Első folyóügyeim

A szüleim már kicsi gyerekkoromban megtanítottak arra, hogy ne pisiljek a medencébe. Mit szólnék, mondták, ha én más pisijével higított vízben lubickolnék, abba dugnám fejem, azzal locsolnám és fröcskölném magamat és az öcsémet.
 
Ettől az első figyelmeztetéstől kezdve másnak láttam a vizet, mint addig. Akárhányszor rámjött a pisilhetnék, szinte láttam, ahogy az élénksárga emberi vizelet patakokban és tócsákban hömpölyög a vízben, és ez mindig a WC-hez vezető irányt jelölte ki számomra. Érdekes, hogy ezek a sárga foltok mindig eltűntek, mire visszatértem a medencéhez. Így volt ez később a Tiszán is, majd a Dunán és a tengeren, de még a koszos Balatonban is.
 
Néhány kivétel azért mégis akadt. Emlékszem, az első ilyen eset akkor történt, amikor másodszorra úsztam át a Tiszát. Óballára jártunk biciklivel vagy gyalog, úgy hét-nyolc kilométerre lehetetett a szülővárosomtól, néhány folyamkilométerrel Szolnok fölött, Nagykörű közelében. Ez volt a kedvenc helyünk. Akkor még senki nem járt oda, mi legalábbis soha senkivel nem találkoztunk. A környéket a múlt századi folyószabályozás ellenére is érintetlen őstermészetnek véltük. Akkor még nem voltak bódék, ahol sört, kolbászt meg vattacukrot lehet kapni, bár valamit mégiscsak megőrzött ez a vidék is a természetességéből: WC még ma sincs ott.
 
Tizenhét-tizennyolc éves lehettem, amikor másodszorra is azzal az elhatározással érkeztem a folyóhoz, hogy átúszom. Egyedül voltam, kicsit szorongtam, mert a szüleim figyelmeztetése jutott eszembe, akik többször elmondták, hogy a Tiszát átúszni veszélyesebb, mint más folyókat: a többinél kiszámíthatatlanabb, váratlanul örvény keletkezhet, leszippanthat a mélybe, és minél inkább azon erőlködöm, hogy kikerüljek belőle, annál inkább magával ragad. Ám akkor nyugodtnak tűnt a folyó, nagy partja volt, lassan folyt, és az úszásra készülve szebbnek láttam az augusztusi napsütésben, mint előtte bármikor. Szorongva, de félelem nélkül merültem a vízbe, és indultam a szemközti oldal felé. Minden nyugodt volt, és fokozatosan megszűnt kezdeti szorongásom, ahogy haladtam előre. Biztos voltam benne, hogy semmi baj nem lehet, éreztem, elfogadott a folyó, tudtam, hogy neki is öröm, ha átúszom.
 
A közepe felé tartottam, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem pisilni. Addig önfeledten lubickoltam, néztem a tájat, hallgattam saját lélegzésemet, még arra is emlékszem, hogy minden, a levegő is mozdulatlan volt körülöttem, csak egy gólya repült el a távolba, ám attól kezdve, hogy ráeszméltem mulasztásomra, csak ez járt az eszemben. Zavart, hogy minden tökéletes, én pedig egy aprósággal elronthatok mindent. Addig tanakodtam ezen, hogy egyszer csak jelentkezett a vizelési inger: tudtam, sokáig képes vagyok visszatartani, meg aztán el is múlhat. Ám ekkor inkább csak fokozódott. Hátranéztem, hogy talán érdemesebb lenne visszafordulni, de már messze jártam a parttól, úsztam hát előre, kicsit fokoztam is a tempót, de gondolataimban sehogyan sem tudtam szabadulni attól, mi lesz, ha mégiscsak bepisilek. Ez a kényszerképzet kísértett, mint ahogy a hipochondert kíséri a betegség rögeszméje. Előre láttam a sárga tócsát, ahogy elvegyül majd a folyó vizével. Egy idő után azon vettem észre magam, hogy a levegőt is nehezebben veszem, már a hasam is fájt, és éreztem, hogy az első vizeletcsepp a kijáratnál türelmetlenkedik, hogy kilövellhessen végre.
 
Egy pillanat alatt eldöntöttem, lesz, ami lesz, feladva elveimet, én bizony a Tiszába eresztem az utolsó cseppig, mert különben az erőlködéstől fulladok meg a Tisza közepén. Hanyatt feküdtem a vízen, és újra átadtam magam a természetnek. Ellazultam, vártam, de valahogy mégsem akart kicsordulni semmi. Kicsit erőlködtem, még mindig semmi, amikor észrevettem, hogy a hideg víz annyira összehúzta tagjaimat, hogy nem is maradt nyílás a távozni kívánó vizelet számára. Meg aztán a nadrágomat sem toltam le, ahogy szoktam. Jobb kezemmel megoldottam és megigazítottam, ahogy azt kell, és már éreztem is, hogy megindul. Ám a kezdeti megkönnyebbülést újabb ijedtség váltotta fel, amikor tenyeremmel melegebbnek éreztem a vizet. Már megint lehugyoztam a kezem! Ezután még mindig hanyatt fekve, miközben folyt belőlem az idegen anyag, gyorsítottam a tempón, hogy lábaimat megkíméljem ettől a furcsa meleg érzéstől.
 
Meglepő módon ezután gyorsan partra értem. A biztonság kedvéért kezet mostam, úgy, ahogy azt tanultam, de akárhogy dörzsöltem is a szappan helyett a homokban, és akármennyiszer is öblítettem le vízzel, a jobb tenyeremre nem tudtam úgy tekinteni, mint többi testrészemre. Mint a bűn legközvetlenebb tanúját, másnak láttam, másnak éreztem, mint a balt, nehezebbnek, csúnyábbnak véltem, legszívesebben le is tagadtam volna. Akárhogyan is igyekeztem, nem voltam képes annyira megmosni, hogy tisztának érezzem. Lefeküdtem a partra, lábaimat a vízbe lógattam, jobb tenyeremet pedig a megszáradt iszapba fúrtam, hogy oldódjon ki belőle a mocsok, mert a túlsó parton soha nem homok van, hanem iszap. Ahogy száradtam, úgy lepték el testem a legyek, amelyek már csíptek is, mire az utolsó vízcsepp is felszáradt bőrömön, de mindez nem volt baj, mert a lényeg, a jobb tenyerem, az iszapban várta a megtisztulást. Közben elgondoltam, hogy a sodrás miatt, no meg a biztonság kedvéért is, néhány száz métert feljebb gyalogolok, hogy véletlenül se lépjek még egyszer ugyanabba a folyóba. Néztem, hogy úszik el előttem egy farönk, mintha egy halat is láttam volna, amint kiugrik a vízből a levegőbe fürödni, és fennhangon ismételgettem a verset: „Ki a Tisza vizét issza / saját vizét issza vissza”. Erről meg a kagylóleves jutott eszembe, amit többször is főztünk bográcsban: összegyűjtöttük a kagylókat, a folyóban megmostuk, majd a bográcsba tiszta vizet merítettünk a Tiszából, tűzre raktuk, megfőztük és megettük. Ha pedig megszomjaztunk, kicsit beúsztunk a folyóba, hogy a homokos vizet elkerüljük, és ittunk.
 
Ebbe a folyóba pisiltem bele.

Vissza a tetejére