Kész regény 2.0

Poletti Lénárd emlékiratai
regényrészlet
 
(1990)
Tarditsék meghaltak. Ekkor már Hriscsány is. Kánya Szilárdot réges-rég megfojtotta Bogár János. Palatinusék maradtak nekem.
Ekkoriban már nem volt olyan nehéz a nyomozás. Írtam egy levelet a kanadai, egyet meg az amerikás magyaroknak. Feladtam a postán. Vártam a választ. Néhány évvel korábban mindhárom műveleti rész életveszélyes lett volna.
Eltelt néhány hét. Kandalló. Füles bőrfotel. Teveszőr takaró. Pablo Casals Bachot játszik. Egy meglepően száraz tokaji furmint a Palandor-dűlőből. Néha-néha ráfanyalodom a középkorú takarítónőmre, némi felár, de nekem már megteszi. Az én adventem így nézett ki akkor.
Kanadában egyáltalán nem voltak Palatinusok. A kinti magyarok elküldték a teljes 1956-os menekültlistájukat, hátha gyanús lesz valamelyik név, hely, időpont, de nem találtam semmit. Az amerikaiak azonban pontosan fogalmaztak, röviden, de éppen eleget.
,,Tisztelt Uram! A Palatinus családnak az Államokban élő idősebb tagjai már hosszú évekkel ezelőtt elhaláloztak. Az új generációval kapcsolatunk megszakadt. Tagjai az Államok számunkra ismeretlen helyén tartózkodnak. Egyetlen figuráról van hírünk: a legfiatalabb fiú, Georges J. Palatin, 1957. 06. 27., az Új Mexikói Taosban él. Utolsó híreink szerint a Plaza la Fonda 5. szám alatt bérel lakást. Végzettsége szerint történész, jelenlegi munkahelye az Ernest L. Blumenschein House Library, ő a helyi fiók vezetője.” Üdvök és tisztelet, aláírás, dátum, pecsét.
Írtam egy levelet ennek a Georges-nak – a biztonság kedvéért angolul. Pozitív válasz érkezett. Vonattal mentem fel Pestre, a Szabadság térre, Mindszenty azilumába, az amerikai nagykövetségre. Békéscsabára pedig néhány hét múlva taxival, úgy vettem meg a repülőjegyet.
Néhány levél, előzetes művelet, aztán indultam is. Nagyon siettem. Talán nem kellett volna ennyire.
Tardits, egyetlen helyi barátom halott volt. A tábort túlélte, de aztán elvitték őt is az ötvenes évek magyar tudatmódosító szerei. Én küldtem el innen, és nem mentem utána. Volt bennem lelkiismeret-furdalás, bizonyos értelemben az zabálta fel az életemet az elmúlt évtizedekben. Azoknak az esztendőknek alig maradt emlékezetük. Orsolya megmentése, a cselekedetem emléke, az tartott életben. De Tardits doktor halálát még 1990 körül is jólesett volna azért levezekelnem. Azt gondoltam, nem lesz rá alkalom. Most mégis eljött. Választhattam volna a szívinfarktust. Nem azt választottam, ehelyett elrepültem az Amerikai Egyesült Államokba. Egyszer voltam Bukarestben, ennyi volt a tapasztalatom.
Most mások voltak az arányok. Egyre kisebb gépek, egyre rövidebb távok, de még azok is nagyok, azok is nagyon hosszúak. Taos Regional Airport. Georges ott állt az áttetsző üvegajtók túloldalán. Megismertem volna – pontosan úgy nézett ki, mint az anyja, csak az orra alá ragasztottak oda egy lelógó betyárbajuszt –, de a kezében ott libegett a hívogató tábla: Lenard Poletti, Bekescsaba, Hungary. Vidám pofa volt, rokonszenves ember, talán én sem lehettem akkor igazán szomorú. Valami miatt mégsem öleltük meg egymást.
Elvitt vacsorázni, igazán kellemesek a határon átsugárzó mexikói ízek, jókat ittunk, és bár tényleg csak angolul beszélt, viszonylag jól eldiskuráltunk. Aztán elhozott ebbe a motelbe, 64-es út, Red Willows Motel, Taos, Est. 1968. Kaptam tőle két éjszakát meg két napot. Azt mondta, holnapután este eljön értem. Felhív előtte, addig nyugodtan pihenhetek.
