Kisfehér, Nagyfehér

Ad notam Egészséges Fejbőr: Ó, Magyarország
 
(Dugványozás, cipő, ég)
 Neki is az kellett. Pestre mentek érte édesanyjával. A bolt előtt egy csontvázon ugyanilyen volt, kék Martens. De az kicsi volt rá. Aztán következett Mikepércs, azt a tippet a videotékában dolgozó haverjától kapta. Épp dugványozás volt, a boltosnak meg földje. Azt mondta a telefonban, hogy ha segítenek dugványozni, ad nekik kedvezményt. Segítettek, így is drága volt a cipő, és nagy. De legalább már volt. Olyan, mint a bátyjáé, Nagyfehéré. Gojszival mindig irigyeltük Kisfehér kék Martens cipőjét. Szikrázó kék volt, mint az alföldi ég nyáron.
 
(Kisfehér, Nagyfehér, Öregfehér)
Lángvörös hajú, egész arcán szeplős, nagy fülű. És örökké vigyorog. Fehér Áron, pontosabban Kisfehér. Egyrészt a termete miatt, másrészt meg a bátyja, Fehér Roli miatt, aki magát Nagyfehérnek hívatta. Kisfehér csak később, a kétezres évek elején változtatta meg a nevét, vissza a nagyapjáéra, Weissre. Mi, Gojszival, soha nem hívtuk úgy.
Kisfehér az érettségi után egy darabig raktáros volt a textilgyárban, de titkon kulturális újságíró akart lenni. A versei is megjelentek a megyei lapban, miután meghalt az anyja rákban, a bátyja meg börtönbe került. Zavartan fogadta a gratulációkat, vágod, a szomszéd néniktől és bácsiktól, akiknek mindig volt egy-egy rokonuk, aki hasonló cipőben járt. A szomszéd nénik és bácsik amúgy sajnálták őt. Mert a bátyja az apjukra ütött.
Fehéréket csak a kosáredzőnk hívta Weissnek.
Fehérék nagyszülei voltak Auschwitzban, mármint a koncentrációs táborban, állítólag csontsoványan gyalogoltak onnan haza, élőhalottként.
Aztán meg, kicsit később, mikor már felszedett magára pár kilót az öreg Fehér, vagyis Weiss, a későbbi ABC tetejéről fotózta az ellenforradalmárokat. Ezt Hógolyó – vagy ahogy én hívtam mindig is, Gojszi – mamája mesélte fejcsóválva. „Sokan börtönbe kerültek az öreg Weiss miatt. Nagyon sokan!” Gojszi mamája mint KISZ-titkár mindig utálta az egész forradalmasdit, ahogy ő mondta: hithű kommunista volt, de ez még neki sem tetszett. A huligánoknál csak a besúgókat utálta jobban. Később azt beszélték róla, hogy ő is jelentett.
 
(NBA)
 Kisfehért nem lehetett levakarni a tévéről, főleg ha az NBA ment, gyűjtött kosaras kártyákat is, meg volt egy óriási Michael Jordan-posztere a szobája ajtaján. Mennyit néztük Hógolyóval azt a hatalmas, nagy fekete embert, amint kimerevítve pattogtatja a labdát. Mikor nagy ritkán elengedtek hozzájuk, vagy tudtam, hogy szüleim túlóráznak, és nem tűnik fel nekik, mindig ott voltunk Gojszival kártyát cserélni.
Sajnos a kosárlabdához, bár edzésre azért jártunk, mindhárman alacsonyak voltunk, Áron, azaz Kisfehér még talán nálam is alacsonyabb egy fejjel. Mondjuk, ő negyedikre egészen belejött, irányítónak jó volt, én sosem találtam el a palánkot sem, csak futkostam összevissza a pályán. Emlékszem, szerettük nézni, ahogy Nagyfehérék, a negyedikesek zsákolnak. Edzések után mindig kihoztuk a dobbantót, hogy sikerüljön elérni nekünk is a gyűrűt. Sose ment.
 
