Káli holtak
részlet egy készülő regénybőlEzt most elbuktuk
Ébredéskor nem az jut eszembe legelőször, hogy megbuktunk. Hanem Lucára gondolok, aki ott szuszog mellettem. Arra, hogy szerelmes vagyok ebbe a nőbe. Végre valami bizonyosság.
Aztán szégyenkezve és akaratlanul is arra gondolok, hogy mennyire más volt a legutóbbi alkalom Athénban Elenával. Egy felvillanyozó attak, és semmi több. Negyedórás, mit negyedórás, tízperces roham, egymás kölcsönös lerohanása. Őelőtte pedig az a júniusi, egész éjszakás lány. Egész hétvégés, hogy pontosítsak. Vele aztán végigzongoráztuk a skálát, végtelenszer. Valósággal fájt utána. Aztán hónapokig senki. És ez is én vagyok.
Úgy érzem, Luca és mindenki más között ég és föld a különbség. Amikor először feküdtünk le Líviával az ő gellérthegyi albérletében, hanyatt fekve, tenyeremmel a tarkóm alatt, másodpercekkel elalvás előtt azt a légies ünnepélyességet éreztem, amit életem első szintetikus drogjának első órájában, amikor a lankás szakasz után fölizzik a szer. Szinte magamtól is bocsánatot kell kérnem, hogy ilyen profán hasonlattal éltem, de számomra akkor olyan volt annak a szerelemnek a betetőzése. Egy új ember meghódítása, és a meghódíttatás egy új ember részéről majdnem mindig elsöprő öröm. Ő nem volt annyira boldog elsőre, mint én, és bár voltak csúcsok, ez így is maradt végig, süllyedés közben. Lucával minden más: gördülékeny és természetes, semmiért nem kell pirulnom, semmit sem kell szégyellnem. Lívia mindig kiszúrt rajtam valami kifogásolhatót, pecsétet a zakómon, morzsát az ölemben. Három perc késést.
Végül, már teljesen éberen arra gondolok, hogy ezt a bemutatót elbuktuk. De el ám. És összeszorul a szívem. Hogy idáig jussunk, a jelek szerint ugyanúgy bele kellett dögleni, mint egyéb, gyümölcsöző munkáinkba. Fölöslegesen döglöttem bele, és döglött bele például Tabáni vagy Lívia. Lehet a nulláról kezdeni a következőt. Halvány vigasz, hogy akkor is majdnem a nulláról kéne, ha ez most sikerült volna.
Most jövök rá, hogy Tikász, az osztályfőnökünk sem jött el, de tudom, hogy ő nem szeret bemutatókat nézni.
Luca kinyitja a szemét.
„Ezt most elbuktuk”, mondom. Megkönnyebbülés végre ki is mondani.
„Személyes kudarcnak érzed?”, kérdezi, miközben ébredezik.
„Személyes kudarcnak is. De bukni együtt buktuk el.”
Szétnézek a szobájában. Fehérre festett, elemes bútor.
„A tulajé”, siet megjegyezni Luca, a mennyezetre emelt szemmel. „Fölöttem laknak.”
Én sem voltam elég jó, az sem volt elég erős gondolat, amit Gróf kitalált. Készakarva sohasem vinne be az erdőbe, de nem is bízom benne vakon, mint Sulyokban. Sulyok pontos elemzést ad, olvasnod kell a kész kottát, ugyanazokat a hangokat kell leütnöd, végre kell hajtanod, amit mond, de attól kezdve, hogy tudod, miről szól a monológod, szabad kezed van. Őt nem érdekli, milyen tempóban, sírva vagy nevetve mondod el, Grófot annál inkább. Nála ügyesnek is kell lenned, technikásnak, annak a folyamatnak én még az elején járok. És nem is hat meg az óriások manőverezése. Van, aki tud élni a Sulyok adta szabadsággal; van, aki nem.
