Szabadulás

(regényrészlet)
 
Egyik este, amikor sétáltam át a hatalmas téren, a lámpák csak elszórtan világítottak. A hátsó részeken olyan sötét volt, hogy alig láttam az alakokat, de annyit azért érzékeltem, hogy szótlanul és éberen ülnek. Akkor értettem meg, hogy a tömegnél csak a várakozás feszültsége hatalmasabb, ami egyetlen arcban sűrűsödve már korábban is benne volt. Az aluljáró hátul zárt térként folytatódik. Átvágtam a fekvők között, mert észrevettem, hogy a metrólejárattól nem messze páran összegyűltek, és valami éledő zajt is hallottam, mintha zokogna valaki. Körben álltak az emberek, nők és férfiak egyaránt. Figyelték az asszonyt, aki a földön feküdt, és egy másik személyt takart a testével. A tíz-tizenkét ember mereven nézte, ahogy a nő aztán följebb emelkedik, és akkor már látszott, hogy mögötte egy gyerek vonaglik a földön. A szeméből csupán a fehérje látszott. A szájából bugyborékoló nyál ömlött. A háta időnként megfeszült, a fejét hátravetette, mintha a teste valamit ki akarna lökni magából a nyálkán és a gurgulázó hangokon kívül. Az arca kékes tónust kapott, ami több mint ijesztő volt. Úgy állt ott az a tucatnyi ember, mintha tartanának a gyerektől. Felnőtt férfiak összeszorult szájjal, félelemtől taglózottan. A nő zokogott. Közben föl-le emelgette a kezét. Úgy tűnt, nem mer a gyerekhez nyúlni, mintha nem tudná, mit szabad és mit nem. A vonaglás folytatódott, s mivel nem tett senki semmit, átfurakodtam két ember között, hogy az oldalára fordítsam a lányt, nehogy megfulladjon a roham közben. Mélyről jövő hörgés áramlott a száján kifelé. Bárki azt hihette, valami a testébe költözött, és az bünteti úgy. Dobálta magát, vagy valami dobálta őt, nehéz lett volna megmondani pontosan, s csak az érződött tisztán, hogy az erő, ami mozgatja, a testénél jóval súlyosabb. Amikor beléptem a körbe, páran rám emelték a tekintetüket. Oldalról is láttam, ahogy végigmérnek, de nem tettek semmit. A földön fekvő nő csak akkor vett észre, amikor már mellette guggoltam. Kétkedés volt az arcán. Felváltva hol a gyerekre, hol rám nézett, majd fölemelte mindkét kezét. Azt hittem, meg akar markolni, hogy ne nyúljak a lányhoz, de aztán a saját fejét fogta meg, és úgy ringatózott előre-hátra, már csukott szemmel. A kabátom ujjával letöröltem a gyerek arcáról a nyállal keveredett hányást, majd az oldalára fordítottam, hogy a földre csorogjon a maradék, és ne folyjon vissza, elzárva a légutat. A lány rázkódni kezdett, mintha valaki megragadta volna, pedig már nem ért hozzá senki, és a vékony test olyan hevesen vonaglott a földön, hogy hirtelen én magam sem mertem volna hozzáérni újra. Aztán a remegés alábbhagyott. A ruhán keresztül is láttam, hogy elernyednek az izmai, és az addig feszült nyak engedi a fejnek, hogy végre megpihenjen. Köhintettem párat, miközben igyekeztem elfojtani magamban a mélyről jövő ingert. A lány még rángatózott kicsit. Végül teljesen elcsendesedett testében a görcs. A nő sem zokogott már. A kezét elvette a fejéről, mintha újra fel lenne készülve rá, hogy szembesüljön, elsősorban talán önmagával. Kétségbeesett arccal nézett rám, amiben a bizonytalanság mellett bujkált némi bűntudat is. Akkor figyeltem föl először arra, hogy a lány és a nő milyen elképesztő módon hasonlítanak egymásra. Ugyanazt az arcot néztem két évtizednyi különbséggel, és még a meggyötörtség is hasonló módon ült ki a szemük köré. A nő magyarázni kezdett. Egyetlenegy szót sem értettem az idegen beszédből. A körben állók közül egy férfi szólalt meg, de nem mozdult senki, csak álltak, és nézték a hevesen lihegő lányt. Körbenéztem, hogy látok-e valamit, amit betehetek a gyerek feje alá, hogy szintbe hozzam a fejét, de