(Mocskoscigány)
 Kisfehér, vagyis Áron egyik napról a másikra kezdett el cigányozni. Az a mocskoscigány! – ez volt a szavajárása, minden tanár, az összes portás, de még a konyhás nénik a menzán is megkapták egyszer-egyszer. Főként a kosáredzőt utálta. Neki egyébként a cigányokhoz nem volt sok köze – tipikus kun arca volt, szúrós, koromfekete szemekkel –, állítólag régebben hivatásos katonaként harcolt a jugóknál, deszantos vagy mi volt, de lehet, hogy ez csak pletyka, anyu mondta. De a kosáredző mocskoscigány volt, mikor erősítő edzést tartott, ahelyett hogy játszottunk volna. A szakácsok a menzán is mocskoscigány voltak, mikor szőrszál volt a betűlevesében. Rohadtmocskoscigány, sziszegte a fogai közt, mikor magyarórán Kassák Lajosból feleltette Erzsike néni, a galamblelkűnek ugyan nem galamblelkű, de cigánynak sem cigány magyartanárunk. Ez különösen bosszantotta. Négyest kapott, pedig mindent tudott az avantgárdról.
Ekkor tizenhat-tizenhét évesek lehettünk, mi is utáltuk a cigányokat, mert féltünk tőlük. Féltünk, mert voltak köztük olyanok – a rettenetes Kalányos fivérek –, akik rendszeresen elvették a pénzünket az utcán vagy bárhol. Mindannyiunkat vertek meg már cigányok. Igaz, mások is vertek meg minket. De ha nem cigányok vertek meg, azt mondtuk: verekedtünk X-szel vagy Y-nal.
Ebben volt is valami, hiszen a cigányokkal való verekedés közben soha nem mertünk visszaütni. Tudtuk, hogy előbb-utóbb jönnek a rokonaik, és találnak alkalmat arra, hogy elkapjanak. Irigyeltük is őket a rokonaik miatt.
Ezért természetes volt, hogy mindig úgy mondtuk: megvertek a cigányok, kiraboltak a cigányok. Nem a Kalányos fivérek vertek meg vagy raboltak ki minket, hanem az összes. Egy nagy sötét massza lettek, amihez a minket ért sérelmek mindig ragasztottak egy újabb adagot, és a történetek is, amiket másoktól hallottunk. A sötét massza pedig csak nőtt és nőtt. Ha haverkodtunk velük, akkor is csak annyit mondtunk: van köztük jó cigány. De a jó cigányoktól is nőtt a massza.
A kisebb Kalányos egyébként már nem él. Nem olyan régen, egy hűvös júniusi hajnalon frontálisan karambolozott az őt meg a társait szállító kocsi, amely a város környéki kukoricaföldre tartott, azzal a Taplódanival, aki az új motorján próbálta meg kiheverni szerelmi bánatát, mert a csaja, Breier Ildi tíz év után szakított vele.
A kisebbik Kalányos aznap címerezett volna. A címerezés lényege, hogy a kukorica tetején lévő porzót ki kell tépni. A kisebb Kalányos fejével is valami ilyen történt. Ezt az egyik haverja, a kocsi egyedüli túlélője mesélte.
A nagyobbik Kalányos még él, börtönben tölti megérdemelt büntetését. Kábítószer, prostitúció, embercsempészet...
 
(Átöltözés)
 Kisfehér egyik napról a másikra kezdett el cigányozni, és átöltözni is egyik napról a másikra öltözött át. Hétfőn még kosaras Nike-csukát, laza hiphopos Budmil-gatyát meg bőrkabátot hordott – a bátyja darkos korszakából örökölte – Chicago Bulls-os pólóval, valamint nagymamája csillagos arany nyakláncával, kedden már bomberdzsekit (Áron bombázódzsekinek hívta, de anyukám mondta, hogy az bomberdzseki) meg fehér fűzős Martens cipőt. Úgy nézett ki, mint a bátyja, csak kicsiben. Aki meg persze az idősebb szkinhedekre hasonlított, akiknek honvédségi surranójuk volt. Anya akkoriban egyenesen eltiltott Árontól, csak titokban lóghattunk együtt.
 
