Három piczi

(rövidülök jeligére)
 
[1.] A francia Azúr-part számomra legkedvesebb pontján, Cap d’Antibes-ban esténként megszokott a hejehuja vigalom a tengerszéli éttermekben. Délután, a félig-meddig betartott szieszta idején azonban csak a víz és a szél muzsikál.
Egy tűzforró júliusi napon három tájt érces hangú férfikórus zendített rá, teli tüdőből. Legalább ötven tenor és bariton. Olaszul, három metsző tisztaságú szólamban. Népi dallamok. A számok végén ujjongva megtapsolták saját produkciójukat. Franciára váltottak, majd spanyolra, amennyire megítélhettem, hibátlan kiejtéssel. Bravó! De mi a szösz, kik ezek?
Próbáltam közelebb menni, csakhogy az ingatlant, ahonnét az égi melódiák kiröppentek, magas kőfal övezte. Túloldalt a plázs, a mélykék víztükör messzire vitte a hangot.
Ezek profik, gondoltam, képzett torkok. A nizzai operaház énekkara? A monacóié? Vagy messzebbről jöttek, Párisból? (Ady még így írta.) Bárhonnét, mit keresnek itt? Szabadtéri föllépésük lesz? Kórusfesztivál? Vízi zene? De ebben az órában miért nem sziesztáznak, hűsölnek a vízben, hevernek az elegáns nyugágyakon, a susogó napernyők alatt?
Míg a válaszokon merengtem, a próbának (?) vége szakadt, ám az éneklés folytatódott, immár a saját szórakoztatásukra fújtak ismert slágereket, rögtönzött szólamokkal, egyre gyakoribb kacagással aláfestve. Volare, oh, oh. Biztosra vettem, hogy sosem kapok magyarázatot. Nagyjából hetven perc múltán csönd lett, ami ugye fikció, hiszen a hullámok, a falevelek, a madarak és az emberek neszeztek, zajongtak, locsogtak.
Késő délután az egyik strand tengerbe nyúló deckjéről (magyarul: stég) lehordták a napágyakat, esküvő helyszínének rendezték be. A ceremóniát a partról figyelhettük. A pap franciául adta össze az ifjú párt. Szót kapott a menyasszony, hosszabb beszédéből kiderült, hogy ő francia, míg a vőlegény olasz, akinek előző feleségétől származó fiát közösen nevelik majd Rómában, reméli, jó anyja lesz. Ezt megtapsolták. Valamint hogy ez az olasz zsidó szertartás jelképezze a megbékélést és elfogadást, melyre az emberiségnek olyan nagy szüksége volna.
Az igenek elhangzása után a férj széttaposta a poharat, majd berohant egy csapat férfi, hófehér szmokingban, többségük fekete bőrű, s előadtak a délutáni repertoár helyett néhány pattogó ritmusú dalt – héberül. Többek között a Hava nagilát, azt még én is ismerem. A násznép táncra perdült, a férfiak fele kipában. Véletlenül tudom, hogy e két szó jelentése: örvendezzünk.
Ó, istenem, ha a világ népei így összerendeződnének, s etnikai harcaik helyett boldogan ropnák együtt! Too good to be true. Halleluja!
 
 
[2.] A kávéházban a kockacukrot már Arany János idejében is papírba csomagolták, s kettőt szervíroztak belőle a csésze alatti tányérkára. Állítólag akkor nagyobbak voltak, mint ma – vagy inkább gyermek- és ifjúkoromban.
Az „inkább” azért szükséges a mondatba, mert bájos ifjú kávétársnőm a puccos vendéglátóipari helyiségben rácsodálkozik, a pici téglák a fehér, márkajelzéses csomagolásban ugyan micsodák? Nem értem. Míg föl nem világosít, ő ilyen papírba burkolt kockacukrot még soha nem látott.
Ez komoly? Úgy tetszik, igen. Figyelni kezdem, és valóban, csak kristálycukrot kínálnak, pindurka hosszúkás zacskókban. Igaz, négyfélét, fehéret, barnát, s kétfajta édesítőszert. Hm, a papírborítású kockacukor miért ment ki a divatból? Nem értem. Valaha, boldogult úrfikoromban gyűjtöttem őket, főleg külföldről, elsősorban Páris legendás caféiból – de Flore, Les Deux Magots, Bonaparte – vittem őket haza. (Én mindig keserűen szerettem a feketét.) Készletem szépen szaporodott, míg valamelyik válásnál hátrahagytam (ottfelejtettem).
Miért kedvezőbb a presszókban, éttermekben, kávéházakban a törpezacskók használata? Olcsóbbak? Könnyebb ezeket sorozatgyártani? Vagy mi? Aki tudja, írja meg nekem, az se baj, ha a Facebookon. Egy újabb, eddig még nem taglalt korszaknak vége, summázom melankolikus hangulatban.
Gyűjthetnék persze márkajelzéses papírszalvétát – ha akarnék még gyűjteni bármit. Minek? Okosabb már, ha inkább osztogatok. De azért… innen üzenem a világ vendéglátóiparának és cukorgyárainak: legyen csomagolt kockacuki újra, az ifjabb nemzedékek és a hagyományok kedvéért. Édes szokást kár veszni hagyni.
 
 
[3.] Megszületésem óta látható a bal lábam sípcsontja fölött, tíz centire a bokámtól egy szabályos kör alakú, mélybarna anyajegy. A régi lyukas kétfilléresnél és a mostani egyforintosnál picivel kisebb. Óvodistaként megkérdeztem anyukámtól, miért van ez ott? Azért, hogy ha elveszítenénk, erről mindig fölismerhesselek, mondta ő.
Nem örültem. Ugyan miért veszítenének el? Ha mégis, vajon az arcomat még nem sikerült volna megjegyezniük? Ideje volna.
A kerek jel – stigma? – máig a helyén. Jelzett szerepe megszűnt, szüleimet régen elveszítettem (1969, 1986). Őket miféle apajegy vagy anyajegy révén találhatnám meg?
Akad rajtam egy másik, számomra fontosabb mélybarna folt is, voltaképp kettő, de összetartoznak. Bordaívem jobb oldalának aljánál kis lábnyom. Valaha tökéletesen elkülönült a talp és a sarok. Ennek eredetéről anyám nagyjából ugyanakkor azt állította, kedves rongytörpém (Hapci), örökös hálótársam taposhatott rám, amikor aludtam. Na szép, gondoltam.
Hapcit azután kétszer is eladtam – szégyen-gyalázat. Nem mentség, hogy először Puskás Ferencnek, aki csapta a szelet az óvónőnknek. Féltékeny vagyok. Szia, Öcsi, én is Öcsi vagyok, mondtam neki. Adott Honvéd-jelvényt, de elkérte cserébe Hapcit. Sírtam. Nem sejtettem, hogy az óvónőnél hagyta.
Másodszor első szerelmem, Lili tett vételi ajánlatot a törpémre (1959). Én kilenc voltam, ő húsz, úgy vélte, nagy fiú vagyok már a babázáshoz. Nemsoká kinévházasodott Luxemburgba, Hapcit búcsúzáskor anyám kezébe nyomta.
Mind a törpét, mind a (kissé elformátlanodott) lábnyomát máig őrzöm. Puskás és Lili jó ideje eltűnt erről a sártekéről. Így megy ez.

Vissza a tetejére