Simon Bettina

áruházi gyilkos; sebeim; képes; A táj magánya

ÁRUHÁZI GYILKOS
 
lehet-e szavakat lopni, kérdezte,
mire én zsebre dugott kézzel
a lelkiismeretemben kezdtem kutatni,
mintha rajtakaptak volna valamin,
amiről magam sem tudtam.
 
szégyenkezve meredtem rá, mint
akinek törlesztenivalója lehet bárki felé,
és sorolni kezdtem bűneimet.
 
úgy álltam az áruházban,
mint egy anyagyilkos,
aki segíthetek feliratú  táblát visel,
és nincs róla meggyőződve,
hogy szavak bárhol is kaphatók.
 
 
SEBEIM
 
anyám szerint nyálazzam meg sebeim,
ő is ezt csinálja, most már elkezdhetem én is.
 
az állatoktól leste el, a legjobb saját nyállal.
 
először megmutatja, rákeni a nyálát a karomra,
de ezentúl magam nyaljam a sebeimet, az újakat.
 
a legjobb mindenkinek a saját nyálával,
a kutyák is maguk nyalogatják a sebeiket,
 
és rákente nyálát a fakanál nyomára.
 
az új sebekre gondol, amikor a
gyógyulásról beszél, nem a régiekre.
 
 
KÉPES
 
láttam a neten egy fotót
egy nő állt rajta a lányával
épp annyi lehetett mint én
 
mindketten szőkék voltak
mögöttük kifeszült a tenger
és ölükbe metszett
a horizontvonal
 
az jutott róla eszembe hogy
neked nem volt napszemüveged
neked elveid voltak
és nem fért bele a tenger
de a napi két fürdés sem
                      
évekkel később dacból
kiteszem az utcán talált pálmafás
posztert a fürdőszobában
pedig nem tudhatom milyen
a tenger biztosan nem ilyen
nem lehet ennyire könnyű
 
mert akkor semmi értelme nem volt
hogy annyi ideig tartottuk magunkat
mint az oldalukra fordított halak
feküdtünk egymás mellett
az olajos dobozban
 
 
A TÁJ MAGÁNYA
 
I.
A táj nem ideges, te vagy az,
mert véletlen az idill. Mi van,
ha mégis találsz egy kertet,
ahol nyugodtan élhetsz.
Ismered a benne élő állatok nevét,
és ha megszólalnál, felismernék a hangod.
Helyesen, jól hallhatóan válaszolni,
mielőtt elfordulna tőled, aki kérdezett.
És akinek a szájából nem szavak,
élőlények jönnek elő. Két út vezet kifelé,
alig van köztük különbség.
Bedobnál egy követ a vízbe,
de a csend nem engedi.
 
II.
Egy tágas, de félig elpusztult táj.
Csak belülről újítják fel a megsérült
épületeket, így emlékeznek a háborúra.
De régi fényképeiket kidobálják.
A konténerek hetekig járják a környéket,
és valaki elkezd beszélni a többiekhez.
Kár elégetni, elég volna őket széttépni.
Azt fogják gondolni, üzenni szeretnénk
ezzel a nagy tűzzel, vagy bajba jutottunk.
Vigyáznunk kell, nehogy az isteneink
észrevegyék, hogy sikerült életben maradnunk.
 

Vissza a tetejére