(M.A.G.U.S.)
 Áron, ahogy a bátyja is, meg akkoriban minden nagyjából értelmesebb ember, hétvégén a művház szerepjátékos klubjába járt. Ott a pár évvel idősebbek, Roliék már ittak, dohányoztak. Ezekről a dolgokról Gojszival mi még ábrándozni se mertünk. Otthon nekünk mindig ellenőrizték a leheletünket. Kólát se ihattunk. Egyszer engem is hívtak játszani, talán Gojszi miatt, mert őt mindenki szerette, mert jó volt a Street Fighterben. M.A.G.U.S.-oztunk. Imádtam az alapkönyv borítójának zöld színét. Emlékszem, tél volt, derékig érő hó, mikor először játszottam.
Kisfehér mindig druida papnővel volt, és mást se csinált egész játék alatt, csak a többi játékos karakterére igyekezett rámászni – azóta is úgy gondolom, hogy a druidák combfixet viselnek a csuklya alatt –, a testvére meg egy ork harcossal, Turullal, aki folyton meghalt, mert mindenkit le akart zúzni az „aranykalapácsával” (ezt az aranykalapácsot ő találta ki). Hógolyó varázslókkal próbálkozott. Szappanból és unicumból kotyvasztott varázsitalaival próbált minél menőbb lenni. Turul minduntalan meghalt, mert belekötött mindenkibe. Karaktere halálakor Nagyfehér általában életveszélyesen megfenyegette a mesélőt (egy szemüveges srácot, már nem emlékszem a nevére, pedig akkoriban ő volt az atyaúristen), hogy azonnal támassza fel a karakterét, aki persze rögvest fel is támasztotta Turult. Én paladin voltam a Sárkánydárda Krónikák hatására, de miután Áron papnőjével nem akartam smárolni, Nagyfehér, azaz Turul hamar megölte a karakterem, merthogy amúgy sem „játszom ki”. Miért, tök jó csaj az öcsém! Hülye buzik!, mondta Turul, azaz Nagyfehér. Ezzel nem lehetett vitatkozni, úgyhogy kb. egyórányi ücsörgés után haza is mentem.
 
(Koszorú)
 Nagyfehér pár év alatt komoly szkinhed lett. Ő is, a barátai is, a barátnője is, aki horogkeresztet tetováltatott a jobb melle fölé. A barátnője úgy nézett ki, mint egy kis náci egér. Emlékszem rövidre nyírt hajára meg a két nagy fogára. Lehettek valami hatan-heten. Hetente háromszor lejártak a helyi bokszklub termébe edzeni, szigorú paintball teamjük volt, de nyugodtabb programokat is szerveztek: második világháborús emlékműveket koszorúztak, Belső Parancs-, Vihargyújtó- meg Utolsó Felszólítás-koncertekre buszoztak, vonatoztak hol Kunhegyesre, hol meg Szolnokra, vagy ahol éppen gyűlést tartott a megyei propagandistájuk. És videóztak, mint akkoriban mindenki, persze, de ők főleg Schwarzenegger-filmeket néztek (Van Damme-ot nem voltak hajlandók). A Kommandó volt a kedvencük. A cigányokat folyton szidták, de nagyon ritkán verekedtek velük, leginkább csak felírták mindenhova, például a víztorony oldalára is, hogy az arabok és a cigányok menjenek haza Indiába. Ezért aztán sokáig azt hittem, hogy az arabok és az indiánok ugyanazok. Hógolyó mondta el végül, hogy nem.
Egyszer egy táborban – azt hiszem, Káptalanfüreden volt – velük szállásoltak el. Mint utólag megtudtam, Fehérék édesanyja akkoriban az ifjúsági házban volt büfés, ingyen jöhettek, szóltak a többieknek is.
Egyszer még a busz magnójába is berakattak Egészséges Fejbőrt, jó pár percig bömbölt a „mocskos néger, mocskos néger / kurva néger, kurva néger” az Ikarus recsegős hangszóróiból, amíg a táborvezető tanár ki nem kapcsolta a magnót egy kiadós üvöltözés kíséretében. Állítólag a Nemzetbiztonsági Hivatal is figyelte őket.
 
