Éhes ember
Nulla fokhoz közelítő reggel. Kicsit szemerkél. A reggeli séta előtt itt, keleten a turisták ismerős helyet keresnek. Nem nagyon bíznak még a magyar kávézókban. Kijönnek a szállodából, és megnyugszanak, amikor meglátják a Starbucks-cégért. Mindenki kikéri a magáét, az olaszok a cornettót, a franciák a pain au chocolat-t, az amerikaiak a donutsot vagy a sajttortájukat, s hozzá az extra méretű cappuccinót vagy tejeskávét, ami valahol fél vagy egy liter körül lötyög a papírpohárban. Minden pohárra ráírják az ember nevét, hogy aztán azon szólíthassák. Azt gondolják, hogy ettől személyes lesz a nagyüzem. A törődésen túl kap még az ember meleget, kellemes zenét is.Reggel nyolckor már tele van a hely. Nyelviskolákba igyekvő lányok, üzletemberek nyomogatják az okostelefonjaikat. Laptoptetők nyílnak fel, almás táblagépek világítanak. Egy negyvenes nő ül háttal a hatalmas ablaknak, így, szemben a fénnyel kevésbé feltűnő, hogy az egész arca sebtapasszal van leragasztva a friss arcszabás után. Elugorhatott Párizsból Budapestre egy olcsót plasztikáztatni. Nincs abban semmi, sokan csinálják. A nagy üveg külső oldalán Jehova tanúi toporognak a hidegben táblákkal, nekik a jóisten igazgatja a ráncaikat. A táblákon feliratok: Mit gondol Isten a háborúról? Fennmaradnak-e a vallások? Isten-e Jézus? Van-e szegénység a világban? Aki megáll velük beszélgetni, nem ússza meg Őrtorony nélkül.
Nyílik a nagy üvegajtó, belép a kávézóba egy kissé koszos, zöld kabátos nő hátizsákkal, leül egy sötét bőrű sráchoz, aki a tabletjét nézi erőltetetten. A nő leteszi a zsákját a lábához, és erőteljesen elkezdi mondani a srácnak, hogy givmíplíz, givmíplíz. A fiú fölnéz, a nő még kétszer elismétli. Hangjában visszautasíthatatlan erő van. A srác a zsebébe nyúl, és odaadja minden apróját. A nő beleteszi a hátizsák zsebébe, de nem áll fel. Nyúl a félliteres meleg ital felé, a srác fölnéz, jobb kezét a mellére teszi, kicsit előrehajol, jelezvén, talán mondja is, hogy it’s mine, it’s mine, hogy elég legyen, hogy a koldulásnak is van valami rendje. Még két kísérletet tesz a nő, aztán feláll, odamegy egy megtermett, laptopja billentyűzetét erővel csapkodó, zakós, indiainak kinéző emberhez, de az rögtön elhajtja. A nő eltűnik a fal mögött. Beül a sarokba két magas, szőke lány, maguk mellé fektetik puha prémes kabátjaikat, és mosolyogva diskurálni kezdenek. Áfonyás sajttortát hoznak mindketten, nagy pohár tejeskávékat. Nemrég ébredhettek egy zúzós este után. Valami északi nyelvet beszélnek. Csajosan csevegnek. Belemelegednek, kacarásznak, észre se veszik, hogy a fal mögül újra előtűnik a zöld kabátos nő, egyenesen odacaplat a lányokhoz, elmarkolja az egyik sajttortáját, még vet az egyik lányra egy gúnyos pillantást, felé is bök egyet a fejével, győztesen elmosolyodik, övé a zsákmány, rögtön beleharap, hogy eszükbe ne jusson visszavenni, megfordul, és kimegy a kávézóból. Elég gyorsan azért, hogy ne tudjanak utánamenni, de elég lassan ahhoz, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Egy amerikai ül a lányok mellett, néz a nő után, és félhangos fákkozásba kezd.
Hirtelen nem tudom, mit csináljak, egy pillanatra én vagyok ez az ország, meg akarom menteni a mundér becsületét, elindulok a pulthoz, hogy a lánynak kérjek egy sajttortát, de túl sokan állnak a sorban. Van időm gondolkozni. Rájövök, hogy nem én vagyok ez az ország. Ez az ország ez az ország. Ilyen. Látom magam előtt a nő ,,éhes állat” tekintetét. A lányok nevetnek, mire visszaérek, már lefényképezték az üres tányért, épp egy közös szelfin dolgoznak. Feláll az egyik, kér vagy vesz magának új sütit, ragyog az arca, leül, és mintha mi se történt volna. Vagyis mintha történt volna vele aznap reggel valami érdekes, amit megoszthat a Facebookon, amit majd otthon személyesen is elmesélhet, és majd együtt szörnyülködhetnek, hogy milyen hely ez a Budapest.
Vissza a tetejére