Napsugár utca 7.

A férjemmel vettünk egy házat Pomázon. Nem újat, nem tökéleteset, csak egy fészket, aminek épp annyi a jó és a rossz tulajdonsága, mint nekünk, olyat, hogy képesek legyünk otthonnak nevezni, ahogyan egymást.
Nagyon ránk fér ez a változás, talán túl sokat is vártunk ezzel a döntéssel. Egy négyemeletes panel alsó szintje csak nagyon korlátozott ideig nevezhető az ígéret földjének. Aztán rácsok kerülnek az ablakokra, hogy az otthonunkban megforduló lelkek számát hatékonyabban meghatározhassuk, szőnyeg kerül a földre, még ha nem is szeretjük, mert a pince hidege süti a lábunk.
Az emberek pedig, hogy is mondjam, olyanok. Mindenkiről kiderül néhány év alatt, hogy ő is olyan. A mellettünk élő kedves néni, aki először csak egy kicsit tűnik süketnek, aztán már nagyon, valamilyen okból szereti beállítani az ébresztőóráját fél hétre, ami aztán egy órán keresztül vijjog. Az, hogy erre felébredünk, a kisebbik gond, meg lehet szokni. Tényleg. Csakhogy ez a vijjogás követi az embert. A mosdóba, a kávéfőzőhöz, a ruhásszekrényhez, és az ember menekül. Mindegy hova, csak el innen, el ebből a fájdalmas reggelből, hogy inkább megegyünk egy szendvicset a munkahelyen, az áldottan monoton számítógépzajban vagy az autóban, buszmegállóban, bárhol, csak ne otthon.
A legfelsőn lakik a Down-kóros lány az anyjával. Évike negyven fölötti, az anyja talán hetven lehet. Mióta az anyukája megbotlott a lépcsőn, azóta ijedt vércsehangot hallat, ahányszor lemennek vagy följönnek a lépcsőn. Évike szereti a repülést. Szerintem a lépcsődolgon kívül szeret is a legfölsőn élni. Kedvenc szórakozása, hogy széttépi a reklámújságokat, és a szélnek ereszti azokat. Olykor, amikor ülök az erkélyen és dolgozom, vagy munka címén csak bámulom a közös udvar fáit, megnyugtatóan leszállingózik először egy, aztán két, végül pedig egészen sok újságlap, és a leérkező akciós banánok és csirkemellek orgiáját extatikus, gyerekes göcögés kíséri. Ezt a botorságot sokszor aranyosnak gondolom, eső után már kevésbé. Hát igen. Ők is olyanok. Együtt tudunk velük élni, hisz mindannyian kultúrlények vagyunk, de hiányozni nem fognak.
Nagyon várjuk már a költözést. A többiek is olyanok, akikkel minden panellakó találkozik. Sokgyerekes család óriás lábú, trappoló gyerekekkel, idős néni, aki szerint a hótakarítástól a vakolathullásig minden problémát a fiataloknak kellene elintézni, de azok érdektelenek, mert egy sem jelenik meg kedden négy órakor a társasházi közgyűlésen.
Az idős, jól fésült bácsi, aki mindig kockás zakót hord lila nejloninggel, elég fura bogár. Mivel el lehet érni a kertből az alsó balkonok muskátliját, virágzás idején azt tűzi minden reggel a gomblyukába. Ha akkor futunk össze, amikor a férjemmel vagyok, csak óvatosan rám kacsint, és megnyalja a szája szélét. Ha egyedül vagyok, akkor kétperces táncot járunk a kikerülés ürügyén, ha balra lépek, ő is, ha a másik irányba, ő is, és ha nem vigyázok, rossz esetben szorosan a fenekemnek, rosszabb esetben a mellemnek simulva halad el mellettem. Közben nem felejt el duruzsolni a sorsról, ami nap mint nap mágikus erővel sodor minket egymás közelébe.