(Jogok, menyét)
 Kisfehér, ahogy a bátyja is, alapjában véve jó arc volt. Habár kicsit furcsa is mindkettő. Kisfehérnek volt egy szokása. Ha reggel nagydolgát végezte, csak délután húzta le a WC-t. Ez úgy derült ki, hogy egyszer mentünk hozzájuk Gojszival kosaras kártyákat cserélgetni, és Kisfehér az utcájuk sarkánál futni kezdett, így jó tíz perccel előbb ért haza. Mint később elmondta, azért, hogy lehúzza a klotyót, és kiszellőztessen.
– Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem – mondta nekem Kisfehér némi büszkeséggel a hangjában. Arról van szó, hogy egyik nap, mikor le akartam húzni, valahogy szomorú lettem, mert belegondoltam, hogy szegény szardarab alig jött a világra, máris távozni kényszerül.
– Ez undorító – vetettem közbe egyszerre fintorogva és nevetve, Hógolyó láthatólag tudta már ezeket.
– Nem érted – mondta Kisfehér. Szerintem a szarnak is joga van megtapasztalni, milyen ez a világ. Ezért adok minden reggel megszülető szaromnak egy fél napot. Ez még mindig több idő, mint amit bárki más ad. Sajnos – folytatta kissé eltöprengve – iszonyatosan büdös lesz tőle a lakás, és néha elfelejtem nyitva hagyni az ablakot. Ezt én is tudom.
– És anyádat nem zavarja?
– Micsoda nem zavarja?
– Hát a szarszag.
– Á, nem hiszem, ő sosincs itthon, mióta bezárták az ifiházat, folyton a könyvtárban ül.
– És a menyétet?
Kisfehérnek volt ugyanis egy menyétje, még a bátyja, Roli hagyta rá, mikor a gimi után elköltözött otthonról. Szerette az állatokat mindkét srác. Egy ketrecben tartották a menyétet, nevet nem adtak neki.
– Ezt? Dehogy zavarja! Nem zavarja ezt semmi. Egész álló nap csak a vackában fekszik. Kurva unalmas. Ha zavarja is, szerencsére nem tud ugatni, hogy elmondja. Nem igaz?
– Az nem lehet, hogy azért fekszik egész álló nap, mert megdöglött?
– Szerintem csak megsértődött, hogy a bátyám elment. Megsértődtél, mi? – nevetett, azzal jókorát rúgott a névtelen menyét ketrecébe. A menyét nem moccant.
 
(Nagyfehér)
 Nagyfehér folyton biciklizett, egyike volt a bicikliseknek, akik egész évben csak vártak, vártak a fagylaltozók előtt. A biciklisek, a kisváros motorosai, a bőrfejű banda, akiknek nem volt motorjuk soha, mert nem volt rá pénzük, jobbára csak a nagyapáik biciklijei jutottak nekik. Vártak a motorosokra, akiknek tényleg volt motorjuk, és akik időről időre ellepték a várost bikinis lányokkal és tetoválásokkal, égett gumiszagot hagytak maguk után, és aszfaltra rajzolt, ábrándos fekete köröket.
Nagyfehér annyira furcsa volt, nekünk, Gojszival, úgy tűnt, hogy soha, egy pillanatra sem szállt le a biciklijéről, csak mikor dolgozott. De ez nyilván nem így volt. A szakmunkásiskola környékén portyázott folyton a sárga biciklijén, rágózva, napszemüvegben. Iszonyatosan kopasz fején az iszonyatosan kék szeme szinte világított, amikor levette a napszemüvegét. Általában egyébként nem vette le, még a temetőben sem (gyakran láttam, hogy kiment a nagypapájuk sírjához, vitte a kapáját meg a műanyag flakont, néha koszorút vagy vágott virágot).
A biciklije elég menő volt, a faterja csinálta még a börtön előtt egy szovjet versenyből. Szerettem a dzsekijét is, akartam is olyat vetetni magamnak apáékkal, de ahogy a gördeszkára nemet mondtak („Amilyen hülye vagy, betöröd a fejed az aszfaltba, oszt még hülyébb leszel”), a dzsekivásárlástól is elzárkóztak.
 
