Tizennégy töredék M-nek
Ültem a Balaton partján azon az októberi délutánon, és éreztem, ahogy a föld megnyílik alattam, és éreztem, ahogy az ég megnyílik fölöttem, egyszerre a föld és az ég, egyetlen mozdulattal felhasítva a tér körülöttem, és ebben a teret és időt nélkülöző nyíltságban csak a víz fölött röpködő fecskék látványa volt az, ami valamelyest emlékeztetett arra, hogy még élek, és ez még nem a halál.A fecskéktől vártam, a tó fölött gyülekező fecskék százaitól, tőlük vártam, hogy mondják el, mondják el nekem, és el is mondták, elmondták az egészet, de hiába mondták, rettegtem a szavaiktól.
Megérkezett a hidegfront, robogtak át a felhők a tó fölött, a nyárfasor levelek ezreit rázta le magáról az ismétlődő szélrohamokban, aranyló levelek felhői kavarogtak a szürkészöld hullámok fölött, remegtem, nem tudtam mást, mint remegni, hiába húztam magamra a szélálló dzsekit és alá a vastag, kötött pulóvert, hiába, mert a remegés ettől nem hagyott alább, hogy is múlhatott volna el, amikor remegett minden, ami vagyok és voltam és leszek.
Beszélni róla, ahelyett hogy, de mi helyett, minden csak valami helyett, minden gondolat és szó és mozdulat valami helyett, egy gondolat és szó és mozdulat helyett.
Egyszerre volt a halálos félelem és az addig ismeretlen könnyűség, mintha minden, ami addig a délutánig lassan ölő méregként szivárgott szét bennem, most hirtelen felrobbant volna, ott keringett körülöttem, mint a pernye, és vitte a Bakony felől fújó szél az egész mocskot, felkapta, megkavarta, szétszórta a semmibe.
Hol voltam én eddig, ki volt az, aki a halottak életét élte, a halottakét, akik körülvették egész életében, és azt hazudták egész életükkel, hogy csak így, csak erre és csak eddig tart az egész, és akik, bár néhányan közülük szerették talán, mégiscsak halottak voltak egészen, halottan születtek, és a haláluk egy halott halála lesz.
Mintha valaki lassan áthevítené a testem a puszta tekintetével, minél tovább néz, annál elviselhetetlenebb forróság önt el, mintha ki akarna égetni egészen, mint egy nyers cserépedényt a kemencében, hogy végre legyek készen, szilárduljon meg a forma, az ívek nyerjék el végső arányaikat, puszta tekintet, amely egyszerre mindenhonnan ér, a felhők között megnyíló résekből, a tó csillogásából, a föld milliárd pórusából, és annak a lánynak a szemeiből, aki mellettem ül ezen az októberi délutánon a Balaton partján, ül mellettem, és nem szól, nem mond semmit egyáltalán, csak azt nézi bennem, amit még soha senki nem látott.
Tényleg mintha egy angyal elmondhatatlanul finom érintését érezném a vállamon, de mintha nem is a vállamat, hanem a vállamon keresztül azt érintené meg bennem, aki az idők kezdete óta elhagyatva és megdermedve várta ezt az érintést, ezt az emberformára faragott bazalttömböt az áttetsző ujjbegyek most végigsimítják, és az ujjbegyek nyomán fény fakad fel, a sebekből fény ömlik ki a kőre.
Nem a test, nem a teste, miközben a teste által, csak a testén keresztül láttam át, a teste volt az ajtó, a testén át vezetett az út, bele a testbe és aztán át a testen, a legmélyebb sötétségig egészen, a nedvek és a zsigerek, a csontok és a hús, egészen le, én onnan aztán fel, felfelé, és csak így, és csak rajta keresztül, a test mögé, az angyalig.
Van az esővíz a hamutartóban, van a diófa is rigófészkeivel, van a dűlőút melletti elszáradt levendulatáblák illata, csak én nem vagyok sehol, annyira lennék ott az a bodzabokor, mondtad.
Abban a házban voltam csak otthon egész életemben, abban az idegen faházban az idegen bútoraival és az idegen illatával, az idegen arcokkal a polcra kitett fényképeken, az idegenség mindent átjáró jelenléte kellett a soha nem érzett otthonosság megtapasztalásához, és ami mégsem volt igazi otthon, mert csak a tested volt az otthon, a saját testem idegenségén át a testedbe hazatérni, mintha lehetne hazatérni, és mintha lehetne haza itt, ahol nem lehet.
Aki sokat tud, és nem él aszerint, elveszett, olvastam a teraszon egy könyvben, az asztalon, mázas cseréptányéron sajtszeletek, kihoztad a hársfateát egy régi üvegkancsóban, letetted a tányér mellé, néztem a kancsót, az aranykor lebegett és hullámzott mögötte.
A diófa lombja egyetlen éjszaka alatt hullott le, egyetlen éjszaka alatt lemeztelenedett, reggelre szabályos kör alakban lepte be a még mindig zöld gyepet, belegázoltam ebbe a körbe, lefeküdtem a diólevél szőnyegre, a diólevelek illata elkeveredett a bőrömön még mindig ott párálló illatoddal, nem tudtam semmit, nem tudtam sem gondolkodni, sem képzelődni, az égadta világon semmit az égadta világban.
A mólónál, ahol gyerekkorom óta nem jártam, lefényképeztél, az öböl félig kiszáradt, oldalukra dőlt ladikok korhadtak az iszapban, itt tanultam meg úszni, itt kergettem a naphalakat a hínárerdőkben, a napsütötte deszkák illatát abban a hideg októberi esőben is éreztem, a szél az arcomba fújta a hajad, próbáltam tartani magam, nem összerogyni, mint elmúlt éjjel a kandallóban az izzó nyárfahasábok, az öböl a tükörképünk volt, mi voltunk az öböl, álltunk a rothadásszagban, és nem volt tovább.
Vissza a tetejére