Egy utolsó tánc 44-ben

regényrészlet
 
Rebeka az első pillantásra megismerte a tisztet, még tett is felé egy önkéntelen mozdulást, lépett vagy kettőt, ahogy a férfi befordult a gettó udvarára, elvonta magát a lázas, köhögő anyjától, pedig az hogy védte, aztán állt meg, a blúza gombját csavargatva. A szomszédos nagyvárosban, Szolnokon látta több előadásban, ahol színház is világított a havas, téli éjszakákban, gyönyörű páholyokkal, hatalmas tükrökkel és aranyszegélyes karzatokkal, az anyjával meg a húgával jártak oda, az apjukat nem érdekelte a csepűrágás. Ármint is vitték, de ő meg nem értette a mondanivalót. Ármin nem értette a színházat se, nem tehetett róla szegény, hát ilyen buta volt.
Onnan, abból a megsebzett nagyvárosból utazott le a két nyomozó is kiglancolt német gépkocsival, olyanok voltak, mint két testvér, az egyik nagy és kövér, a másik vékony, mozgékony, ismeretes volt egy amerikai film, láttak ilyen vetítést a lányok az ő kisvárosukban, a moziteremben, a Stan és Pan, a két csetlő-botló, mindig ráfázó figura, de különösen a kövér Pan a balszerencsés, a méltatlankodó, a dühös, ez jutott az eszébe Rebekának, amikor meglátta őket. Meséltek egy távoli rokonról, aki Hollywoodban statisztált. Kaliforniában a narancs az alma, gyerekek!
Megálltak az urak a temetőkerítés mellett, a kapuhoz jöttek aztán cigarettázva, mintha gúnyolnák ezt a kényszerűen összezsúfolódott világot, kalapot emeltek, majd könnyű, gyors mozdulatokkal papírokat mutattak, járkáltak fel és alá a gettóban, egyelőre szótlanul nézelődtek. Idemutattak. Odamutattak, aha, aha. Értem, kérlek. Nézd csak azt ott! Hű, a nemjóját, tényleg. A kövér megivott egy pohár vizet, elvette az egyik asztalról, nem is szagolt bele, lehajtotta, rázta a poharat, csöpp se. Aztán bort kerített, talán valamelyik gettólakó jó szándéka, kedveskedése révén, csak mert az illem maradjon meg a kellemetlenebb időkben is, ivott egy pohárral, csettintett, no hát, hogy itt, ivott még eggyel, s akkor már kérdéseket tettek föl, egyiket a másik után, nem fenyegető, de halk, talán túl halk hangon, alig lehetett érteni, hogy, mi, kérem, mit tetszik mondani, nem tetszik, egyáltalán nem tetszik, megállították az illetőt, Gór bácsi volt, az öreg patikus, odaemelkedett az ujjbegy a melle fölé, te. És változtattak máris. Egyszerű, lényegre törő kérdésekkel operáltak, mindazonáltal nem volt könnyű ezekre válaszolni.
– Láttuk magát a polgármesteri hivatal előtt.
– Nekem nem volt arra dolgom, nyomozó urak.
– Nem volt. Hát persze. Ezt gondoljuk egyébként mi is. Akkor mi a búbánatos fenét keresett ott?
– Semmit nem kerestem. Nem lehettem ott, nyomozó úr.
– Nem? Visszapofázik – nézett Stan Panra.
– Gúnyolódik. Sajnos rajtunk – jegyezte meg Pan.
– Mit csinált ott?
– Miért csináltam volna bármit is, kérem?
– Bármit, azt mondja, bármit. Hát ez az, a bármi!
– Itt van az egész család? Nem hiányzik valaki?
– Vitt át a patikából a szomszédjának egy faládát?
– Mielőtt bezárta a méregsarkot, sokáig matatott a leengedett redőny mögött. Mit csinált? Hová dugta? Hol rejtegeti?
Így zajlott egy rövid fél óra után a tortúra éppen Gór bácsival, meg aztán másokkal, s valóban, ha kérdeztek, majd pedig választ kaptak, ez a két igazán jól színészkedő férfiú, Stan és Pan sem föltétlenül hallották meg a választ. Hogy nem volt ott, nem járt arra a kérdezett, nem csinált a boltban, üzletben, ügyvédi irodában semmi különöset, nem sertepertélt arannyal és ezüsttel teli faládával a Petőfi vagy a Kossuth utcában. Hol volt már neki áruja, lisztje, sonkája, babja, akármije?! Talán csak a macskát akarta kiűzni. Zajt hallott, ezért lépett vissza. Milyen furcsa lesz az ember, ha magyarázkodni kényszerül. Gyengébb lesz, esendőbb, kétségtelenül. Nem, nem tud arról, hogy a zsinagóga alatt raktár lenne, de hát ott voltak is már csendőr, rendőr, nyomozó urak, Petrik csendőr úr vezette az ásást, igencsak fájt a keze.
