Fenn a mélyben

Téptek felfelé az erdei úton. Tojáshéjszínű, nyitott VW, a hátsó ülésre dobálva a cuccaik, bőröndjeik. Térkép, retikül, telefon, egy faragott nyelű tőr Marokkóból, félig tele kólás palack, mentes víz, bubis víz, hamburgeres doboz. Egy könyv a weimari demokráciáról. Modern lektűrbe illő kapkodás nyomai. Nonkonformista káosz. Az állomásnál letértek a főútról, és bekanyarodtak a hegy aljában elterülő temető felé. A bazalttemplom harangja éppen elütötte a delet. Zoltán a gázra lépett. Elviselhetetlen kánikula volt. A menetszél is forrón csapott az arcukba, és a fullasztó hőség a fák közé érve sem enyhült. Nikolett könnyű, nyári szoknyájával legyezgette a combtövét.
– Milyen már, hogy még az erdőben is ömlik rólam a víz? – kérdezte Nikolett, és napszemüvegét lejjebb tolva férjére nézett. – Ragadok az izzadságtól.
– A házban már lesz légkondi – felelte Zoltán, és tenyerét Nikolett combjára helyezte. – Addig kibírod valahogy.
– Le fogok zuhanyozni – mondta Nikolett, és hátravetette a fejét. – Egy jó kis fürcsi – bocsánatkérően elmosolyodott. – Tudod, csak hülyéskedem.
– Andrással át kell mennünk az intézetbe – mondta Zoltán, ügyet sem vetve Nikolett megjegyzésére. – Három órán át annyit tusolsz, amennyit akarsz.
András a Balatonra néző teraszon ült, amikor megérkeztek. Sűrű pára lebegett a tó felett. A bor mellé kihozott jégkockatartóban már a víz is meglangyosodott.
Zoltán bekanyarodott a bazaltkőből épült pince elé.
– Állj inkább az árnyékba! – kiabálta András. Felállt, és elindult a kocsi felé.
– Nem fogok a fűre hajtani, még apa ültette – felelte Zoltán, aztán kiszállt.
Csípőre tette a kezét, és felsőtestét hátrafeszítve megropogtatta a derekát.
András hosszan vizslatta. Megerősödött, gondolta. Jót tett neki az ásatás. Hogy fél évig tolta a sztyeppén. Lefogyott pár kilót, megszálkásodott. Magazinba kerülhetne a képe. Kicsit irigyelte is. Nagy havaj lehetett, távol a poros Pesttől, bennszülöttek közt vadromantikázni.
– Milyen figyelmesek lettünk nagy hirtelen – monda aztán foghegyről. – Apa füve. Ajjaj, apuci szép gyöpe!
– Valami baj van? – kérdezte Zoltán gyanakodva.
András gúnyosan elmosolyodott:
– Nem, semmi baj, bratyó. Oda állsz, ahova akarsz.
– Akkor jó – felelte Zoltán. Kiment a kert széléig, és elégedetten körbemutatott. – Egyszerűen nem tudom megszokni ezt a panorámát.
– Panoráma, mi? Csend, jó levegő, Gesamtkunstwerk. Mit jössz te is ezzel, mint egy hülye külföldi? – mondta András. – Ajnározni a nyilvánvalót.
Nikolett felnevetett. Utálta Zoltánban ezt a poétikus magamutogatást.
Zoltán csak legyintett.
– Te meg de nagyon autentikus vagy, drága tesókám.
András kinyitotta Nikolettnek a kocsiajtót, és előrenyújtotta a kezét.
– Helló! – mondta Nikolett mosolyogva.
Végigmérte Andrást. Jóképű, kisportolt férfi. Hozzá képest Zoltán egészen csenevész, gondolta. Mint egy kamasz, pedig Zoltán az idősebb, mégis az öccse néz ki férfinak. Az igaz, hogy Zoltán baromi intelligens, és nincs vele nagy gáz, nem ciki, mondjuk ahhoz képest, hogy muzeológus. De a negyven fokban, vakációban imponáló ez a barnára sült, kidolgozott, kúl mellkas és hasizom.