Majdnem végigaludtam a negyvennyolc órát. Tardits doktorral álmodtam. Súlyos sebekből vérezve vonszolta magát a sivatagban, kemény volt és nehéz, mint a gyalog maradt lovagok harci páncélzata, de amikor a dűne tetején visszafordult, halott és csupasz teste, kivérezve, ott feküdt már mögötte a távoli homokon.
Idejében megjött a telefon. Alig akartam hinni a szememnek: Georges J. Palatin egy hatalmas, fekete Volgával érkezett. Kopott mokaszin, rövidnadrág, rövid ujjú ing, szalmakalap: úgy nézett ki, mint egy magyar disszidens, aki nagy pofája ellenére sem vitte túl sokra odakint, a nevetése viszont körberöhögte saját kelet-európai eredetét meg az egész büdös magyar pereputtyot. Az autót még az apjától örökölte. Ő a Szovjetunióból hozatta magának az utolsó évekre. Hajóval fogunk hazamenni, hatalmas óceánjáróval, családi kedvezmény. Ezzel a Volgával hajtunk Csabáig. Georges garázsban tartja, minden héten megjáratja. Most nekem tartogatta a járművet. Élvezte, hogy mindenki rácsodálkozik: talán egy elfelejtett Plymouth. Mexikói kávékat ittunk, rummal és csokoládéval, meg formátlan jégtömböcskéket némi vízzel, citrommal. Csak utána hívott el az otthonába.
Tequilát kellett inni. Aztán kisütött némi darált marhahúst, Cortez emlékére spanyol mazsolával és tabascóval, az aztékok emlékére leöntötte felpépesített főtt kukoricával, betette a sütőbe. Vártunk, ittuk a sört, remek volt, már a sülő étel gőzeitől jóllaktam. Utána akadt egy kis sajt meg néhány különös gyümölcs, amiknek azóta már a nevét is elfelejtettem.
Amikor 1942 környékén Tardits doktor új házat építtetett maguknak, a munkálatok végére – ahogy az talán illik is – elfogyott a pénze. Kifizette a munkásokat, aztán csak kódorgott az üresen kongó épületben, merthogy bútorra már nem futotta. Minden ízében modern épület. Az előző század végéről származó bútorokkal. Kénytelen volt belemenni ebbe az öszvér-megoldásba. Hriscsány, Kánya és Palatinus teljes mértékben megelégedett a helyzettel, talán észre sem vették a különös diszkrepanciát. Én meg csak emlékeztem. Ültem a házban, tetőtől talpig vasban, kőben és üvegben, és azt kell mondanom, tökéletesen jól éreztem magam a cifrára faragott, többmázsányi súlyú, hegyméretű keményfa darabok között. Másnak – talán – fájna. De ezt – legalább – nem lopták el.
Az eredeti tervem az volt, hogy felajánlom az amerikásoknak a régi házukat. Én már aligha élek sokáig, az épület pedig távol van tőlük, de ha megöröklik, csak kezdenek vele valamit. Legfeljebb visszaszáll a községre, lesz belőle helyi műemlék, turistacsalogató intézmény, ők meg majd szponzorálják, jó messziről. Végül másra jutottam. Tardits doktor nem lenne elégedett a megoldással. Hosszú, drága mesterkedés, mindennemű eredmény nélkül. Az ő elveszettjei nem ezt érdemlik. Hanem mit érdemelnek? Sokáig gondolkodtam ezen. Végül arra jutottam, hogy nem a házat, hanem a bútorokat, a nehéz garnitúrákat fogom nekik adni. Hiába a jó emlékezés: azok a tárgyak nem kellenek nekem. Nincs hozzájuk jogom, érdemem. Nem kérdezek, adom.
Megkerestem a szomszéd faluban a műbútorasztalost. Fiatalember, kék szem, lengyelországi inasévek. Megbeszéltük vele a dolgot. Az volt a titkos feladata, hogy rendszeresen járjon át a házamba, és szerelje lapra a századvégi bútorokat. Eleinte nem akart kötélnek állni. Bécsi technológia. Nehéz pácolatok. Ősrégi lakkok. Feszegessem szét? Fűrészeljek? Fúrjam ki az évszázados tipliket? Lapra szerelni a történelmet? Barbár munka. Ne csináljunk ilyet! Könyörgök, ne! Kénytelen voltam beavatni. Szétszereljük a gyűjtemény darabjait. Egyenként becsomagoljuk őket. Elküldjük Amerikába. Ott a helyük. Nekem elhiheti. Gondolkodott egy napot. Aztán még egyet. Kért egy kis felárat ő is. Aztán nekilátott.