Mások lesznek az esendő ember mozdulatai. Gyorsabbak. Korábban magabiztos volt, úgy dugta a füle mögé a szatócsceruzát, hogy a csepeli Weisz se tudta volna szebben csinálni. Dicsekedett, hogy ilyen öltönye egy Richter Gedeonnak, egy Rothschildnak van! Ilyenkor meg, lám, csak pirul, ég a füle, szederjes lesz az arca, a keze remeg, zongoráztatja ujjait a gyávaság. Bezzeg a hitelnél, amikor a szegény, kisemmizett magyaroknak írta oda azt a sok kamatot, rá a kis hitelre, akkor olyan keményen fogott a ceruza hegye, hogy csikorgott. Akkor!
– Van valami, amit átadna nekünk?
– Mennyit dugott el?
– Tudjuk, hogy eldugta, most még előveheti.
Megfogták Ármint is, a gallérjánál ragadták meg. Néztek a szempárba, előrehajolva. Hú, bassza meg, milyen zavaros kék. Hol az apád? Apád! Akkor Áron a temető felé mutatott.
– Elvitte egy szekér.
– Milyen szekér, te?
– Olyan. Sírnak benne.
– Kik?
Ingatta a fejét, hogy azt már nem tudja. Megértették hirtelen, milyen buta ez a gyerek.
Egy kicsit járkáltak aztán megint. Járkáltak és kérdeztek, elgondolkodtak. Mosolyogtak is, és az az igazság, nem viselkedtek föltétlenül ellenségesen vagy fenyegetően mégse, sokat bólogattak. Benéztek ide és oda, belepillantottak az arcokba, a gyávaságba és a mind nagyobb félelembe. Mégis, talán jobb, ha a rémület kifejezést használjuk, olyan haszontalan gyávának nevezni a kiszolgáltatott embert. Viszont az sem igaz, hogy csak rémületet vagy ijedséget láttak a szemekből tükröződni. Mert nézett vissza rájuk kihívó, már-már pimasz tekintet is. Annak a szőke zsidó lánynak hogy ragyognak a szeplői! Kamasz fiú, még mer gyűlölve visszabámulni. Általában megfelelő eredménnyel dolgoztak, olyan már nemigen történt, hogy ne került volna elő egy-egy pecsétgyűrű, házassági gyűrű, vagy szívdíszes aranylánc, fülönfüggő, pénzes doboz. Gurigába gumizott külföldi pénz, márka, dollár, font. Nem föltétlenül attól, akit hátravittek, és fenyegetéssel, vagy ha az nem használt, egy-két ökölcsapással, de meggyőztek. A rabbit elküldik, ne szóljon bele, semmi szükség rá, szakállas, állj az árnyékba. Kuss, most még szépen mondtuk. Egyébként nem kellett föltétlenül verni. Megkérték az edényboltost, a rőföst, a gyári titkárt, Gór bácsit, hogy ordítson a csukott ajtó mögött. A fészerben. Nem értették. Többnyire nem értették ezt elsőre, minek is ordítsak, kérem. Már bocsánat, és tényleg ne haragudjanak az urak, én nem szoktam ordítani, és mélységes tisztelettel. Nem szokásom állati hangon. Egy-két pofon után már ordítottak. És állati hangon, tisztelettel. Nem nekem ordítasz, hanem azoknak, akik kint érdeklődnek, érted? Mire visszament a szabadba, a hallgatókhoz, az egyikük, inkább Pan, és gondterhelten adta elő, hogy fájdalmai támadtak a rőfös, a boltos, a titkár úrnak, és bár lehetne orvosi eljárást igényelni, de inkább olyan fájdalom ez, amit a sunyiság, a kerülő utak elhagyása, az őszinteség és a nyíltság gyógyít, sőt. Az őszinteség, ismételte Stan, aki szintén kidugta a fejét, és nemsokára a fészerből újra kiordított a delikvens. Ilyenkor reszketeg női ujjak kikapartak valamit a korcokból. Hát igen.