Az ötszázadikat is úgy kell játszani, mintha az volna a premier, mondta az egyetemen Nábrády. A premiert is úgy, mintha az lenne az ötszázadik. Hát most aztán…
„Tudod, milyen volt?”, kérdezi Luca, amikor kibújik az ágyból. „Kicsit hamis. Azt éreztem, amit mindig: a belvárosi elit borzongani és berzenkedni akar. Gróf pedig mintha azt mondaná: hát hogyha ezt akarjátok, akkor nesztek, itt van! Fut egy tiszteletkört, ami mégis jobb, mint egy ír kocsmadráma nótaszóval.”
„Ühüm. Szóval ezzel akartuk mi cselekvésre ösztökélni a nézőket. Pontosabban akarta Gróf. Hát röhögnöm kell. Szerinted mit akar, kiszolgálni őket?”
„Nem tudom, mit akar, de kiszolgálja őket, ha nem is lihegve. Tudod, mit nem értek én? Miért egy ötvenéves csávó beszél az erőszakról meg a szélsőséges fiatalokról? Akik pont a Grófhoz hasonló, élveteg középkorúakkal harcolnak. Nem egy húszévesnek kéne rendeznie ezt a darabot? Ja, olyat ő nem enged ide, mert zavaros fejűnek tartja. Fél, hogy nagyot bukna vele.”
Letelepszem az asztalhoz.
„Aha. Szóval neked ennyire nem… Én nagyra tartom Grófot. Akkor is, ha ez most nem jött össze neki. Nem biztos, hogy kellett nekem ez a pofon.”
„Jól álltok egymásnak azzal a lánnyal”, lép a konyhaszekrényhez Luca. „Lívia?”
„Lívia”, bólintok.
„Nem vagy vegán?”
„Nem.”
Felvágottat, pástétomot, zöldséget és sajtokat pakol ki a hűtőből.
„Mondd, ugye volt köztetek valaha valami?”
Már vártam ezt a kérdést.
„Régen vége”, mondom lassan, tagoltan.
„Semmi nosztalgia?”, kérdezi, és kipattint két szelet kenyeret a pirítóból.
„Nem jellemző”, füllentem. „Együtt sírunk, együtt nevetünk. Ő is benne van a Káli holtakban.”
„Tényleg, lesz az a sorozatod a tévében.”
Tálal, és kenegetni kezdi a pirítósokat.
„Lesz.”
„És az majd orvosolni fogja a bukásotokat. Ha ez bukás.”
„Az. És ezt aligha fogja orvosolni a Káli holtak. Tök más a kettő, de szerintem ezt te is tudod.”
„Figyelj ide, Alex. Tudsz fejlődni, ha dolgozol magadon.”
Nagyot harap a kenyeréből.
„Itt nem ez a baj”, mondom védekezően. „Hanem az a mód, ahogy rajtam dolgoznak.”
„Az ember arra vágyik a színházban, hogy dolgoztassák, nem?”
„De az ilyen munkába könnyen bele lehet rokkanni.”
„Titeket már föl szoktak ismerni az utcán?” Be sem várva a válaszomat, fölpattan az asztaltól. „Bocs, a kávét elfelejtettem.”
„Néha szoktak”, dünnyögöm. „Én nem tudok úgy játszani az ismertségemmel, mint Brúnó. Ő a szupersztár. Nem kell a vele járó nyűg.”
„Akkor mire vágysz, fiú?”, kérdezi, miközben berak egy kapszulát a kávéfőzőbe. „Maximalista vagy, mi?”
Hallgatok. Kitölti a kávét, és csak akkor keresi meg a pillantásomat.
„Jó szerepeket játszani, hm? Ebben merül ki a maximalizmusom. Engem nem annyira nyomaszt, hogy a közönségem megszólhat másnaposan vagy szakadt farmerben. A dicséretnek örülök. Az ilyen munkáknak meg nem. Mert a Káli holtak is majdnem ilyen lesz.”
„Pedig a kudarc kell.”
„Egyetértünk.”
„Tartanál egy kis szünetet, mi?”
„Szünetet? Mit tudom én. Nem színész, aki évente-kétévente nem érzi úgy, hogy atyaúristen, ezt az egészet abba kéne hagyni, és el kellene utazni mondjuk Indonéziába.”