– Szóval te vagy a sógorom!
– Én – felelte András. – Üdvözöllek szerény birtokunkon. Na, gyertek, megmutatom a szobátokat! – kiáltotta, és kiemelte a két bőröndöt a hátsó ülésről, aztán elindult a bejárat felé. – Bent szibériai hűvös vár benneteket. Na, az, öcsém, na, az egy jó kilátás, már az időjárás-előrejelzéseket nézve.
 
Szótlanul baktattak a bazaltkőből kirakott úton az intézet felé. Fél éve nem is beszéltek. Zoltán a Volga vidékén volt egy kutatócsapattal, régészekkel meg az egyetem történészeivel. András az üzletét vitte, lejárt ide metszeni, elintézni a papírmunkát a házzal, a szőlővel. Feszélyezetten gyalogoltak a napon. Nikolett, miután ettek pár falatot, letusolt. Aztán meg sem törölközött, vizesen kifeküdt egy nyugágyba a diófa alatt. Már aludt, amikor elindultak.
– Még anyáéknak sem mondtad el – mondta hirtelen András.
Zoltán megállt a régi présház előtt, amiről gyerekkorukban azt hitték, hogy egy kitelepített gróf lakja. Egy osztályidegen. Jó szó. Elidegenedve a klassztól.
– Most miről beszélsz? – kérdezte.
– Tudod te – felelte András.
– Vagy úgy, öregem. Nagyon is elmondtam nekik. Csak nem akarnak emlékezni rá.
– Csak úgy mellékesen, nekem se mondtad.
– Neked tényleg nem – Zoltán egy seregélycsapatot bámult szórakozottan, ahogy előgomolyogtak a hegy válla felől.
Aztán kikanyarodtak az aszfaltos útra a turisták közé. Innen már látszott az intézet épülete. Egy német társaság lihegve jött szembe velük. Von Haus aus turisták. Nordic walking bottal a kézben.
– Tulajdonképpen nincs min csodálkozni, tesó – mondta András. – Mindig is ilyen voltál. De a lényeg, hogy járod az utad. Örülj neki!
Zoltán nem válaszolt. Kiment az útszélre, hogy utat engedjen egy külföldieket szállító dzsipnek.
A hegy felett is látszott a pára. Homályosan vibráltak a forróságban a szőlők, a bazaltorgonák. Az út másik oldalán András épp az egyik dzsipesnek integetett. Mindenkit ismert a hegyen. Mindenki a cimbije volt. A spanja. A tesója. Az intézetbe is valami haveri ügy miatt kellett menniük. Zoltánt régen mindenki mamlasznak tartotta, nem voltak barátai. Introvertált csak, mondta a szakpszichológus. Hiába irigyelte a bátyját, hogy annyi haverja van, ki volt mondva a verdikt. Egy éve minden megváltozott. A kinevezése óta hozzá is annyian dörgölődztek, hogy jobban örült, ha egyedül lehet. Azóta azt mondják róla, megnőtt az arca. Antiszociális. Önző. Csak mert nem tud smúzolni akárkivel. Egyszer el is kellett igazítania egy ismerőst, hogy fogja vissza magát. Hogy ne őt baszogassa, monsieur Montesquieu, ne neki vetítsen, hogy hogyan kéne helyesen élni, meg hogy mit hogyan csináljon máshogy. Napokig nem tudta elfelejteni, ahogy az ismerőse akkor ránézett. Megváltoztál, Zoltán, mondta. Te nem ilyen voltál, tette hozzá, és megbántva, csodálkozva bámult rá, mélységes fájdalommal a szemében. Hát te is megváltoztál, édes öregem, felelte akkor. És tudod mit, ebben a tetves országban mindenki megváltozott. Egyszerűen elegünk van már egymás életéből, a sajátunk meg valahol elveszett, mondta neki. Cseszd meg, édes öregem! Kifizette a cechet, aztán kért egy taxit a Nagymező sarkára, és hazament. Csak András nem változik, gondolta. Született csapatkapitány. Center. Egy Ronaldo. Egy Kemény Dini. Még mindig mindenki összepacsizik vele.