Rémes, mennyi mindent összegyűjtöttek, mennyi holmit loptak maguknak ezek a zsidók, jóllehet többször és igen pontos fogalmazásban volt előadva, föl volt híva a figyelmük rá, hogy ne tegyék. De csak csinálták.
Stan akkor fölfigyelt. Mutatta is, mit látott meg.
Ragyogott Rebeka. Micsoda lány! Megkérdezték tőle is, hány éves.
– Húsz – válaszolt Rebeka, pedig csöppnyivel talán többet mondott.
– Többnek néz ki – bólintott Stan.
– Kész nő – bólintott Pan.
Nem jönne-e velük hátra, kezdtek bele, és akkor előlépett az anyja, a munkaszolgálatos Arany Áron asszonya, Éva, és megfogta a lány karját, mire Stan na, na, na szavakkal bökte mellen az asszonyt a botjával, és akkor úgy álltak ott, mint egy színdarabban igazán. Egy kislány szaladt elő, Mirjam, a testvérhúg, sikoltani akart. Pssszt, te! A rabbi úr pedig engedje le a botját, mert lelőjük, mint a kutyát. Mintha ezt az egészet szépen megrendezték volna. Akkor durrogott föl kint a temető bejáratánál az autó, akkor érkezett meg az a tiszt egyenesen Szolnokról. Csapódott a kocsiajtó, nyikordult a temetőkapu. A tiszt lépett feléjük. Szólt két szót, nem is lehetett érteni. Stan keserűen elfintorodott, és odébbállt, ó, hogy baszódna meg, kiköpött. Pan követte, sercintett ő is. A tiszt lassan végigmérte őket.
– Uraim, tűnjenek innen. Azonnal! – emelt a hangján. – Azt pedig kérem!
A zacskókra mutatott.
Recsegni kezdett az arany, mint kutya a csontot, morogtak is, de odaadták.
Köptek, elmentek, felborult a vizeskanna a kapuban.
A tiszt előre tartotta a kezét, vegyék már el. Osszák vissza. Gyorsan, ne is lássa.
Ránézett a lányra, elmosolyodott.
Semmi kétség, kellemes és szép lány volt, a kalandor Arany Sámuel unokája, Rebeka. Áron volt az apja, akit már megevett valahol a messzi orosz seholban a munkaszolgálat. Csöndes, visszahúzódó lány volt, inkább lehajtott fejjel, mintsem fölszegett homlokkal járt. Éppen úgy, mint aki szégyenkezik valami butaság miatt. Megszólalt, máris elpirult, pipacs nyílt az arcára. Sokat hallgatott, ilyenkor az ajkát beharapta. S amikor megszólalt, újra elpirult, és közben a kabátja, az ingje gombját csavargatta. Szép gombjai vannak a zsidó lányoknak. Szebbek, mint a keresztényeknek, az az igazság. Na igen, a zsidó gomb! Tömött anyagú, vastagabb, és valami ciráda is van rákarcolva mindig, valami ákombákom jel, varázsige, csillag. Kabbala! Másféle anyagban van a testük is. Másféle selyemben, kelmében, tafotában talán. Szóval hogy aki zsidó gombot gyűjtött bizonyos időszakokban, még évtizedek múlva is gombolkozhatott. Rebeka vékony volt, az arcából nagy diószemek csodálkoztak a világra, miért olyan, amilyen, miért nem csak annyi, amennyi. Egyszer a Vasút utcáról letérve egy fiút látott, aki fűzfavesszővel csapkodott egy hatalmas disznót. Egészen valószerűtlen volt a látvány, az állat hatalmas teste, lassú, szörnyű vonulása, a fiú könnyed fütyörészése, az állat pofájából hab csöpögött, ringott a teste. Maga sem értette, miért torpan meg, s honnan veszi a bátorságot, hogy szól a fiúnak.
– Hova viszed?
A fiú megállt, vakarta csupasz lábszárát, kacsintott. A disznó közben nekiesett az árokparti lapuleveleknek, röfögve habzsolta a zöldet.
– Tudod te azt, zsidó lány.
– Honnan tudod, hogy zsidó vagyok?
– Rád nézek, te. Meg a gombok. Ezek – mutatott Rebeka ruhájára. – Ezek zsidó gombok. Mindig kigombolódnak, érted?
– Nem értem – mondta Rebeka.
– Dehogynem érted!
A fiú fölnevetett, aztán már nem mondott semmit, de még tett egy mozdulatot. Egy olyat. Megmutatta, miért tereli azt a disznót.