mivel nem láttam semmi alkalmasat, fölálltam, majd levetettem a kabátom, hogy azt használjam párnaként. Ezalatt páran még körénk gyűltek, s az volt az érzésem, hogy talán távolabbról is végig figyelték, mi történik. Egyre biztosabb voltam benne, hogy félnek, ahogy előbb a lányra, majd az elképedt arcokra néztem. Néhány férfi összesúgott. Mutogatni kezdtek. Nem tudtam eldönteni pontosan, hogy a lányra vagy rám. Aztán, mintha hívnák őket, és egyszerre szólalt volna meg egy hang az agyukban, szétszéledtek, s csak egy húszévesforma kölyök meg egy nagyon vékony, szakállas kis ember maradt ott a neonlámpák fényében állva. A nő meredt arccal figyelt, majd finoman a fekvő gyerek oldalára tette a tenyerét, de szinte azonnal el is vette, miközben a férfi közelebb jött, és odaguggolt mellénk. A fiatal srác továbbra is egy helyben állt, figyelt. Elindult a sodró lendületű beszéd, amit heves kézmozgás kísért. Meglepett, hogy az indulatuk hevessége nem felzaklat, inkább elcsendesít bennem valamit. Legalább egy percig figyeltem a földön fekvő lányt a párbeszéd árnyékában, ahogy mozog a mellkasa, lélegzik, és rebben egyet-egyet a szeme, mintha álmodna. Köhintett párat. Láttam, hogy kezdi visszanyerni az eszméletét. Mozdult a keze. Fölnyitotta a szemét, nagyokat pislogott. A bal karjával föl akarta tolni magát. Megmozdultam, hogy jelezzem neki, ez még talán korai, de nem fértem oda hozzá, és nem is akartam újra megérinteni, mintha már nem volna jogom hozzá. A csupasz arcon előbb egy hullámot láttam átvonulni: a nagy barna szemei elnehezültek, majd a bőre színe lett más, talán a felismeréstől, hogy újra ébren van. A két ember mellettem ebből semmit sem észlelt. Úgy magyaráztak, és annyira közel voltak egymáshoz, hogy szinte összeért az arcuk, mégis a távolság egyértelműsége döbbentett meg. Nem volt világos, miről beszélnek. A két fej között elnézve tisztán láttam, hogy a lány nem igazán érti, mi történt, és talán csak annyit sejt, hogy miatta vitatkoznak. Az arca merev lett, de nem úgy, ahogy a roham közben. A szeme könnyezett, talán a bűntudat miatt. A férfi már hadonászott is, s mintha a nőt okolta volna a történtekért. A hátul álldogáló fiúra néztem. Mozdulatlanul, ijedt képpel nézte a család többi tagját, és engem ott a földön. Hosszú, fülledt percek teltek el. Nem tudtam volna megmozdulni addig, amíg el nem csöndesednek. Amíg azt nem látom, hogy a földön fekvő gyerekre néznek, és nem egymásra vagy rám. Körülöttünk közben mozgolódás támadt. A hátsó tér kezdett megtelni emberekkel, akik visszatértek az aluljáróba. Néhányan elterültek a matracokon, mások pedig bemásztak a sátrakba, talán hogy láthatatlanná váljanak. Legalább negyven-ötven ember tartózkodott ott, pedig szűk a tér. A hosszú, folyosószerű részt ráadásul középen oszlopsor vágja ketté, ami még felismerhetetlenebbé tette akkor a köztük derengő arcokat. Először éreztem, hogy semmi keresnivalóm ott. Idegen lett a körülöttem lévő testek közelsége. Vagy a sajátomé. Egyértelmű volt, hogy nem illek oda. Hogy valami olyan idegenségérzet van bennem, aminek súlyánál csak maga a léte borzasztóbb. Amikor ismét a lányra néztem, a kölyök már mellette guggolt. Zsebkendővel törölgette az arcát. A lány behunyta a szemét, az arca elernyedt, a légzése is puhább lett. A fiú közben a haját kezdte simogatni a másik kezével, nagyon lassan és egyszerűen. Erre már a két felnőtt is odafordult. A férfi nem beszélt tovább, s bár csak oldalról láttam a szemét, úgy tűnt, megilletődött a látvány miatt. A nő arcán dermedtség ült, s akkor annyira nyilvánvaló lett megint a hasonlóság, hogy nem bírtam nem a nőt nézni, miközben a lány hófehér tekintete volt előttem. Arra