Alkonyodott, mire hazaértek. Narancssárga volt az út előttük, narancsosan fénylettek a vitorlák a tavon, Nikolett is narancssárga volt, ahogy a nyugágyban feküdt. Még mindig aludt.
– Jó bőr, azt meg kell hagyni – mondta András. – Remélem, boldogok lesztek.
– Én is erősen – felelte Zoltán.
 
Aztán megvacsoráztak. Nikolett színes egyberuhát viselt, miután lefürdött. Andrásnak bejött, hogy „fürcsizni” megy. Értette benne az iróniát. Sztéket ettek, zaftos, éppen csak felhevített, megkérgesített hússzeletet. A teraszról nézték a Balaton felett gyülekező felhőket. Barnán, opálos fényben hevert a tó.
– Vihar lesz – mondta András.
Zoltán gúnyosan elmosolyodott:
– Látod, Nikikém, mit tesz a rutin? Az itt megélt kamaszkor kész kincsesbánya, csak kipillantasz a tóra, és mondod az időt.
– Húsz év van benne – felelte András.
Nikolett unottan piszmogott a salátájával. Nem érdekelte különösebben a vihar. Ha net van, mennykövek hullhatnak. Tőle! Csak tudjon dolgozni az éjjel. Leadás szorította, kutatás a nyolcadik kerületről. Azért Andrásra rákacsintott.
– Nem csak a kosz ragadt rád – jelentőségteljesen odamosolygott.
András a tűzrakóhoz ment, felhasogatott pár kuglit.
– Szóval, mért nem mondtad el nekik? – kérdezte, miközben gúlába rendezte a hasábokat.
– Hogyne mondtam volna! – nézett rá Zoltán. – Még az esküvő után is beszéltem velük. Gratuláltak.
– Rettenetesen megaláztad őket – mondta András, aztán meggyújtotta a tüzet. – Nem gondolod, hogy tudnunk kellett volna róla? Hogy megházasodsz? A rokonok sorban hívták anyát, apát. Szólni se tudtak. Se nyelni, se köpni. Szégyen. Hát nem gondolod?
Zoltán a pincébe indult éppen. Teljes erőből a tölgyfa ajtóba bokszolt.
– Hagyjatok már végre békén! – kiabálta. – Talán a családi tanácsnak kellett volna erről is dönteni? Mit kellett volna tennem? Egy hónapja mondtam el anyának. Amikor módom volt rá, apának is. Nem szeretik Nikolettet! Tehetek róla? Nem veszik tudomásul – mondta, és kivágta a pinceajtót.
– Ilyen volt mindig – bólogatott András, és meggyújtotta a tüzet. – Magának való. Indulatos, ha a szemébe mondják.
Még voltak vörös csóvák az égen, csak a túlpartra omlott rá a sötét. Sárgán villogtak a kikötői jelzőfények, a hajók a partokhoz közeledtek.
Zoltán két palack bort hozott. Az egyiket kidugózta.
– Tölthetek? – kérdezte halkan.
– Megérdemelték volna. Legalább annyi. Magamról nem is beszélek – mondta András, és elvette Zoltántól a poharat.
– Ők igenis tudták. Csak a többiek előtt akartuk titokban tartani Nikolettel.
Nikolett csak kamillázott. Ez volt a másik. Zoltán többes száma, amit ki nem állhatott.
– Én nem kértem, hogy tartsad titokban! – kiáltotta dühösen, és az asztalra csapott. – Ne feketíts be, kérlek! Rám ne kend, hogy nem merted elmondani!
– De hát mi az úristent akartok? – kérdezte Zoltán. – Mi a jóisten bajotok van már mindkettőtöknek velem?