Rebeka csomagolta be aztán az ezüstkészletet, amikor a gettóba rendelték őket, a húga mellette ügyetlenkedett, többször rá kellett szólni, egy rézcsengettyű le is esett a padlóra, egy pálinkáspohár az ágy alá gurult. Ő vitte át a szomszédba a batyut, odaadta nekik, ezeknek a szomszédoknak, velük jóban voltak.
Az Arany család a temető mellett kapott szállást. Mehetett volna a temetőházba, az anyjuk inkább az egyik kalyibát választotta, ott állított le egy széket meg egy kis asztalkát, arra helyezett tükröt. Rebeka odaállt, meddig nézheti még magát benne?
A lány nem ijedt meg a nyomozóktól, és aztán a jóképű tiszttől sem.
– Maga miért néz engem?
Nem válaszolt, úgy tűnt, egészen gondolkodóba esett. Akik meg körben voltak, nem mertek kérdezni. A pénzt visszavették. Az aranyat. A tiszt gondolkodott. Nézte a sírokat, az egyikhez leguggolt, a pálcájával elhajtotta a vadrózsát, silabizálta a nevet. Mit akarhat? Aztán visszament a lányhoz.
– Maga tudja, ki vagyok. Úgy néz rám.
– Tudom, katona úr.
– Százados – igazította ki a férfi. – Százados vagyok a szolnoki parancsnokságnál. Hozzám tartoznak ezek a… ezek a gyülekezőhelyek.
– Tudom, kicsoda maga – szólt Rebeka. – A színházban táncolt. És énekelt. Darabokban! Tapsoltam magának.
– Nahát, és tetszett, amit látott?  – nevetett a tiszt.
– Jártam néha. Mamám elvitt.
Csakhogy ekkor megint hurcolkodott egy család. Valami falusi társaság lehetett, mert a városi zsidók már mind megvoltak. Szekérrel érkeznek, és ezek szegény zsidók, valaki beszél róluk máris, nincs is jó hírük. Hoztak egy vaskályhát, pedig szinte nyár van. A kályhát mégis a targoncára rakták, amit az apa húz. Nagy kiabálás közepette most emelik le a szekérről, a férfi és a nő, a gyerekek már szétoldalognak. Ott áll a vaskályha a kerítés mellett, a csöve kormos, mint egy félbevágott kar, mered az égnek. Mit akarnak ezek ettől a vaskályhától, és miért gondolják, hogy éppen ezt kellene menteni? Rebeka visszafordul a férfihoz, bólintott.
– Szépen táncol.
– Köszönöm. És miben látott engem?
A lány, mint aki csak erre várt, sorolni kezdte a táncos, zenés darabokat. Kálmán Imre. Lehár. Ördöglovas. Szép a világ. Olyan jó lenne, ha a kapitány úr, szólítja meg megint másként a férfit, elénekelné azt, hogy Szép a világ, biztosan emlékszik még rá, egy ilyen dalt nem is lehet felejteni, beleég az emberbe, a száj, a lélek, a tüdő. És ahogy Rebeka, akit váratlan magabízással töltött el ennek a férfinak a közelsége, mit sem törődve a többi lány, s nem kevésbé Mirjam, te lopkodós kis dög, gúnyos, megbotránkozó pillantásával, mindezt elmondja, csöppet sem rajongva vagy fátyolos szemekkel, hanem inkább eltökélten és határozottan, már-már parancsolóan, a férfi megadta magát. Jól van. Lesz ének.
Székért kiáltott, s amikor az egyik zsidó futott vele, leült rá, kigombolta a szíve fölött az uniformot. És valóban énekelni kezdett. Hirtelen csönd lett, néhány lány meg gyerek közelebb jött volna, Rebeka fölemeli az ujját, pszt, majd fordult az éneklő férfi felé. A szám. A szerelem.
A férfi csóválta a fejét, sóhajtozott. Akkor egy fiú szaladt hozzá az utcáról, papírt lobogtatva. Ő meg belenézett, mozgott a szája. Olyan volt, mintha sokat kellene olvasnia, pedig talán két sor az egész. A lány nem látta, mit írhattak arra a papírra. Fogta a kannát, elment vízért. Most éppen van víz, a bombázások után, bár ők nem kaptak sokat, nehéz hozzájutni. Okos ember gyűjti a vizet. A buta csak issza. Nem mindig van, mert a bombázáskor, bár a toronynak nem lett baja, de egy vezetéknek igen. A százados utánament, és Rebeka ezt akarta.
