Amikor a Tisza még csak tengeröböl
volt, és nem viselte ezt
a nevet, mert még egyáltalán
nem volt név, kevés volt
belőle, mint gyertyából
az éjszakai vízparton;
és éjszaka a partján
villogó szemű gyíkok
hevertek, mintha bent
gyertya világítana, egy név
lehetősége, de nem
volt az más, csak a vissza-
tükröződő holdfény. És a vízből
páncélos rák mászott
ki, egy zsurló ága sóhajtva
a nedves fövenyre szakadt,
amikor a Tisza csak
egy örvény volt
a szigetek közt, de
fények villogtak fölötte,
mint kiszórt aranypénz
vagy szélsodorta szentjános-
bogarak, és tényleg az
volt, Szent Iván-éj, azaz
lett volna, ha van akkor
név, és a Hold is
nem névtelenül tükröződik
a vízben, a fák között
nem névtelenül szuszog
egy csíkos hüllő, amit
ma talán tigrisnek
neveznénk vagy szárazcápának,
de nem volt név, és a
Tisza se volt, csak
majdnem, a tenger mélye
már készült kiemelkedni,
akár egy lélek alján
a fölgyülemlő gátlások,
a víz dögöket vetett
a partjára, pár hideg
sakál rögtön odasereglett,
mért ne hívhatnák így
őket, nem volt név, és
a Hold se sütött már,
mert az egyik sziget gyér
növényzete mögött
lenyugodott, és felhők
is gyülekeztek, vihar
támadt, vagy egy gyertya
gyújtotta rá a szigeteket
a vízre, égett a föld,
égtek a halak és a békák
a vízben. Egy előreugró
homokpadon óriásgyík állt,
belül gyertya, alatta
a fodrozódó sötét, körülötte
a tűz ékírása, és nézte a vizet.