Látom a mobilomon, érkezett egy hosszú levél, Anna írta, egy gyönyörű, húszéves lány az egyetemről, aki a Józsefvárosi Színházban van szakmai gyakorlaton. „Hatalmas élmény volt számomra tegnap a Haramiák! Nagyon ihletetten játszottál, és borzongva figyeltem, ahogy a dalok a színpadon megszólalnak. Gróf nyilvánvalóan olvasta, amit Schiller a kar szerepéről írt, attól tartok, nem sokan olvassák manapság. Nagyon érdekes, hogy mindezt metálba fordítottátok. Nem volt mindenhol jól követhető az előadás, ahogyan a Woyzeck sem a stúdióban, de milyen érdekes, hogy mindkét rendező a ládával variál, nem? Neked milyen volt megélni? Hogy érezted? Gratulálok.”
Ha te azt tudnád, édesem.
A Woyzeckben is van egy láda?! Ugye csak hülyéskedsz? Ezek a roppant mágusok nem egyeztetnek egymással, legalább házon belül? Megköszönöm az e-mailt, de nincs erőm érdemben válaszolni. Nem vagyok én lázas? Nem, az a Hamlet után volt, úgy látszik, abba mindent beletettem. Abba igen.
MOM
„Rögtön az első rész a pokol kapuját nyitja ránk. Adja magát a kérdés, hogy az ön számára, aki a reklámfilmszakmából érkezett… ”
Két műsorvezető van, ezt a kérdést a fiatal, vörös nő ejtette ki a száján.
„Soha életemben nem rendeztem reklámfilmet.”
Borombovics arca őszinte megdöbbenést tükröz. Becsülöm az önfegyelmét. Más az ő helyében most pattanna föl a székről, és rontana ki fölháborodva a stúdióból. Állok itt félrehúzódva a MOM-park egyik kávézója előtt, ahol véletlenül elcsíptem őket, a rendezőmet meg a sminkesét a tévében.
„Bocsánat. A horror mint zsáner hogyan tükrözi vissza társadalmunk félelmeit? Rendezőként az ön számára… Szóval: mit jelentenek ebben a sorozatban a zombik?”
Tudom, Borombovics elég jól tud uralkodni magán.
„Jó, essünk túl a kötelező körökön”, dörzsöli meg a halántékát. Fölnyerítek magamban.
„Arra kell gondolnunk, hogy saját magunk állatias, ösztöneikre csupaszított másairól van szó?”, veszi át a kérdező szerepét a vörös lány mellett ülő csinos, oldalt fölnyírt és hátrafelé fésült, dús sörényű fiú.” A lapos megfejtés persze az volna, hogy a betolakodó idegenek.”
„Pedig nem azok”, vágja rá gyorsan Növényi.
Most vesz észre a pincérnő – végre valaki észrevesz, és nem fölismer –, kérek tőle egy kávét.
„Az elözönlők megfelelnek az invazív városiaknak? Az idegenforgalom nem is olyan burkolt kritikája ez?”, folytatja a csinos műsorvezető fiú.
„Nnna… Pont, hogy nem”, ingatja a fejét Borombovics. „Maga is látja, hogy ezek a bizonyos betolakodók egytől egyig itt született parasztok, szerzetesek és végvári vitézek. Mostantól azonban mi viselkedünk bentlakóként, és a mi szemünkben ők számítanak idegennek. Hiába őslakosok, nincs már hely a számukra. Legalábbis a föld felett nincs. Gyakorlatilag újra el kell őket temetnünk.”
„Előbb pedig kivégezni, nemde? Ennyi erővel Törökország mostani lakóin is bosszút állhatnának”, kajánkodik a fiú. „Ugyanis jó eséllyel azok ősei voltak a gyilkosaik.”
„Nem, nem ilyen egyszerű. Ennél sokkal bonyolultabb. Ezek az áldozatok itt éltek, haltak, nyugodtak, ameddig tudtak. Természetesen a gyilkosaiknak sohasem bocsátottak meg. De leginkább a saját utódjaik kirívó életmódja zavarja őket holtukban, ha szabad így mondanom. A betelepülőkről nem is szólva. A mi sorozatunk a turizmus által torzított tájat mutatja be.”
„Például a kerítést”, kapcsolódik vissza a lány.