(Ildi, Roli, cukrászda)
 Egyszer a muterjuk eltörte a lábát, mert leesett valami lépcsőről. Volt, aki azt gondolta, hogy inni kezdett, legalábbis nekem Áron ezt mondta, de utána Hógolyótól, aki a szembeszomszédjuk volt, megtudtam, hogy faterjukat jó magaviselet miatt kiengedték.
Volt egy kis cukrászda a Piac téren, biztos emlékszel rá, a víztorony lábánál, a Braun Bandi bácsi cipészüzlete mellett, ahol főzött fagyit meg iszonyatosan finom és különleges nevű sütiket lehetett kapni. A sok megszokott franciakrémes meg dobostorta mellett isteni hámántáskát meg kindlit csináltak, de a legjobb a flódni volt. Sehol nem láttam azóta ilyen nevű sütiket, mondjuk, az is igaz, hogy nem is kerestem. Breier Ildi akkor már jegyben járt a kosáredzőnk unokaöccsével, a súlyemelő reménységgel, akit mi csak Taplódaninak hívtunk, és fogalmam sincs, mi lehet az igazi neve. De már említettem, hogy végezte szerencsétlen. Nagy, szőke melák volt, az apja a Braun Bandi bácsi, a cipész. Folyton a cukrászdában tömte magába a képviselőfánkot. Nagyon agresszíven pingpongozott, mindenkit megvert a városban, és imádta a motorját.
Állítólag az volt a baj, hogy Nagyfehér nem tudta, hogy az Ildi jegyben jár Taplódanival, s Roli, vagyis a Nagyfehér elhívta volna moziba – holott még bőven megvolt a horikeris tetoválásos csaja –, de Ildi haragudott rájuk, és visszaszólt, hogy „barom nácik”, erre ők bepipultak, kiabáltak, hogy „az anyád picsája a náci”, még azt is üvöltötték, hogy a fajvédelem nem egyenlő a nácizmussal, de épp ott volt a Taplódani, aki Nagyfehérnél is magasabb és erősebb volt, és kidobta a két Fehért. Azok még egy darabig átkozódtak a bajszuk alatt, aztán hazamentek.
Este viszont – ezt is Hógolyótól hallottam – visszatértek, és megpróbálták egy kukával betörni a kirakatüveget. Nem sikerült jól a dobás, csak a riasztó kapcsolódott be. Másnap reggel már ott is voltak a rendőrök Fehéréknél, kihallgatás, helyszínelés, szokásos eljárás. Nem csukták le őket, de az idősebb fiú felfüggesztettet kapott.
 