eszméltem, hogy a nő sír, de másfajta sírás volt az, mint a korábbi. Hangtalan beleegyezés a látványba, ami mintha valaki más érzéseit tükrözné, nem az övét. Akkor úgy éreztem, mennem kell. Fölálltam, de alig bírtam mozogni. A fél térden támaszkodástól elmerevedett a lábam. A balt szinte csak vonszoltam magam után. Arra gondoltam, hogy talán mondanom kéne valamit. Visszafordultam, de azonnal értelmetlennek, üresnek tűnt a szándék. Már az aluljáró belső részénél jártam, amikor többen körém gyűltek, s bár nem értek hozzám, csak néztek, úgy tűnt, nem engednek tovább, tehát megálltam. Pufók, szakállas ember kezdett magyarázni, föltett kézzel. Páran, akik még ott álltak, bólogattak keresztbe font karokkal, mintha valami szentenciát hallgatnának, amire csak ráhagyatkozni lehet. Egy szót sem értettem, csupán a szavakban rejlő indulat és határozottság volt egyértelmű. Biztos voltam benne, hogy tudják, nem értem a szavakat egyenként sem, a mondatok egymásutánja pedig inkább monoton zúgás, nem is beszéd, egy idegennek, aki hallgatja. Mégis, vagy két-három perc is eltelt, mire megszólalt valaki, aki mindkét nyelven értett és beszélt. A fiatal gyerek az egyik oszlopnál állt még a beszéd kezdetekor, aztán közelebb jött hozzám, de így is azt éreztem, hogy – bár sokan vannak körülöttem, kizárólag férfiak, mégis – egyedül vagyok. Ebből a gesztusból az is kiderült, hogy a szerepem valamilyen módon kitüntetett abban a szituációban, s hogy bizonyára összefügg azzal, ami az ezt megelőző fél órában történt. Láttam, hogy a nők hátul állnak, az oszlopsor mögött, az árnyékos részeken, mintha az valami határt képezne, és annál a vonalnál nem jöhetnének tovább. Sokaknak az arca is fedve volt, így leginkább a szemek csillogása tűnt ki a félhomályból. Minket néztek. A fiatal fiú beszélni kezdett. Először csak odasúgta, hogy a beteg lányról van szó, majd hozzáfűzte, hogy sok jóra ne számítsak, mert már az érkezésem előtt igen feszült volt a hangulat, és azzal, hogy segítettem rajta, nem javítottam a helyzeten. A fiú vékony volt, fehér bőrű, ami inkább a sápadtságának volt köszönhető. Eleinte összemosódott a hangja a szakállas férfi szavaival, de idővel fölfogtam, hogy egy az egyben fordítja, amit hallunk. A férfi a lányról beszélt, és hogy nem önmaga. Ez a kijelentés valamilyen módon összhangban volt azzal, amire korábban magam is gondoltam. A férfi úgy állt ott az oszlopsor előtt, mint egy vezető, akinek kötelessége elmondani, amit tud. A mögötte álló férfiak előredöntött fejjel álltak, aprókat bólogattak, és az egész olyan volt, mint valami kinyilatkoztatás. A lányt már korábban el akarták távolítani, az első ilyen eset idején, mondta a fiatal fiú mellettem, s ahogy feléje fordultam, láttam, hogy miközben nekem súgja a dolgokat, a szakállas férfit nézi, nagyon koncentrál, mintha ő maga sem értene mindent abból, amit az az ember beszél. Elmondta még, hogy a lány veszélyben van, mert rossz mindenkinek, ami vele történik, s hogy sokan jobbnak látnák, ha máshová kerülne innen, nehogy baja essen. Visszakérdeztem, hogy milyen módon eshet baja, de egyrészt azonnal tudtam, hogy erre a kérdésre a válasz egyértelmű, és közben a fiú intett is, amiből tudtam, hogy ha most válaszol, akkor lemarad a fordításban. Aztán rólam esett szó. És arról, amit csináltam. Vagyis hogy segítettem a lánynak, amire senki nem kért. A szakállas férfi rám is nézett párszor, ami még egyértelműbbé tette a szerepem, és azt, hogy bizonyos szögből nézve a jó szándék is lehet káros. Egyszerre valami leküzdhetetlennek tűnő indulatot éreztem az igazságtalanság miatt, másrészt szégyenérzet is volt bennem, mert valóban senki sem kért tőlem semmit.

Vissza a tetejére