Mostanában több helyen is (Budapesten, Balatonfüreden, Komáromban) Jókai-emlékünnepségek zajlanak - nagy regényírónk születésének százhetvenötödik évfordulója alkalmából. Magam is Komáromba (Rév-Komáromba) készülök, előadásra is felkértek, hát levettem a polcról Az Osztrák Magyar Monarchia írásban és képben című múlt századi reprezentatív könyvsorozat néhány kötetét. A sorozat közreadását tudvalevőleg Rudolf trónörökös kezdeményezte, és a szerkesztésben, a kidolgozásban az ő felkérésére vett részt Jókai, aki több igen szép írással - például a tizenkilencedik század történetéről, Debrecen városáról, a Hortobágyról, a magyar népköltészetről - járult hozzá a klasszikus munka sikeréhez.

 

Közéjük tartozik a Tiszamenti élet című fejezet is, amely nemcsak arról tanúskodik, hogy Jókai milyen jól ismerte a folyó mellett élő emberek élet- és munkakörülményeit, köznapjainak folyását és gondolkodását, hanem arról is, hogy mennyire szerette ezt a - régen így mondták – „legmagyarabb” folyót. „Legmagyarabbnak” mondták, minthogy a Tisza akkor Magyarországon: a Máramarosi havasokban eredt és Magyarországon: Titel mellett ömlött a Dunába, amely már akkor is nemzetközi vízi útnak számított, hiszen Németországban eredt, átfolyt a Monarchián, érintette Szerbiát, Bulgáriát, és végül Románia és Oroszország határterületén érte el a Fekete-tengert.

 

A Tisza magyar folyónak számított, minderről a magyar irodalomban, mondjuk, Petőfi Sándortól Juhász Gyuláig számtalan költői tanúságtétel született. De maradjunk most Jókainál. „A Tisza folyó - olvasom Az Osztrák Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat vonatkozó kötetében - valódi nemtője a magyar népfajnak. Még a Nílus folyamnál is nagyobb a jelentősége azon népre nézve, mely partjain letelepedett. Lassú, kanyargó folyásában végtelen területeket tart állandó mocsár alatt, mivel partjai csaknem mindenütt alacsonyabbak, mintsem a magas vízállást rakonczáik közé zárhatnák. Mikor nagyon megárad, messze elönti az alföldi síkságot. Rombol; de termékenyít. Ami kárt egy évben tesz, másikban tízszeresen visszaadja. Valóságos százemlőjű Isis-isten.”

 

Különös dolog ezt olvasni most: a nagy tiszai árvíz napjaiban. Az árvízzel persze Jókai is számolt, sőt, idézett írásának egy helyén egyenesen annak a feltételezésnek (mások feltételezésének) adott hangot, miszerint a Tisza medre fokozatosan nyugati irányba helyeződik át. „Tudósaink a Tiszának ezt a folytonos nyugat felé nyomulását - írta - az erdélyi hegyek felől bele rohanó Szamos, Berettyó, három Körös és Maros hatásának tulajdonítják. Egy szaktudós kiszámítja, hogy évezredek múlva a Tisza egészen a Dunáig fog elhatolni; apródonként felnyalva Heves-Jász-Nagykun-Szolnok és Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyének közbeeső lapályát, s a veszedelemnek csak azt az orvoslását ismeri, hogy az őskori Tisza medrét helyre kellene állítani, elkezdve Huszttól egész le a delibláti homok fennsíkon át Palánkáig. Nem valószínű, hogy a mostani nemzedék meghozza ezt az áldozatot a jövő évezrednek! Egyelőre gátakkal és átmetszésekkel segít magán.”

 

Bizony, a Tisza hatékony szabályozása azóta is várat magára. Lehet, először még a tizenkilencedik században Vásárhelyi Pálék túlságosan is szabályozott mederbe kényszerítették a folyót, aztán a huszadik században elmulasztották minden eshetőségre felkészíteni a gátakat. Mert ez a mostani, ki tudja, hányadik nagy áradás a folyón, és ha az elmúlt évtizedekben következetes munkával épültek, magasodtak volna a gátak, most nem kellene Szolnokot, Csongrádot, Szegedet félteni.

 

Igen, a Tisza valamikor a természeti élet jelképe, a csendes emberi munka ösztönzője és a költők múzsája volt. Ámbár szörnyű áradásairól, lásd Petőfi közismert versét, a költészet is megemlékezett. Mégis, a folyó maga a nyugalomra, az otthonosságra emlékeztet: csendes folyásával, szőke hullámaival, jóízű halaival vagy éppen a partjai mentén zajló mozgalmas népélettel, azzal, amiről szóban forgó írásában Jókai is beszél. Az idei esztendőben mindebből alig maradt valami: először a cián (és a többi mérgező anyag), amely elpusztította a folyóban az életet, elpusztította magát a folyót, aztán az áradás, amely el akarja pusztítani a környezetet. Mintha a Tisza hirtelen haragvóvá és bosszúvágyóvá vált volna az őt ért inzultusok miatt.

 

Jókai, midőn a múlt század nyolcvanas éveinek végén hozzáfogott a Tiszamenti élet megírásához, igen panaszosan beszélt arról, hogy a nagy folyószabályozási munkák tönkre tették az egykor volt tiszai világot, az ősi Tiszamenti mesterségeket (például a pákászatot), és a „magyar” folyót mindenestől a modern kor gazdasági törekvéseinek szolgáltatták ki. A Tisza világa valamikor idillikus világ volt, és „ennek a szép idillnek - mint Jókai a tiszai sügér romlásáról szólván elpanaszkodta - véget vet apródonkint az új korszak megizmosuló rendszere. A Tisza-szabályozással, mint egy régi vívású erdész mondá, mind elrontották az urak a mi szép mocsarainkat. A sulyom helyén búza terem már, a csík sem marad meg a lucernásban; a kivágott vízi erdő talaját Ameriká-nak nevezik most, s ott három méteres tengeri hányja a selymét; a bíbicterjesztő tóban ezrei a szelíd ludaknak úszkálnak jó őrizet alatt; maga a sziget területe kataszter alá van véve és osztályozva; birtokosa iparkodik jövedelmet húzni ki belőle: gyümölcsöst ültetnek, a fűzfavesszőkből kosarakat fonnak, s a kosár gyümölcsöstül elrepül vasúton Berlinig, Szent-Pétervárig; a gyógyfüveket megbuktatta a salicyl, szabadon termő sziksót értéktelenné tették a szódagyárak; tapló, pipaszár nem kell már annyira, - mert mindenki szivart szí, s az erdőtörvény tiltja a kéreghántást. A fiúk sem folytathatják már a pákász mesterséget; gyerekkorukban tanyai iskolába kell járniok s geográfiát tanulni; legénykorukban besorozzák katonának, s ha egyszer virtigli lett, nem kívánkozik vissza többet a puszta szigetre disznókat őrizni”.

 

Valljuk be, most boldogan beérnénk azzal az állapottal, amelyet a Tisza mentén száztizenvalahány esztendeje az elégedetlen és panaszos Jókai talált. Mert mit szólna, mit szólhatna Jókai a ciánhoz, a nehézfémekhez, a szolnoki Tiszaliget veszedelméhez, a homokzsákokkal kerített aprófalvakhoz? Nézné a Tiszát, és nem hinne a szemének: az ő számára ez már a „jövő század (rém)regényének” részét képezte volna, ha egyáltalán meg tudta volna sejteni ezt a korunkbeli rémregényt.