Na, kezdődik a kemény és célzott provokálás. Ebből hogy fogsz kijönni, pajtikám?
„Például a kerítést is nemsokára. De ne keverjük ide, és főleg ne keverjük össze a déli határzárral. Ez a kerítés itt a zombijárás következménye.”
„Az meg a migránsjárásé, nem?”, vagánykodik a fiú. „Járás, járás.”
„Jócskán van különbség.”
Sohasem lesz vége a magyarázkodásnak, gondolom, és sóhajtok.
„A táj már-már külön karakter a sorozatban”, vált témát engedékenyen a srác.
„Igen, ebben sem kellett semmiféle kompromisszumot hoznunk, a táj adott volt, vagyis szinte korlátlanul hozzáférhető. A Káli-medencében könnyű olcsó munkaerőt fölhajtani egy filmforgatáshoz, és a főváros közelsége is optimális. Ügyes szakemberekkel mindig jól halad a munka, ami egy tévésorozat esetében kötelező. A horror relatíve olcsó műfaj, a friss vér pedig folyamatosan ébren tartja az érdeklődést. A jelszó: legyünk képesek megújulni! Mint mindenki, mi is elsősorban a kreativitásunk révén vagyunk képesek fölvenni a versenyt a nagy költségvetésű konkurenciával.”
„Minden flottul megy, ha rendesen fölkészülsz, és mindent lehetőség szerint előre megtervezel”, folytatja Növényi.
„Megtanultam hinni az ösztöneimben, valamint a munkatársaimban, és ennek köszönhetően gyors döntéseket hozok”, csap le azonnal Borombovics.
Valaki megböki az oldalamat. A pincérnő az, aki tollat és papírszeletet nyújt át mosolyogva.
Hát mégis.
Hát itt sem.
„Kellett-e valamit lefaragnotok az eredeti tervekből a költségvetés hiányosságai miatt?”, indítja utolsó rohamát a fölfésült hajú fickó.
„Alig valamit. Viszont a salföldi majorba tényleg nem kaptunk forgatási engedélyt, és az állatvédők is tiltakoztak. Pedig állíthatom, hogy sem a racka juhokat, sem a mangalicákat nem bántottuk volna. Ebből a tervből csak az üldözéses lovas kocsis túra maradt.”
„Mi várható az első évad végétől?”, kérdezi a vörös nő.
„Az eddig leforgatott részekben újabb és újabb veszélyek elé állítottuk a szereplőket, miközben a zombik mindig ott voltak a közelben”, fejtegeti türelmesen a rendező. „Azért mégis a falon, a kerítésen, az erdőn túl. Többnyire elűzhetőek voltak, például máglyákkal. Most majd azt is megmutatjuk, mekkora veszélyt tudnak jelenteni valójában, testközelből. Élesben. Amire mindannyiunknak föl kell készülnünk: minden eddiginél több zombi, valamint ezzel párhuzamosan minden eddiginél több fegyver. A sorozatban használt minden egyes fegyvert temperált raktárban, sötét zsákokban tárolnak, mert még biztosan szükség lesz rájuk egy visszatekintő jelenetben.”
Aláírom a papírt. Kérek egy narancslevet is.
„Összetett tehát a kép”, mondja a férfi műsorvezető. „Megtudhatunk valamit az előképekről?”
Növényi fölbátorodik:
„Két horrornarratíva keveredik nálunk, az invázió és a metamorfózis, utóbbinak is a tömeges változata. A Káli holtak civilizációnk és emberi lényegünk elvesztésével szembesít.”
Köszönjük szépen, alkotók! Borombovics bólogat, Növényi folytatja:
„Mondtam már, hogy a saját szórakoztatásunkra minden epizódban olyan meglepetéseket rejtünk el, amelyeket rajtunk kívül senki sem vesz észre?”
„Mire gondol?”
„Mindegyik általam berendezett részben van egy olyan zombi, amelyik külseje főhajtást jelent valamilyen népszerű zombifilm előtt. Tavaly volt egy Mario Bava-zombim a Black Sabbathból, de volt már Peter Cushing-zombi is a Mesék a kriptából című sorozatból, meg jó pár Romero-zombi is.”
„Egyfajta omázs?”