– Én nem vagyok idevalósi – mondta a férfi.
– Tudom.
– Akkor segíthetne.
– És miben?
– Tud-e táncos helyet? Kaszinó, vagy valami, ilyen kultúrkör. Ahol játszanak is. Ilyen zenekar.
A lány nevetett, hogy lehet valaki ennyire naiv, itt legfeljebb ugrálnak a legények, itt cigányok húzzák, itt a tánc virtus, a tánc pálinka öblögette szenvedély, itt a táncból bicskák villognak elő. Hogy képzeli?! Aztán mégis ezt mondta, vagy inkább súgta:
– Radu Kipter.
– Ki az a Radu Kipter?!
– Tánctanár, kapitány úr, a román megszállás után maradt itt. Húsz éve. Több is. Nem román. Csak majdnem! Azt hiszem, szereti a sóskát – nevetett a lány.
– Az meg mit jelent?
– Hogy nem a spenótot, na!
A férfi bólintott, el is mosolyodott, az inasáért kiáltott, s a fiú, ki elébb egy táviratot hozott, már szalad is. A százados parancsokkal halmozza el, ő meg csak bólogatott, igenis, igenis, igenis, százados úr. Úgy lesz, százados úr. Néhány perc múlva visszadurrogott az autó, és a százados a karját nyújtotta Rebekának.
– Az a Radu Kipter vár bennünket – mondta.
A kar úgy maradt, üresen.
– Föl kell öltöznöm – suttogta a lány, aztán lázasan, halkan és nagyon gyorsan körbetáncolt a gettóban. Ing, szoknya, cipő. Kapott mindent, a nők ilyenkor kollektív lázban égnek. Egyetlen ruhadarab sem az övé, mind mástól jön. Más lányoktól. A húga robbanni készült, fölvett egy követ, maga sem vette észre.
És aztán eldörgött velük az autó, és milyen gyorsan este lett. Fölvijjogott a kuvik. Hogy dülöngélnek a nyárfák. A csillagok is rákezdtek az univerzális ciripelésre.
Amikor visszajött, jó későn, a lány odahúzódott a kályhához, amit a szegény zsidók hoztak. Nyár van, csak beüzemelték, füstölt. Ha már itt van. Csillogott a tekintete, fénylett a szája. Mintha még mindig ringatózna a teste. Biztosan ivott is, itatták!
– Mosd ki magad! – mondta neki az anyja, és elmegy. Lefekszik.
Mirjam odaóvakodott már, állt mellette. Szemben a temető, a sok sírhalom, a sok részeg tábla, fakereszt meg márvány. Világítanak, mintha nyállal kenték volna össze őket, a holdfényben.
– Mekkora kurva lettél te, Rebeka.
Hallgatott, nem válaszolt, füvet rugdosott. Még táncolt a cipője orránál egy parázsló fahasáb.
– Lehet, hogy az vagyok – mondta aztán. – Lehet, hogy ócska kurva vagyok. De holnap hajnalban elmegyünk. Nem mondhatnám ezt meg neked. Hajnalban vonat jön értünk, ezt a százados elárulta. Csak nekem. Azt mondta, ha akarok, táncolhatok még egy utolsót vele. És én akartam.
– Ezért vagy kurva – suttogta Mirjam, vészesen süllyedt és emelkedett a mellkasa.
– De nem vele táncoltam, ennyit megérthetnél.
Hallgattak tovább, valaki oldalt még imádkozott.
– Hanem kivel táncoltál?
– Kipter Radunak volt lemeze a Csárdáskirálynőből. Arra táncoltam.
– Kivel táncoltál, azt mondjad!
– A tánccal, te buta – és már csak annyit mondott: – Aludjál.
Vonta be a kalyibájukba. Anyja úgy tett, mintha aludna. Ármin is csöndesen szuszogott. De nem aludt a kis Mirjam. Folytak a könnyei. Csárdáskirálynő. Ismerte ő is eléggé. Ha válni kell, hát váljunk minden búcsú nélkül. Egy a szívem, egy a vágyam. Milyen jól tud esni a sírás.
– Akkor is kurva vagy – suttogta a sötétségnek, és nem volt dühös, csak rettenetesen, csillapíthatatlanul irigy. Az volt az utolsó gondolata, hogy bosszúból el fogja lopni az egész világot.

Vissza a tetejére