjen a népek egyesülése. Le a gyilkos birodalmakkal! (...) Európának európai nemzetiségre (kiemelés tőlem – P.A.), egyetlen kormányra, egyetlen hatalmas, testvéries bíróságra, önmagával megbékélt demokráciára van szüksége...” Mindez, Victor Hugo szerint, a béke és jólét lehetséges perspektívája az európai polgár számára. Ugyancsak Victor Hugo mondta 1849-ben a párizsi békekongresszuson: „Tételezzük fel, hogy Európa népei, félretéve a kihívásokat, féltékenységet, gyűlöletet, szeretettel viseltetnek egymás iránt. Tételezzük fel, hogy embernek nevezik elsősorban önmagukat, s csak másodsorban franciának, angolnak vagy németnek.” Persze ezek akkoriban utópisztikus szavak voltak, és teljesen hatástalannak bizonyultak. Victor Hugo már nem érte meg az első, illetve a második világháborút, amikor nagyon is számított, hogy francia vagy német vagy angol a nemzetiséged, vagy éppen zsidó. Másképpen szólva: Európa a XX. században nem létezett.
Persze az „Európai Egyesült Államok” nem valósult meg, létrejött viszont az Európai Unió. Úgy tűnik azonban, hogy az Európai Unió léte nem segítette abban Victor Hugo késői követőit, hogy meghatározzák vagy tudatosítsák, mit is jelent az „európai nemzetiség, amit Victor Hugo 1876-ban megemlít. Pedig egyre erősödhet bennünk az az érzés, hogy az „európai nemzetiség” fogalmának tisztázása nélkül nem igazán tudunk úrrá lenni problémáinkon.
2005 májusában népszavazás volt. Franciaország polgárai szavaztak az Európai Unió tervezett alkotmányáról, és elutasították azt. A megbukott uniós alkotmány helyébe lépett később a lisszaboni szerződés, amely – némileg gyengített formában – hasonló alapelveket foglalt magában, mint amelyeket a törvényerőre nem emelt alkotmány tartalmazott volna.
Mindez így nem pontos. Nyilván meg kellene vizsgálni a tervezett alkotmányt és a később bevezetett lisszaboni szerződést, bekezdésről bekezdésre össze kellene hasonlítani a két dokumentumot, hogy világosan lássuk, mi is a különbség a kettő között. Merthogy igen komoly különbségek vannak. Például az Európai Unió úgynevezett „elnökének” a személyét illetően biztos, hogy lényegesen nagy a különbség. A tervezett alkotmányban meglett volna az a lehetőség, hogy az integráció elmélyítésével párhuzamosan és amerikai mintára az Európai Unió polgárai is elnököt válasszanak maguknak, amely elnöknek aztán valós döntési jogköre van. És itt nem csak a valós döntési jogkör a fontos. Hiszen – mint tudjuk – az amerikai elnök a személyében mintegy megtestesíti az Egyesült Államokat, kifejezi azt az eszmeiséget, azt az identitást, amit Amerika jelent. Egy az amerikaiak közül, a legelső, „primus inter pares”, aki személyében Amerikát fejezi ki, ezért is fontos döntés, hogy csak két cikluson keresztül lehet elnök, hiszen, elvileg, bármelyik amerikai polgár elnök lehet, az értékek, az identitás, a szemlélet – elvileg – hasonló. Másképpen fogalmazva: Obama és Trump valójában nem különböznek olyan nagyon egymástól, ugyanis mindketten elfogadják az amerikai értékrendszert, a törvények alapvetését, az egyenlőség elvét, az amerikai jogállamiságot és még sorolhatnám.