– Veled semmi, szívem – felelte Nikolett, és felállt. Andráshoz lépett, és mélyen a szemébe nézett. – Jó éjszakát! – Aztán közelebb hajolt, és hosszan megcsókolta az arcát. – Mentem – szólt oda Zoltánnak. – Ha az önsajnálatoddal nem maradsz soká, még ébren találsz.
Papucsa öntudatosan slattyogott minden lépése után.
– Hát ez? – kérdezte Zoltán, és széttárta kezét.
– Elvetted, szagold!
A tűz csendesen pattogott az éjszakában. Pásztoridill, szemben az ezüsthíd.
– Nem is értelek – mondta András.
– Felhívom anyát – Zoltán elővette a mobilját.
– Alszanak már ilyenkor.
Zoltán benyomkodta a számot.
– Szia, anya! – mondta aztán. – Hát mi ez az egész? Mi ez, a kurva életbe, anya?
Nem beszéltek hosszan, és amikor Zoltán letette, csak annyit mondott, úgy tűnik, anyának elment az esze.
– Váltig tagadja. Azt mondja, rettenet, amit átélt. Hogy nem is tudta, hogy a fia nősül. Nem akar beszélni, nem akar látni se.
– Mindig ezt csinálod – felelte András. – Valami baj van veled. Szarsz mindenkire. Igazán elmondhattad volna, legalább nekik.
– Rohadt életbe, András! – csattant fel Zoltán. – Kurvára elmondtam mindkettejüknek! Anya mégis úgy tett, mintha még nem tudná, pedig már mindent megbeszéltünk. Mégis a fejét fogta, és azt mondogatta, vége a világnak, vége a világnak… Egy Honthy Hanna! Csak a porceláncsésze hiányzott a kezéből. Az eltartott kisujj. Utolsó békeévek teadélutánja, baszd meg! Botrány a lizsében! Szkándál a klubban! Már a linzer sem esik jól. A tiszt úr rangon alul nősül, vagy mit tudom én! Tudomást sem akartak venni róla. Ismer ilyet a pszichológia. Törli a memóriából, ami kínos.
– Kínosnak kínos – felelte András. – Az egész családot kihagytad. Ahogy annak idején, amikor felmentél Pestre. Itt hagytál minket.
– Tanulni akartam. Nem úgy, ahogy egyesek – mondta Zoltán. – Aztán elmentél te is. Persze nem egyetemre.
– Kellett a pénz.
– Anyának mondtad, mire költöd? – Zoltán teletöltötte a poharakat. – Vagy hogy honnan van egyáltalán? Hogy nem marketingigazgató vagy?
– Mekkora strici vagy, testvér! – mondta András. – De megver az isten. Nagyra vagy azzal a kurva diplomával, meg hogy kineveztek. Kivártad szépen a sorod.
– Legalább nem loptam, András! Már megbocsáss, igazgató úr! Nem privatizáltam. Nem volt zsíros biznisz. Nem voltam benne nyakig.
Aztán sűrű csend.
– Én sosem loptam – suttogta András.
– És az a rémült telefon három éve? Hogy kéne a tanszékről egy bevállalós jogász. Különben mész a levesbe. Disszertációt írtál? Erkölcs és közjog kérdésein lamentáltál? Súlyos világnézeti válság nyomasztott? Anyáék se tudhattak róla. Ápoltam a lelkük, hogy sínen vagy. Tartottam a hátam.
– Nem igaz. Sosem hívtalak ezért – András csodálkozva nézett maga elé.
– Nektek valami baj van az agyatokkal, tesó – mondta Zoltán, és kiitta a borát.
Megfordult, és bement a házba. Már a tűz is kialudt. Csak a tücskök reszeltek, mint túlpörgött kamaszok egy after partyban.
Nikolett már aludt. Hasán a laptop, társalkodónője képernyő-pihentetőre váltott. Színes, hosszú csík kanyargott az éjszakában végeláthatatlanul.
 
Másnap reggeli után kirándulni mentek. A Ranolder-keresztet akarták látni.
