November végén; Anyámra; Munka; Forgatás

NOVEMBER VÉGÉN
 
Már eltelik egy-két év is anélkül,
hogy lenne miért magad újra kinyitni,
van reggel, amit kedvelsz, na, de végül:
ha volt is a napban öröm: letagadni!
 
S bár jönnek időnként érdekes arcok,
s még feltámadnak az eszmecserék,
úgy döntesz végül, jobb kimaradnod,
mert bárhova nézel, több a szemét.
 
És mégis akad jó indokod arra,
mért ne ereszd a mocsárba magad,
mért ne szaladj, hova bárki szaladna
 
– bár nem mondod ki – pötyögni szavad:
még nyílnak a völgyben a kerti virágok.
S te nézed a völgyet hűlni. Utálod.
 
 
ANYÁMRA
 
Mindig úgy próbáltam
nézni, látni, mintha
mások anyja volna,
s nem fogott ki rajta.
Még ha rám is mordult,
csúnyákat ha mondott,
magaménak láttam,
jogot a bolondok.
Hittem, hogy titokban
csak engemet szeret,
hiába születtünk
túl sokan, gyerekek.
Akkor se makogtam,
mikor kiderült, hogy
különöst a bátyám
látásától boldog.
Ha nem adott enni,
haragudtam másra,
nem a táplálás volt
az ő vállalása.
Hazudott is sokszor,
még tőlem is lopott,
nem éreztem mégsem
valódi haragot.
De mióta halott,
nem törődöm vele.
Hamis az a kereszt,
nem az anyám jele.
 
 
MUNKA
 
A száj alattival nem rokon.
Van az a két gödör a hátakon.
A mosoly is készít hasonlót
az arcon. De ezek vakon jók.
A pillangó vagy a lepke
megérezné, hogy ez kelepce.
Két gödör, ami ígéret
ujjbegyeknek és félfénynek.
Az örök homokban a holdkomp
nyoma ilyen. A holtpont félelme,
amit utólag szégyellve
vall be űrhajós vagy részeg ember.
Bocs, elvesztem a részletekben.
 
 
FORGATÁS
 
széttörtem egy poharat hogy ne legyen üres
a kígyózó fájdalomból fekete cipőfűzőt
és ahogy reggelente a helyiséget fel nem ismerem
teknőnek hittem kikapart húsú mellkasomat
betegségem ahogy lassan-lassan ágyra lobban
kinyitom szemem a scripteletlen fájdalomban

Vissza a tetejére