Szekrények, ágyak, asztalok, székek, fotelek, könyvespolcok, kávézóasztalkák, fogasok, hintaszékek: vagy egy hónapig tartott a munka. Megszerette a pusztítást. A végére már segédeket is hozatott. Aztán mehettek a csomagok az Államokba. Hajón utazott a küldeményem. A hosszú út végén egy taosi tárológarázsban raktároztattam el az egészet, a fuvarozó postán küldte el nekem a titkos számkódot. Hogy meg tudjam jegyezni, én adtam meg a számot: 904-556-5790. Ha kell, küldenek egy szállítóbrigádot, benne van az árban. Egy évre vállalták a tárolást.
A repülőjegyeimet a kód megérkezése után váltottam ki. Aztán kamionba ültettem a kétegyházi műbútorasztalost meg a segédeit, hogy menjenek el valamelyik bécsi IKEA-ba, és rakják tele a házamat az ő eldobható holmijukkal. Hadd örüljön a takarítónőm. A végén, úgy látszik, ő lesz az örökösöm. Meghozták a cuccot. Össze is rakták a darabokat. Egy ideig még elücsörögtem közöttük. Aztán felültem a gépre.
Ültem tehát Georges J. Palatin lakásában, Taos, New Mexico, Plaza la Fonda 5. Nem bérelte a főtéri lakot – a hatalmas nappalit, a hálószobát, a konyha-ebédlőt, a fürdőszobát, erkélyt –, hanem birtokolta. A testvérei minden örökségüket nekiadták, hiszen (jogászok és orvosok lévén) összehasonlíthatatlanul jobban kerestek nála. Onnan járhatott be a kis könyvtáracskájába. Néha teniszezett, néhány éve Albuquerque-ben, egy öregfiú-bajnokságon a táblára került. Georges boldog ember volt. Bizonyos értelemben Gabriely Györgyre emlékeztetett, a fiatal Gabrielyre, akit azóta sem láttam. Az az igazság, nem is értettem, mit keresek Palatin lakásában, Taosban, a Békés megyei Gerláról, jól konzervált öregember. Összesen annyi pénzecske volt nálam, amiből két hetet kihúzhattam volna még a Red Willowsban. A továbbiakra nézve nem volt semmiféle tervem. Neki kellett vágnom a feladatomnak. Beszélni kezdtem. Fölajánlottam neki a gerlai házat.
Kedves Georges. Megkerestelek benneteket. Eljöttem hozzátok. Ismertem otthon apátokat. Ti már egy másik generáció vagytok. Nem tudtok magyarul. Soha nem jártatok Magyarországon. Azt szeretném, hogy legyen a tiétek a régi ház. Most én lakom benne. Nektek adom. A könyveket, ha megengeded, megtartanám. Tőletek, úgy gondolom, az a sok régi német amúgy is távol áll.
Georges, már mondtam is, végzettségét tekintve történész. Tulajdonképpen mindent értett. Hosszan, komolyan nézett rám. Látta Tarditsot és a feleségét, látta Hriscsányt és Achsot, látta Kányát és Bogár ítélet-végrehajtót, látta a saját szüleit, és talán engem is látott, Orsolyával, az oroszok között, meg ahogy a kék inges milicisták között hallgatom az első titkár undorító békebeszédét. Bólintott. Fölnézett.
Bocsánat. Az éppen úgy nem a miénk, ahogyan nem a magáé.
Sorry, that is just as much not ours as it is not yours.
Nehéz mondat, valahogy így mondta, talán nem is emlékszem elég pontosan.
Bocsánat, azt mondtam én is: bocsánat. Tarditsék zsidók voltak, zsidók voltak mind, az is, aki nem. Tardits maga választott, a maga választotta zsidóságot választotta. És visszajött. Ült a háza előtt a porban, mert azt elfoglalta Hriscsány Andor, Kánya Szilárd vagy a maga apja, régi laboránsom, Palatinus Gyula. Talán tudtam, hogy nem fog kelleni magának. Mire is kellene. Innen, Taosból. Miért is lenne benne érdekelt. Nem az enyém. Nem is a magáé. Ezt a nemet megértem. De a bútorokat, a bútorokat el kell fogadnia. Fából vannak, réges-rég kiirtott erdők fáiból. Régiek, nehezek, nagyok. Nekem nem megy. Magának kell közöttük élnie.
Fölhívtam a számot. Bemondtam a kódot. Megadtam a címet. Indulhatnak. Hozhatják. Georges mindenre odafigyelt. Egy szót sem kérdezett. Amikor csöngettek az ajtón, maga nyitotta ki.
