Pasztorál

Kettészakad egy tusfekete felhő, a holdfény végigperzsel a parton; az ártéren olajhabos tocsogók forrnak. A fákat derékig bebugyolálja a folyó gőzölgő hordaléka, rothadó iszalag. Kutya reszket a kopasz fagyalbokor mellett, horpaszát átbökik bordái, szemében veszettség sárga dühe.
 
Még jó, hogy a viharkabát második bőrömmé nőtt.
 
Valaha napbarnított strandolók sétáltak a fövenyen, a gyerekek a csalitosban levelibékát gyűjtöttek neszkávés üvegbe, és a melltartó hátsó pántját merészen kioldó nővérük hátára borították; a férfiak peckesen ácsorogtak a büfé előtt, asszonyaik sűrű naptejet csorgattak hájhurkás hasfalukra.
 
A hold megint odareflektorozik, a vadállat pofájából kifityeg félig leharapott, lilásfekete nyelve. A táj minden mozdítható eleme, a szétszórt lécek, üszkös fűcsomók, a fák megdermedt levelei mind egy irányba mutatnak, amerre a kiáradt folyó iszapja hömpölygött. Mintha egy óriási drótkefével nyugatnak fésülték volna a földet. A kóbor állat oldalára dől, és nekifeszül, hogy kilehelje a lelkét. Közelebb lépek, és egy pörkölt végű nyárssal megpiszkálom; a magányosnak mindent szabad. Fejét furcsán hátratekeri, megkeres a tekintetével, bal hátsó lába ütemesen kapál a levegőben. Lehunyom a szemem, kéjes ütés oldalt a nyakamon. Csörömpölve omlanak le a festett üvegkulisszák.
 
Most.

Vissza a tetejére