Találkozunk Rékával, a közös képviselővel, aki csak kicsit olyan, mint a többiek. Vagyis inkább nem is ő olyan, hanem a kutyája. A nő egy kan magyar vizslával él a harmadikon, amelynek az egyik nagyszülője inkább rottweiler lehetett. Hatalmas és robusztus állat, nyoma sincs rajta a vizslák kecsességének és kedvességének. Ez a dög ádázul gyűlöl mindenkit. Az összes lakóra egyformán engesztelhetetlenül ugat, mély, mordori hangon, feszül a póráz, Réka pedig talpát kis terpeszben a földbe veti, úgy áll ellen a húzóerőnek, amíg nagy ívben megkerüljük őket, és eltűnhetünk a szemük elől. Nyáron, amikor az ablaka esténként nyitva van, a kutya kitámasztja a párkányra a fejét, úgy nézi végig dühösen ugatva, amíg a ház összes lakója hazatér otthona nyugalmába.
De tekintsünk el ettől, ez együtt járt a panelléttel, de most, amikor vágjuk a centit, és az év azon ritka pillanatában találkozunk Rékával, amikor ez a vörös szörny nem tartózkodik mellette, elmondjuk, hogy hamarosan elköltözünk. Kicsit sajnáljuk is Rékát, mert itt marad neki Évike meg az anyukája, az Óriásláb család, a süket néni, a kötözködő néni és a női testekre fixált bácsi, no meg a kutyája, mi meg elmegyünk. Persze boldogan, de jólesik hiányozni.
Réka gratulál, nagyon kedves. Sok boldogságot kíván nekünk az új házban. Megkérdezi, hova költözünk, mit kellett felújítani, milyenek voltak a mesterek, megúsztuk-e a sok bosszúságot, ami egy felújítással jár, és főként, mikor költözünk. Büszkén meséljük, hogy egy hegyvidéki településen, a dolina tetejére megyünk, sokkal, de sokkal több mindent kellett végül elvégezni, mint amit terveztünk, a mesterek közül pedig csak az első villanyszerelő akart minket átverni, a második már olcsón dolgozott, csak néhány helyiségben nem égett a villany, miután elment, a riasztósok átfúrták az új csövet, amiről elfelejtettek szólni, így a költözés már elviekben megtörtént, csak a gyakorlat várat magára.
Erre Réka köti az ebet a karóhoz, hogy de nagyjából csak meg tudjuk már mondani, hogy mikor költözünk. Kicsit túlzásba is viszi a faggatózást, és még ha kicsit meg is hatódom, nem értem, miért akarja ezt ilyen erősen tudni.
A vasárnapok miatt, mondja ő, csak amiatt érdekli. Mert ő ugyan megérti, hogy itt az emberek olyanok, ez egy panelház, nem is várt többet a közös képviselői munkától, és valahol megérti, hogy nekem vasárnap reggel kilenckor kell az erkélyen a lábam epilálni, hiszen csak akkor süt oda a nap, de ez ettől függetlenül mindenkit zavar a házban, és megnyugtató módon hatna az itt élők pszichéjére, ha tudhatnák, ezt már csak egy, két vagy három alkalommal kell még elviselniük.
Mit mondjak, nem esett jól, amit mondott. Hogy én töröm meg a házban a vasárnap reggeli nyugalmat, és úgy adja elő a dolgokat, mintha ez az apróság jelentene bármit is ebben a flúgos társasházi közösségben. Vérig sértve hagytam ott Rékát.
Másnap egy hagyományos, idegtépő napot töltöttünk a blokkban. Hajnalban megszólalt a süket néni telefonja, kiültem az erkélyre epilálni, mialatt szállingóztak le a kertbe a lejárt szórólapoldalak, a gyerekek közben ugróiskoláztak a fejünk fölött, és az ő fejük fölött a kutya tombolt a hangzavartól. Boltba menet a bácsi biztosított róla, hogy mindenképpen meghódítana, ha maradnék még pár évig.
Szóval ez egy olyan ház. Nem tudom, fog-e hiányozni.

Vissza a tetejére