Valamiféle hasonló elnöki szerepkört akart volna megteremteni eredetileg az Európai Unió alkotmánya, de ez nem valósulhatott meg. A lisszaboni szerződésben ez az elnöki szerepkör aztán igencsak gyöngített formát kapott, az Európai Tanács elnökének nevezik (a tisztséget jelenleg Donald Tusk lengyel politikus tölt be). Ez az elnöki szerepkör nyilvánvalóan nem hasonlítható az amerikai elnöki szerephez, és a laikus számára nem is igazán tudható, hogy az Európai Bizottság elnöke (jelenleg Jean-Claude Juncker) a döntéshozatal tekintetében mennyiben különül el az Európai Tanács elnökétől. Nyilvánvaló, hogy a két elnöki funkció leírható a hazai köztársasági elnöki és a miniszterelnöki szerepkörökkel, mégis úgy tűnik, hogy a lisszaboni szerződés által teremtett szerepre igazából olyan nagy szükség nem volt, ezzel szemben egy amerikai elnökhöz hasonló, az európai identitást kifejező döntéshozó adott esetben hasznos lehetne.
2005-ben igencsak komoly vita folyt minderről Franciaországban a már említett népszavazás előtt. És a vita során hangsúlyosan került szóba az a mai napig nem definiált fogalom, hogy mit is jelent európainak lenni. Mitől európai polgár valaki, mi a közös az európai nemzetek állampolgáraiban, ami őket európaivá teszi?
A kérdés nem felesleges. És nincs is ebben a kérdésben semmiféle kirekesztés, nincs benne semmiféle „gőg”, sokkal inkább létező és felvethető problémát érint. Ha beszélhetünk amerikai identitásról, amely identitás igencsak jellemzi – származástól függetlenül – az amerikai állampolgárokat, akkor talán beszélhetünk európai identitásról is. De, miközben az amerikai identitásnak nagyon is vannak szemléletbeli, gondolkodásbeli jellemzői, és ezeket le is tudjuk írni, sőt némelyek törvénybe is vannak foglalva, mint például a fegyveres önvédelemhez való jog, vagy a szexuális zaklatás szigorú megítélése és a nők ezáltali kiemelt védelme, amely ilyen módon a viselkedéskultúra részét is képezi az Egyesült Államokban, addig az európaiság, az európai identitás definiálása nem történik meg. Mintha ebben a definiálásban éppen a példa, az Egyesült Államok is akadályozna minket. A – kissé túl általános – tolerancia elvének hangsúlyozásán kívül nem nagyon tudunk olyasmit felmutatni, amit mint európai értéket – dokumentált szinten, ha tetszik törvénybe iktatva, megkövetelve – elfogadnánk. Pedig léteznek ilyen értékek, csak mintha kimondatlanul léteznének. És legfeljebb odáig jutunk, hogy utánozni akarjuk a példát, az Egyesült Államokat, miközben azt sem tudjuk, mit is jelent ez az amerikai példa.
2005-ben, a népszavazási vitában számos francia politikus, közéleti személy megszólalt. Az egyik fekete-afrikai származású politikus asszony a televíziós vitában így kezdte a hozzászólását: „Je suis profondément européenne.” Magyarul: Meggyőződéses európai vagyok. Talán a kelet-európai világból érkezett tévénéző meglepődhetett ezen a kijelentésen, hiszen sokszor az európaiság jellemzőjének a bőrszínt tartjuk még mindig, vagyis a külső, testi jegyeket. Erre utal a regénytrilógia főhősének vörös hajszíne is. A külső jegy fontos vagy jellemző lehet, de nem alapvető. Sokkal inkább fontos valami más. Valami, ami kétségtelenül megnehezíti a különböző, a nem Európához köthető népcsoportokkal való találkozást, azt a látványos „keveredést”, ami napjainkban zajlik.