Evés közben egyikük sem beszélt, előtte, utána is alig. Mint a lúdbőrző Balaton, olyanok voltak. Nikolett alig leplezetten, vágyakozva nézte András bicepszeit. Néha rámosolygott. András tekintete ilyenkor megenyhült kissé. A kirándulásba is csak Nikolett kedvéért vágott bele. Zoltán észre sem vette, úgy magába fordult. Megpróbálta felhívni az anyját, de nem vette fel. Nyilván gubbaszt fájdalma epicentrumában. De hogy viselkedhet így azzal, akit szeret, gondolta Zoltán. Elvégre ő nevezett engem hazugnak. Az anyám. Hát tehetek én róla, hogy nem bírja Nikolettet? Meg se ismerte, már az elején kijelentette, hogy a lábát be ne tegye. Már ha hermeneutikailag nézzük. Nikolett is azóta ilyen hülye. Mindenen parázik. Besértődik, mint egy kamasz. Tegnap este is, gondolta, szó nélkül elhúzott. És András! Megbántott önérzete balzsamecetével tálalt, kétnapos kerti saláta. Haha, gondolta. Hízik a mája, ha baszogathat.
Az éjjeli vihar elmaradt, de a táj felett kitisztult az ég. Hűvösödött is. A Klastrom-kútnál vágtak felfelé. Meneteltek, mintha hajtanák őket. A munkatáborba mehettek így a platón előre a rabok. Némán, muszájból mászták a bazaltot. És jöttek szembe a nordicos germánok. Ezeknek az agyukra ment a séta, gondolta Zoltán. Tegnap még összeröhögtek rajtuk Andrással. Hogy lefelé majd addig isznak minden pince előtt, amíg bebaszva elfelejtik a neurózisaikat. De most egyikük sem szólt. Lecsorogtak a Rózsakőhöz. András majdnem mondta, hogy már kár volna a Balatonnak háttal leülni, már megházasodtak, de aztán elment a kedve. Inkább Nikolett seggét nézte. Nikolett is berágott tegnap. A Rózsakőnél el is köszönt, és elindult lefelé a lépcsőn. Azt mondta, menjenek csak ketten tovább, bevárja őket a Kisfaludy-házban. Ők ketten felkanyarodtak a kéktúra útvonalán.
– Csak egyszer akartam olyan laza lenni… – mondta fújtatva Zoltán.
– Milyen? – kérdezte András. Megkapaszkodott egy fában.
– Nem belemenni. Nem moralizálni – felelte Zoltán. – Csak megtenni, és örülni neki. Az időre bízni. Majd csak megszeretik Nikolettet.
– Nem kellett volna szégyenben hagynod anyát – András elrúgott egy bazaltdarabot.
Zoltán nem válaszolt. Felhúzta magát a bokrok között, ment tovább, hátra se nézett.
Amikor a kereszthez értek, ledobta a zsákját. Elővette a cigit, és rágyújtott. Odalenn sárgásan hullámzott a tó.
András is felért, és lihegve leült.
– Amikor innen elmentél, az is elég laza volt, nem?
Zoltán beleszívott a cigarettába, és a parázs felett Andrásra nézett.
– Na, azt kurvára átbeszéltük akkor – mondta. – Egy rohadt évig másról se szólt az élet, csak hogy elköltözöm. Hogy hogy tehetek már ilyet?
– És ráment a kis lelked, mi? Napokig nem aludtál. Ugye? Remegett a gyomrod – András felállt, és elindult a lépcsőn a Zengő-kő felé. – Nikolett nem hozzád való. Még csak fel sem hívta anyát. A neve napján se. Soha.
Zoltán eldobta a cigarettáját, és András után ugrott. Hátulról elkapta a pulóverét.