„Hát persze. De erőlködésmentes tisztelgés a miénk. Nem akarunk bizonyítani semmit. Ha például kimondanánk a zombi szót, vagy a szereplőink reflektálnának arra, hogy ebben vagy abban a régi zombifilmben mit is csináltak eleink, az érzésünk szerint csökkentené az élet-halál harc súlyát.”
„Romero zombijai temetetlen holtakként támadtak föl.”
„Szemben a mieinkkel, akik öt évszázadot töltöttek eltemetve, igaz, jelöletlen tömegsírokban. És csak aztán keltek ki a gödreikből”, mondja Borombovics.
„A Káli holtak zombijai minden eddigi magyar kísérletnél ijesztőbbek lettek.”
Egyszerre röhögök rajtuk és émelyedem tőlük.
Ásítok egy hatalmasat.
„Tény és való”, hagyja rá Borombovics a képernyőn. „Plusz ne feledjük, hogy az idő múlását is be kell rajtuk mutatnunk, ez az egyik fő feladat. Növényinek erre jó szeme van, a sorozat horrorfaktorát igazán egyedivé teszik az ötletei.” A kamera Növényit mutatja, aki vigyorog ehhez a számára kedvező kijelentéshez. „Igaz, kicsit mi túl is megyünk a határokon, de ilyenkor Andi, az executive producerünk visszafog minket.”
Fizetek.
Sosem fogom
Sosem fogom megtudni, miért volt Isztambulban annyira részeg Imola, gondolom, amikor otthon beteszem az ebédemet a mikróba. Hogy kivel ült addig, amíg meg nem érkeztem, azt nem volt nehéz kitalálnom. Nyilván Gróffal. Mégiscsak hosszú éveket töltöttek együtt, közös fedél alatt, két közös lányuk van. Melyik is az a közös, emblematikus alakításuk, amelyikben összejöttek? Megvan. Benedetto és Beatrice a Sok hűhóból. Nem láttam. Szóval nem elég, hogy Imola volt valaha a Grófné, de ő Gróf vezető színésznője is a mai napig. És aznap vele rúghatott be ilyen drámaian. Mert magatartása a turnéhangulattal és a merénylet sokkjával aligha magyarázható. Velem mindig kihívóan viselkedett, de mindig ügyelt a határainkra. Mindenesetre azóta ugyanolyan kedves, mint azelőtt. Viszont nem kedvesebb, huncut mosoly sem jelzi az egymásról szerzett közös tudást. Nem kerültünk közelebb, és már nem is fogunk. Az jut eszembe, hogy ha túl sok ilyen titka volt, van és lesz, mint amilyen én vagyok, nem fog szépen öregedni.
Rizottót ebédeltem a színházi büfében, egyedül ültem az egyik sarokban.
Még érzem a tőzeg ízét az ínyemen, csak ennyi. Egyébként a test kikapcsolva. Megnézem a nőket a klubokban meg az utcán, de egy ideje már flörtökbe sem bonyolódom.
Amikor a színházból hazaérek, csak a modem lámpácskái pislákolnak a sötét szobában. Hány napja nem mertem nézni postát? Hány napja hanyagolom a felületeimet? Jól van ez így?
Annyira kimerült vagyok, hogy lefekvés előtt sírni tudnék a fáradtságtól. Egy ideje úgy érzem, hogy vákuumban vagyok. És az ilyen vákuumidőszakok után mindig az jön, hogy új dolgok robbannak be az életembe, valami teljesebb lesz. Következik valami vibrálóan színes. Akár fél pillanat alatt. Eddig így volt. Most hogyan van? Mit tudom én! Még a közeljövőmet sem látom. A Káli összekoszolt, a Haramiákkal megbuktam. A Hamlet még nem kezdett fakulni, abból élek. „Túllendülni a holtpontokon, kitartani, folyamatosan erősödni, és elérni azt az állapotot, amikor a befektetett energia már visszafelé is áramlik, mint az örökmozgó esetében.” Ez a Lívia mantrája, nem az enyém, a társalgóban felejtett Cosmopolitanben olvastam. Nem nevetem ki, dehogy. Szinte tetszik.
Vissza a tetejére