Hatalmas emberek érkeztek. Sokan voltak. Vastag zoknis bakancsok, oldalzsebes rövidnadrágok, atlétatrikók. Kalapácsok, feszítővasak, kötelek, gurtnik. Hozták a többmázsás tömböket. Vastag papírburkolat, alatta valami nagyon nehéz és kemény. Szekrények, ágyak, asztalok, székek, fotelek, könyvespolcok, kávézóasztalkák, fogasok, hintaszékek. Nincs rajtuk fogás. Nyikorog rajta a csupasz tenyér meg a munkáskesztyű, hiába erős a palesztin vagy izraeli férfi, nem bírja tartani. Leteszik, lihegnek, tolják. Pihennek kicsit, nem szégyen, továbblökdösik. A csomagok picike fémdarabjai fejhangon csivitelnek, aprócska meneteket vágnak a parkettába. Telehordják a hatalmas nappalit, színig van a hálószoba, csordultig a konyha-ebédlő, dugig a fürdőszoba. Az erkélyen ácsorgunk. Az is telik. Ki tudja, talán sohasem fogunk visszajutni, itt fogunk elpusztulni, ezen a déli fekvésű erkélyen, Mexikó határán. Agyonnyomtak a bejövők, mint a régi falvakban házba besorjázó férfiak a gyilkost: hóhér nincs, a büntetés jogos.
Köszönöm. Igen, teljesen elégedett vagyok. Még alá kellett írnom valamit. A foreman intett, már el is mentek a rakodók. Ültünk az átható papír- és faillatban. A légkondicionáló gépezet lassan mindent visszahűtött. Még egy tequila. Esetleg még egy. Béke volt, talán még szeretet is. De beszélgetés, az nem volt már. Taxit hívtam, úgy mentem ki az országúti motelbe. Georges-zsal nem találkoztunk többet. Majd csak lesz valahogy, erre gondoltam akkor.
Másnap reggel béreltem magamnak egy autót, kimentem vele a hegyek közé. A város úgy feküdt a völgyben, mint egy tál hideg kocsonya. Nagy levegőt vettem. Úgy éreztem, maradéktalanul eleget tettem Tardits doktor kívánságának.
Valamennyiük közül csak ő jött haza. A többiek ottmaradtak. A másik oldalon, ahonnan nincsen ide átjárás. Nyomozni jött haza, azért küldték, hogy nyomozzon nekik. Úgy éreztem, tudtam segíteni nekik. Megtaláltam azoknak a nyomait, akik novemberben azonnal elhagyták a házat. A szülők már meghaltak. A gyermekek szétszórtan élnek. Hálaadáskor van a találkozójuk, valamelyik közép-nyugati családnál, aztán visszaülhet mindenki a maga gépére, egy évig újra béke. Nem maradhat a maga helyén, mozogjon hát a régi bútor. Elhoztam őket egészen idáig. Nézzék, legyenek ezek a tárgyak az ő régi és különös üvegablakaik. Elégedett voltam a helyzettel. Abban azonban egyáltalán nem voltam bizonyos, hogy éppen őt, Georges J. Palatint (1957. 06. 27., Taos, New Mexico, Plaza la Fonda 5.) kellett megterhelnem ezzel az egész üggyel. Derűs, rokonszenves ember. Kicsit talán magányos is. Gyermek volt még, vagy nem is élt, teljességgel ártalmatlan figura. Miért éppen őt.
Bonyolult ügy, nem is tudom, mi hozta létre. Megoldani szinte lehetetlen. Hirtelen hatalmas hálát éreztem az egész életemben utált első titkár iránt. A múltak eltiltásával ezt a problémát megoldotta nekünk. Nem volt rá megoldás, mert nem létezett ez a probléma. Abban a távoli országban ez lett a helyzet. Onnan viszont el lehetett utazni. Most itt állok a kontinens közepén, a Taos Mountain legtetején. Az alföldi látvány homályosabb.
Még néhány év, évtized, és senki sem fog élni a velem egykorú, ásókezű gyilkosok közül. Nem lesz életben olyan ember, aki valaha is gonosz parancsot adott volna. Végrehajtók maradnak, aztán már azok se. Talán büntetni is kellene, én nem tudom. A bútorokat emlékeztető tárgyaknak szántam. A botlatókő és társai kicsiny és látványos darabok. Veszélyes, szép tárgyak, talán életveszélyesek is, de van bennük valamiféle látványos kivagyiság. Lásd, én emlékeztetek! Olyan, mint a hegycsúcs. Tele van szórva a kudarcot vallottak színes holttestével. Magas, látványos, zajos. Barlangok kellenének inkább. Sűrű és nehéz helyek, sötétek és hidegek. Alaposan telerakva. Kígyózz közöttük. Juss ki nehezen. Tarditsnak igaza volt.