És itt mégiscsak a közös európai gyökerekről, a neveltetésről, a kulturális háttérről kell szólnunk. A közös európai történelemről. Arról, hogy nincs olyan európai ország, ahol az iskolában ne volna tananyag az 1789-es francia forradalom, amikor is a nemzetgyűlés elfogadta az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát, amely így kezdődik: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad.” Ez a nyilatkozat az egyik alapja ma az európai identitásnak, többek között a nemek közötti egyenlőségnek, a polgári társadalmaknak. És nincs olyan európai polgár, aki ne tudná azt, hogy létezik a Biblia, benne a tízparancsolattal, amelynek ötödik pontja a „Ne ölj!”. És nincs olyan európai polgár, vagy, fogalmazzunk így, iskolázott európai polgár, aki ne hallotta volna Mozart, Beethoven vagy Schubert nevét. A Für Elise dallamát szinte mindenki ismeri, illetve az Örömódát, amely az Európai Unió nem hivatalos himnusza, mindez közös európai hagyomány.
Ilyen módon nyilvánvaló, hogy az Európán belüli migráció, például a magyarok 1956-os kivándorlása nem hasonlítható össze a mostani népvándorlással, hiszen egy kelet-európai integrációja egy nyugat-európai társadalomban összehasonlíthatatlanul egyszerűbb, mint egy másik kulturális, oktatási háttérrel rendelkező közel-keleti migráns integrációja.
Az európai gyökerek a zsidó-keresztény hagyományban találhatók meg, illetve abban a sok száz éves történelemben, amelynek során Európa kikínlódta magából a polgári szemléletet, a nemek közötti egyenlőséget, a másik elfogadásának elvét, a toleranciát. Toleráns azzal lehetek, aki velem is toleráns, aki nem akarja rám kényszeríteni az akaratát erőszakkal.
Amikor Victor Hugo „európai nemzetiségről” beszélt, akkor már azokra a közös gyökerekre gondolhatott, amelyek az európai nemzeteket összekötik. Talán nem véletlen, hogy éppen a szerb–török háború kapcsán írta ezt az esszét, és az is állásfoglalásnak tűnik, hogy az esszének az a címe: Szerbiáért. Ez kulturális különbségtevés is volt Victor Hugo részéről, meggyőződésem.
Sok-sok olyan elv, alapvetés van jelen az összeurópai hagyományban, amely együtt európai identitásunkat jellemzi. Az emberek és nemek közötti egyenlőség, vagy a „Ne ölj!” parancsolata mellett számos olyan dolgot említhetünk, amely minden európai nemzetnél és polgárnál közös. Ilyen például a laicitás elve, vagyis az, hogy a vallás személyes ügy, nem képezi részét a politikai hatalomnak vagy a törvényhozásnak. A személyes ügy azt is jelenti, hogy nem mutogatom a vallásomat, nem hivalkodom a vallási meggyőződésemmel. Vagyis a vallási jelképeket nem teszem a kirakatba. Úgy öltözködöm, hogy nem hangsúlyozom vallási hovatartozásomat. Mert nem akarom a vallásomat rákényszeríteni a másik emberre. A laicitás elve azt jelenti, hogy nem akarom a vallásomat államvallássá tenni.
Valahol itt kezdődhetne a megoldás. Ha az öltözködésünk nem vallási hivalkodást fejezne ki az utcán.
Közös európai hagyomány az általános és ingyenes iskolai oktatás. Ott megtanulható mindez. De meg kell tanulni és meg kell tanítani. Mindenki személyes hagyományává kell tenni, aki európai akar lenni, Európában akar élni.
Victor Hugo európai nemzetiségről beszélt. Az Idegenek, a Másnap és az Aysa című regények kétségtelenül azon hatás alatt születtek, hogy a szerző – jelen sorok írója – franciaországi élete során szembesült azokkal a kérdésekkel, amelyek napjainkban már az egész európai kontinenst jellemzik. Akkoriban mindezt úgy fogalmaztam meg, hogy Európa belső határait meg kell nyitni, külső határait pedig le kell zárni. Ez a feltétele annak, hogy megszülessen végre Európa, valamint az európai nemzetiség.

Vissza a tetejére