– De azért te szúrnád, ugye? – kiabálta. – Láttam, hogy nézed! Te álszent fasz! Ahogy anyáért aggódsz, miközben a lakásra felvett hitelből élsz. Nikolett meg azért nem jelentkezett, mert gyűlölték, érted? Mert nem tudták megbocsátani neki, hogy nem a rohadt szabályaik szerint működik. Pedig Nikolett mindent megpróbált. Amíg lehetett…
A homlokán kidagadtak az erek, miközben a bátyját ráncigálta lefelé a lépcsőn.
András belekönyökölt Zoltán hasába. Aztán megfordult, és hátrafeszítette az öccse karját.
– Mindig ilyen kis agresszív voltál – mondta. – Nem változol – tette hozzá.
Aztán kiköpött. Fújtatva szorongatta az öccsét.
– Én vettem azt a lakást – mondta később. – Azt csinálok vele, amit akarok. És ha hagyja magát, Nikolettet is megdönthetem. Te vagy a tanult ember, tudod, hogy működik ez. Olvastad Tolsztojnál. Nem? Megkívánjuk néha a romantikát.
Hirtelen elengedte. Zoltán feltápászkodott, a karját dörzsölve hátrált egy lépést.
– Még mindig az fáj neked is, hogy elmentem, mi? – kérdezte.
András szánakozva nézte.
– Lószart. Kit érdekel? Rég volt.
Aztán elvigyorodott. Felsőteste előrelendült, mintha le akarná fejelni az öccsét. De csak a levegőbe bólintott.
– Beszartál, mi? – kérdezte vigyorogva. – No para! – mondta. – Csak anyáék érdekelnek. Szarok a Nikolettedre. Unalmas hülye. Biztos most is mentes vizet iszogat szívószállal és citromkarikával a teraszon. Hülye kis kurva.
Zoltán keserűen elmosolyodott. Aztán előrelépett, és teljes erőből mellbe vágta a bátyját.
– Megerősödtél a sztyeppén az oroszok közt – mondta András elképedve. Csak a második ütéstől vesztette el az egyensúlyát. Hátrazuhant a lépcsőn.
– Nem oroszok, baskírok, te tanulatlan tahó! – ordította Zoltán, és belemarkolt András hajába. – Semmit se tudsz, mi? Azt sem, hogy ennek a sziklának mi a története.
András mellé térdelt a földre.
– Egy délceg legény elszerette csenevész testvérétől a jegyesét – üvöltötte Zoltán. Meg akarta ölni, a tóba akarta dobni, de amikor éppen erre készült a ladikban, megzendült ez a szikla, és a kötél, amire követ kötött, figyelmetlenségében az ő lábára tekeredett.
Hátrahúzta András fejét, és erőből odacsapta a szikladarabhoz.
– Azt mondják, azóta, ha valaki megüti ezt a sziklát, megzendül, ahogy akkor – kiabálta. – De ez nem szólal meg, baszd meg! Ez teljesen néma. Süket. Egy árva hangot nem ad.
Még egyszer odacsapta András fejét a kőhöz.
– Mi kell ahhoz, hogy végre megbékéljetek?
Lihegve a bátyja mellé zuhant. A hajánál fogva maga felé fordította Andrást. Annak csupa vér volt az arca, a homlokán felszakadt a bőr. Zoltán szemébe nézett, és mosolygott. Valamit motyogott is, de Zoltán nem értette.
A tavon egy vitorlást sodort a szél Keszthely felé. A víz most zöld volt, mint egy almaszappan. Szemben seregélycsapat lepte el a szőlőt. Visítoztak, mint a kiscsajok a tinidiszkóban. Micsoda egy állat, gondolta Zoltán. Hogy gyűlölöm őket. Hanyatt fordult, és András mellé feküdt. Arcát a nap felé fordította. Kék ég. Látta a hófehér kereszt csúcsát. „Itt kell lenned, hogy elhidd” élmény. Ez se rossz panoráma, baszd meg! Nézte, ahogy elpárolognak a felhők.
Fel kéne hívni anyát, gondolta aztán. Fel kéne hívni. De tulajdonképpen már nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy megbocsátanak-e valaha.

Vissza a tetejére