Azt kívánom én is: éljetek örökké. Golyó ne fogjon. Víz meg ne fullasszon. Ne ártson a méreg, ha öngyilkos akarnál lenni. Senki téged egy ujjal ne bántson. Eltelik ezer év, százezer és százezer, a föld egyszer kihűl, nem lesz egy fűszál, egyetlenegy élőlény nem marad, de megmarad egyetlenegy, te. Sötétségben és fényben, beszédben és némaságban egyedül te maradj ezen a világon. Isten is meghalhat egyszer. Csak te élj örökké. Ne őrülj meg. Mindig emlékezz. Ennyit akarok.
Beültem az autóba, egy régi Plymouth volt, ritka darab, mentem vele lassan a városba. Visszavittem a kölcsönzőbe, megebédeltem, elmentem a motelbe, befeküdtem az ágyamba. Azóta várom Héderváry Orsolyát.
Az idill megismételhetetlen. Már az újramondása is giccs. Ütött-kopott klakkom fiatal delfinek színében pompázott. Ébenfa nyelű umbrellám vigyorgó majomfeje feledtette a belső stilettót. Virágot tűztem a gomblyukamba, kalapot emeltem, kezet csókoltam a feleségemnek, megforgattam Vivi mamát, megvakargattam a kutyák füle tövét, búcsút intettem mindenkinek, kiléptem az utcára. Közönséges hétköznap. Szerda, nyolc óra harminc perc. Gerla, Békés megye, Magyarország, 1943 tavasza, sok-sok éve már. Doctor chemiae Poletti Lénárd harcba indul a kisközség főterén. Ilyen volt az a reggel, így emlékszem most.
Nem volt kedv és nem volt alkalom a lábadozásra. Egy hajnalon egész egyszerűen arra riadtam fel, egyetlen csendes harangkondulás, hogy meggyógyultam. Olyan egészséges vagyok, akár a vadállatok. Épp akkor kelt fel a nap. A házunk mögötti kis réten, harmatos fűben, mezítláb, egy szál alsónadrágban végeztem a korábban gyűlölt tornagyakorlatokat. Öreg vizsláim zavartan néztek. Szegény gazda. Vele meg mi történhetett. Recsegett-ropogott mindenem, erősen dobogott a szívem, de azon a hajnalon minden jólesett. Futottam néhány kört, vágtattam és ugrándoztam, indián csatakiáltásokkal, rikkantgatva, akár a bolondok. Ez sem volt elég: kézen is tettem néhány lépést. Repülni is akartam, nem sikerült. Vivi mama először rosszul lett, aztán elájult, később fenyegetőzött, megárt, doktor úr, megárt, szólok a nagyságos asszonykának, legyen esze, de végül mégiscsak sikerült táncba vinnem, ezt akarta ő is. Nehéz volt a teste, sokszoros a vidámság. Keringőztünk, a kutyák is, daloltak a madarak, karattyoltak a fák, Vivi mama könnyezve nevetett, és én ordítva és énekelve igeneltem az én egyetlen életemet.
Nem volt könnyű. Az intim együttlét kölcsönözte cinkosságot aljasul kihasználva végül mégiscsak sikerült megkaparintanom tőle a reggeli elkészítésének jogát. Ahogy jókedvemben csinálom: sonkás rántotta, friss retek, vajas pirítós, eperlekvár, pisztácia, feketekávé, gyümölcs, és a hübrisz: némi pezsgő. Mindez – a teljes konyhai bútorzat megmozgatása árán – a hátsó kertben, bokrok ölén tálalva.
Könnyű fürdő után, frissen borotválkozva, illatosan, könnyű, világos nyári öltönyben, üdén és kívánatosan, tökéletes eleganciám kora reggeli teljében, udvariasan és szerelemmel, de a meglepetés kedvéért setét rosszkedvet mímelve ébresztettem és hívtam a reggelihez fiatal feleségemet.
Nehéz lett volna nem átlátnia rajtam. A selyem hersegve szakadt. A nyakkendőm csokrába meg a maradéktalan eleganciámba fektetett munkám hamar kárba veszett.