(Street Fighter)
 Kisfehérrel egy padban ültünk egészen sokáig, pontosan két évig, mert elültettek Gojszi mellől amőbázás miatt. Énekórán mindig segítettem neki is, ahogy Gojszinak segítettem, amikor népdalokat kellett kottázni, merthogy én zenei általánosba jártam, ők meg tesi tagozatosok voltak. Azt nem mondanám, hogy barátok lettünk, de valami olyasmi.
Érettségi előtt pár héttel moziba mentünk, Gojszi meg én. Hatalmas tömeg volt a kis mozi előterében, ott nyüzsgött a fél város, emlékszem. A Forrest Gump ment. Mi már megvettük a popcornunk, amit én csak pattogtengerinek hívtam. Mentünk is játszani a Street Fighterrel. A húszasaimat a Street Fighter-es gépre tettem ki, hogy ne kelljen folyton a zsebembe nyúlkálni értük. Akkor jöttek a Kalányos fivérek. Egyszer csak ott teremtek közvetlenül mellettünk. Hatalmasak voltak. Két börtönviselt, tetovált férfi. Cigányok, vagyis a fekete massza, ráadásul akiktől a legjobban rettegtünk, és akiket a legjobban gyűlöltünk. Mosolyogva kérdezték, megkínáljuk-e őket kukoricával, de már vették is ki a kezünkből. Akkor is mosolyogtak, mikor megkérdezték, van-e nálunk pénz.
Mikor könnyes szemmel a zsebembe nyúltam a Plútó kutyás műanyag pénztárcámért, fel sem tűnt, hogy Hógolyó nincs velem.
Már a kezemben volt a pénztárcám, mikor – nem tudom, mi ütött belém – visszaszóltam, ahogy addig soha nem mertem visszaszólni, hogy „hagyjatok már!”. Nem bátran, inkább elkeseredetten. Sírva fakadtam.
 Ők döbbenten néztek. Aztán elnevették magukat.
Én félelemtől reszketve visszafordultam a játékgéphez, és könnyes szemmel játszottam tovább a Street Fighterrel. Nem tudom, mit gondoltam. Talán azt, hogy ha nem figyelek rájuk, eltűnnek. Egyikük ekkor leverte a fejemről a baseballsapkámat, amit a húsvéti locsolkodós pénzből vettem, aztán elvette a pattogtengerim, a másikuk pedig a húszasokat. A flanelingem ekkor már izzadságban ázott, közben természetesen a játékot is elvesztettem, és újabb síráshullám kerülgetett, hiába próbáltam visszatartani.
– A dzseki eladó? – kérdezte a nagyobb Kalányos közülük. A piros baseballdzsekimet régóta meg akarták venni, még apától kaptam.
Nem kellett volna lekurvaanyázni őket, ezt rögtön éreztem, de kiszaladt a számon. Utána könnyedén megragadtak, és vittek is kifelé a tömegben. Emlékszem a gyönyörű, mosolygós kora tavaszi alkonyra, az égen vattacukor felhők parádéztak. Habár ott gyülekezett a fél kisváros, akik a mozielőadásra gyűltek, de csinálni senki nem csinált semmit. Nem hibáztatom őket, valószínűleg úgy gondolták, ez a mi dolgunk. Legalábbis nem az övék.
Miközben vittek, az egyik márványoszlop mögött, a videotékás résznél ácsorgó Gojszival találkoztunk, aki épp húszasokat váltott, emlékszem a tekintetére, ahogy csak áll egy csomó húszassal a kezében, és döbbenten néz.
A mozi mögött azonban aznap nem engem vertek tolókocsisra, hanem a Kalányos fivéreket.
Közvetlenül az előtt rúgott tökön az idősebb Kalányos, mielőtt Nagyfehér és Kisfehér megérkezett, közben a fiatalabb a dzsekimet rángatta le rólam. Már fel is próbálta magára, de nem sok ideje volt kiélvezni, mert Nagyfehér kék Martense egyenesen a háta közepén csattant.
Gojszi azt mesélte, amikor látta, hogy visznek kifelé, először nem tudta, mit csináljon, de végül odarohant Kisfehérhez, aki pedig szólt Nagyfehérnek. Ez nem ment ilyen egyszerűen, mert Nagyfehér akkorra már megunva a várakozást, teljesen elmerült a pornófilmek borítóinak tanulmányozásában, és próbált rájönni, mi lehetett a jelszó az okkult felvételekhez, amikről csak legendákat hallottunk, és amiket csak a pult alól adtak oda a kiválasztottaknak. De mikor felfogta, hogy testvére rángatja a kabátját, nem sokkal utána már ment is a mozi mögötti placcra verekedni a Kalányos fivérekkel, vagyis ahogy ő mondaná: megverni a cigányokat.
Mire a nagyobb Kalányos észbe kapott, Kisfehér már egy vascsővel ütötte. Talán a vértől vadultak meg, mint a cápák: a földön fekvő Kalányos fiúkat felváltva rugdosták, mint a megszállottak. Mi, Hógolyóval, nem mertünk a közelükbe menni, csak üvöltöttünk, hogy „elég lesz már, baszd meg, megölöd”. De semmi sem tudta megállítani őket: pár perc múlva vértől volt csatakos a surranó meg a kék Martens.

Vissza a tetejére