Küzdelem

Előbb csak néhány - gyalulatlan deszkából, kátránypapírból eszkábált - kócos horgászkunyhó kuporodott le az ártéri erdő rengetegében. Egyik-másik feltérdelt aztán, majd egészen lábra is állt.
 
Idő múltán valamelyik új ruhát öltött, a fejére hetyke-piros kalapot illesztett, a többiek hamarosan utánozni kezdték. Utcasorba rendeződtek, maguk köré zöld élősövényt, a talpuk alá betonszőnyeget sikerítettek. Lármás emberek, köhögő gépek jöttek, feketére itatott fenyőoszlopok emelkedtek a fűzfaágak közé, az oszlopokon huzalok feszültek, s pár hét múlva elámulhattak a madarak: napnyugvás után is teljes fényben ragyogott az öreg szilfa alatti tisztás, a sok apró napocska körül éj szakán át keringőzött a rovarok, pillangók serege. Bámultak a madarak, de nem menekültek el. Hintáztak az új drótokon, megültek a magas oszlopok tetején, némelyik az új házakhoz szegődött, ott rakott fészket a deszkák rései közt, a meleg cserepek alatt.
 
A fakopáncs is megszokta a sikoltó fűrészhangokat, az emberi dörmögést meg rikkantást, még a rádiókból recsegő zenebonát is. Surrant egyik fától a másikig, kopogtatott, ahogyan százezer éve. Ha zümmögést, mocorgást hallott belülről, azonnal ugrott éles szerszámával a maródi fának, vidám ritmust pengetve véste az odút, mintegy versenyre kelve a körötte szorgoskodó emberekkel.
 
A doboz, amelyet jó ideje kerülget már a fakopáncs, fönt gangoskodik a villanypózna tetején. Fémből van, mattfekete a festék rajta. Középen apró ablak, azon pislog ki a rafinált szerkezet, amely a csodát naponta megcselekszi: este meggyújtja sorban az apró napokat, virradat után pedig kikapcsolja őket. A madár végre megkapaszkodik a szálkás oszlopon. Kinyújtott nyakkal éppen eléri a doboz oldalát. Koppint hármat, aztán hallgatózik. Ellenőrzi újra a bentről jövő percegést. Lábain igazít még, aztán jól becélozva a zümmögő doboz oldalát, óriási erővel püfölni kezdi. Kattog-pattog a kocka oldala, apró szilánkokban hull a fekete hó. A fakopáncs rövid szünetet tart, bámul a húszfilléresnyi fényes körre, majd nekiveselkedik újra. Még erősebben és ezúttal hosszabb ideig pengeti a gyors ritmusú munkadalt. Talán behunyt szemmel vagdalkozik, mint a bedühödött bokszoló, olyan elszántan ugrik a fémlapnak s oly kitartó iparkodással csapkod, mint aki soha nem akarja abbahagyni.
 
Megáll mégis. Új fogást keres a lábával, szárnyait kitámasztja oldalt. Nem kezdi még a sorozatot, hallgatózik előbb. Távolról megnézi aztán a fénylő karikát, s ütni-verni kezdi megint. Még hosszabb menetben sorozza a doboz oldalát. A fegyverré keményedett csőr most oldalt csúszik kissé, hull, repül a festékpor megint, kiöblösödik a fénylő folt. A madárfej megáll, mereven bámul. Nem hiszi, hogy ekkora munka árán csak idáig juthatott. Feljebb röppen, kémlelő kopogtatással most a faoszlopot vizsgálja. Vagy szerszámát próbálja ki? Ütései nyomán ott azonnal röppen a forgács, mélyül a fehéredő vájat. Visszaáll megint a kocka oldalához. Hallgatózik, üt-ver dühösen, de már jóval rövidebb ideig. Mintha megszédülne, vagy körme szakadna, zuhanni kezd lefelé. Félúton megáll a levegőben mégis, akár a pacsirta vagy a helikopter. Visszaevez a makacs dobozhoz; dolgozik tovább. Órányi időt eltöltött már, de nem adja föl most sem. Társa érkezik, hozzá hasonló ruházatú, valamivel talán erősebb testű. Készségesen engedi át neki a munkahelyet, mintegy bíztatva a másikat: - Ezt üsd be, komám, ha olyan nagy legény vagy! - A másik neki is veselkedik. Talán még gyorsabban jár a feje, mint emennek, ütéseinek hangja is erősebb.
 
Mindhiába. A lemez fényesedik, a folt már féltenyérnyi, de be nem lyukad. Az új fakopáncs hallgatózik, majd ismét munkához lát. Berregtet még valameddig, aztán lejjebb csúszik a póznán, félrehajtott fejjel bámészkodik egy keveset. Talán egy megvető pillantást küld még távozóban a társnak, de elrúgja magát a barna oszloptól, s hullámzó surranással elröppen a távoli nyárfás irányába.
 
Nem így az elszánt madár: visszaugrik a helyére, pattogtatni kezd megint a doboz oldalán. Újabb félóra múltán megunja mégis, kimerülten üldögél a villanypózna oldalán, pár perc után pedig szégyenlősen elillan a folyó felé. Időről időre megjelenik azért, meghallgatja a percegést, nekiveselkedik a fekete doboz oldalának, s püföli, csapkodja, kopácsolja perceken át. - A bolond harkály! - mondják ilyenkor a szomszédok, már föl se pillantva a megátalkodott madárra.
 
Én mindig megállok a munkában, ha a szent őrült dolgához lát. Nézem a fakopáncsot az oszlop tetején, és mindahányszor tisztelettel emelem meg előtte a szellős szalmakalapot.

Vissza a tetejére