Aztán rohantunk a kertbe, mint a gyerekek, és a hatalmas reggeli közben, mint egy nagyon kékvérű és nagyon agg pár, elmélyülten, degeszre tömött pofával, komolykodva, de ki-kirobbanó nevetésekkel elemeztük az időjárást, kulturális eseményeket, hazai és világpolitikát, Herz-féle szalámi és friss paradicsom, sajt és méz rejtett összhangzatát.
Utána kávé, pisztácia, pezsgő. Még egy kortyot, kedves Ubul?
Párizs, Bukarest, Taos: hol a te fullánkod?
Haljak meg azonnal, abban a szempillantásban, mihelyt e reggelt elfelejtem.
Nem felejtettem el; még élek.
Ha élet ez. Kosztot, kvártélyt előre kifizettem, a pénzem elfogyott. Autóm már nincs. Mozogni nem tudok. Teljesen egyedül vagyok. Irataimat, ezen emlékiraton kívül, összegyűjtöttem, leadtam a recepción, s megkértem a mexikói nőt, hogy baj esetén adja oda a csomagot legközelebbi helyi hozzátartozómnak: Georges J. Palatin, Taos, Plaza la Fonda 5. Kérdezte, van-e baj, készülődik-e. Nem, mondtam. Nincs, nem is lesz, biztonsági jellegű az intézkedés. Gyanakodva nézett rám, az üvegből óvatosan figyelt egy picike kígyó. Megkínált, kapóra jött egy pohár, aztán meg még egy. Méreg, mondta, öl. Már érzem is, kedvesem. Fölmentem a szobámba, aludtam reggelig. Reggeli előtt jólesett volna még egy kis mezcal, de a mexikói ribanc akkor már nem adott.
Fölfaltam mindent. Addig ittam a kávét, amíg el nem fogyott az asztalomról. Utána máshonnan loptam. Egy egész órába került, mire a cukorral és a koffeinnel annyira fel tudtam magam pörgetni, hogy vissza tudtam menni az ágyamba. Kezemben lassan hűlt a mocskos bögre. Láttam és hallottam mindent. Értettem is. Nem kellett írnom. Nem volt rá szükség.
Az ablakszárnyak nem teljesen sima üvegtáblákból álltak. Ósdi a szabvány, talán nincs is technika. Ránéztem a felületre, az anyag nem volt homogén, hullámok és mélyedések nagyították és kicsinyítették a kinti látványt: parkoló, 64-es út, sivatag, hegyek. Ha pedig a sivatagi szél becsapta az ablakomat, úgy csengett és bongott az üveg, mintha halkan harangozott volna valaki a kopott gittelésű, feszes fakeretben. Lassan halt el a törékeny hang.
A harangszó mögött fekete és fehér pont mozog. Arab telivér vontatta, kétkerekű homokfutóval ereszkedik le a hegyek közül a síkra Héderváry Orsolya. Hangja nincs, nesztelen suhan. A ló rövid sörénye fölött az ő szőke haja lobog. Egyre közelebb ér, arca előtt kendő, a szeméről is megismerem. Ruhája fehér, erős kezében tartja a szíjakat, vágtatnak felém, megérkezik a futó. Orsolya ellép a mexikói mellett, feljön a lépcsőn, az ágyam mellé áll. Tenyerét a homlokomra szorítja. Széthajtja az ingem, keze hátát szorítja a csupasz mellkasomra. Lázas vagy, szerelmem. Nem jó itt neked. Gyere, menjünk el innen.
Felsegít, öltöztet. A falépcsőkön előttem halad. A lépése nem ad hangot, az enyém alatt recseg a nehéz anyag. Ereszkedünk. Nem beszélünk, alig látom, de tudom, hogy nem szabad visszafordulnia. Nem akarok itt maradni. Ne hagyjon itt. Megyek utána. A lépcsőnek vége. Meglátom a kígyós asszonyt, régen azték lehetett, továbbmegyek. Az ajtó feltárul. Orsolya a napban áll. Mögötte arabs telivér, bőrsátras a könnyű homoki futó, autók, út, sivatag, hegyek. Felül a fogatra. Nem is néz rám, azzal hívogat.
Szaladok utána. Felülök melléje. Újra együtt vagyunk. Elindulunk, suhanunk akadálytalanul a kék hegyek felé, másik ország.
Ezért mondom tehát, hogy Erósz a legősibb és legdicsőbb isten, s leghatalmasabb segítsége az embereknek az erény és a boldogság megszerzésében, élőknek és holtaknak egyaránt.

Vissza a tetejére