Nem ismerem a Tiszát. Jogosult vagyok-e egyáltalán írni arról az istenverte drámáról, ami kilencvennyolc óta „játszódik” benne, gátjain s a gátjai menténi településeken?

 

Indítékom talán az lehet, hogy a hetvenes árvíz után még egyetemistaként fiatal és már nem egészen fiatal tollforgatókkal Fehérgyarmaton részt vettem a helyreállítási munkákban. Ameddig a víz karja elért, tönkretette a vályogházakat. Sok közülük talpig összerogyott, voltak viszont olyan épületmaradványok is, ahol a falak vagy falrészek állva maradtak.

 

Végh Antal és csapata a romeltakarítást kapta feladatául. A jól megtermett, derék Csepeli Szabó Béla erejének csodájára jártunk. Amikor lábaival szilárd kitámaszkodási pontokat talált, homlokát és izomkötegektől hatalmas alkarjait vízszintesen koponyája két oldalán falnak döntötte, hosszan összpontosított, majd nekifeszült, és a csapattal együtti hórukkra borult a nyolc-tíz méteres ázott vályogparaván. Két-három óra alatt valódi rommá tették a fele-harmada romot. Amint végeztek, mentek a következő helyszínre.

 

A földmarkoló s a „földi maradványokat” elszállító teherautók a gyalugéppel mindig a sarkukban voltak. Nem lazsált egyikük sem.

 

Eszméletlen hőség tombolt akkor, júliusban.

 

Mi, fiatalabbak: Halmos Feri, Apáti Miklós, Szepesi Attila és jómagam építőanyagokat rakodtunk ki az ipari vágányra tolt szerelvényekről a vagonok mellé beállt teherkocsikra. Minden vagonon dolgozott három-négy ember. Téglát, cserepet, cementes zsákokat cipeltünk az autóplatókra. Gyorsan kellett ténykednünk, mert sürgetett minket a következő szerelvény mozdonyának kürtje, és sürgette az idő az építőket, építkezőket is, hiszen télire tető kellett a kiöntött családok feje fölé.

 

Annyi ideig szusszantunk, míg az üres szerelvényt kivontatták, az újabb rakománnyal teltet pedig a helyére tolták. A homok és a sóderlapátolás még hagyján, de a zsákolatlan mészpát átmozgatása pokollá tette az életünket. Védőruha, szűrőmaszk nélkül, egy szál fecskében, dorkóval a lábunkon lapátoltuk a porított anyagot. Bármily óvatosan végeztük dolgunkat, percek alatt nyári hóemberekké váltunk. A testünkről szakadó vízben azonnal föloldódott a lúgot is tartalmazó mészpor. Csípte, marta bőrünket az a szörnyűség. Köthettünk zsebkendőt a homlokunkra, orrunk-szánk elé, csorgott a „műkönny” szemünkből, s taknyunk-nyálunk összefolyt a soha véget nem érőnek tűnő kirakodás közben.

 

A gépkocsivezető a raktárépület árnyékában ülve nézte emberinek aligha nevezhető szenvedéseinket, és röhögött rajtunk.

 

„Nem szokta a cigány a szántást, ugye, értelmiségi urak” - jegyezte meg gúnyosan.

 

Válaszul egy lapát mészporral pofán találtam az ipsét, aki köpni, nyelni nem tudott. Ordítva rohant a legközelebbi vízcsaphoz, de amint kimosta szemét, fölkapott vasrúddal, éktelenül káromkodva, rohant felém. Kiugráltunk a vagonból, és „élesre töltött” lapátjainkkal néztünk az események elé. Elszántságunktól meghökkenve, megállt.

 

„Figyelj rám, te bunkó, húzzál innen a tragacsoddal, de gyorsan, különben fasírtot csinálunk belőled vacsorára! Az utolsó fuvarhoz keresünk más kocsit” - mondta epésen Apáti, és elindult felé, hogy nyomatékot adjon az elmondottaknak. Az úr kiejtette kezéből a vasrudat, beugrott a vezetőfülkébe, és elporzott a majdnem teli platóval.

 

Szóltunk a szállításszervezőnek, mondtuk neki, mi történt. Érdeke fűződött hozzá, hogy megértőnek mutatkozzék. Vagonunk mellé állíttatott egy addig tartalékban várakozó üres teherkocsit.

 

A düh és a dac megsokszorozta erőnket, s óránál nem több idő alatt átlapátoltuk a vagonból a maradék mészport.

 

Már erősen sötétedett. A munkásszálláson alaposan lezuhanyoztunk, ettünk valami hideget, aztán irány a Hóvirág presszó. Estelente ott találkoztunk a többiekkel. Élménybeszámolók és temérdek kőbányai világos bevermelése következett, egészen záróráig.