Kiss László

Van átjárás (interjú Kiss Ottóval)

A kortalan Kiss Ottó Battonyán született, ma Gyulán él. Dolgozott húskombinátban, volt újságíró, jelenleg költő és író, a Bárka folyóirat munkatársa, de akkor sem esik kétségbe, ha gitárt adnak a kezébe. Sokszínű pályájának alakulásáról, gyerekirodalomról és nem gyerekirodalomról, olvasói élményeiről és benyomásairól, irodalom és üzlet kapcsolatáról, bizonyos könyvkiadói szemléletekről beszélgettünk vele. Avagy az is bolond, aki ma gyerekíróvá lesz Magyarországban? Nem, nem az. Út a Visszafelé hull a hótól Szusi apóig – vicces, meghökkentő, de nagyon tanulságos kanyarokkal.
 
– Állatos album, focistás könyv, vagabund mosómedve, dühös trónkövetelők Liliputban – és számtalan szín és figura és világ: a gyerekkönyveid. Mi határozza meg, milyen témához nyúlsz, ha gyerekeknek írsz könyvet?
– A gyerekeket sok minden érdekli. Vannak persze slágertémák, s ha azokhoz nyúl valaki, szinte garantált a siker. Egyszer én is kipróbáltam, a Focisták kézikönyve esetében – és valóban működik: a kötet rövid időn belül két kiadást is megért. A foci persze engem is érdekel-érdekelt, nem véletlen tehát a választás. Ennek ellenére az ilyen „népszerű” témákat igyekszem meghagyni másnak – szerencsére akad számtalan kitűnő tollú szerző, aki alkalmasabb is nálam erre a feladatra, én pedig többnyire olyan témákhoz nyúlok, amelyekről még nem vagy csak kevesen írtak. Persze ez nagyon nehéz, hisz a hazai vagy a külföldi gyerekirodalomban szinte mindenről volt már szó oda-vissza, így aztán sokszor nem is a „miről” kérdésre keresem a választ, hanem a „hogyan”-ra. Hogyan nyúljunk hozzá adott, lehetőleg nem ezerszer megírt témához? Néhány példa. Az Emese almája című verseskönyvem a gyerekbarátságot járja körbe ábécéskönyvszerűen, tudniillik szinte mindenről szó van benne, ami a gyereket körbeveszi, de a szervezőelem mégis a társas kapcsolat. A nagypapa távcsöve a gyerek és a nagyszülők közti viszonyt „vizsgálja” – ez különösen érdekes volt számomra, hisz sok kapcsolódási pontot, közös jellemzőt lehet felfedezni nagyszülő és unoka között azon kívül is, hogy hasonlóan szemlélik a világot: a gyerek még bölcs, a nagyszülő, jó esetben, már bölcs. A Ne félj, apa! című tavalyi kötet pedig az apa-lánya kapcsolattal foglalkozik. Ez esetben volt honnan merítenem, hisz az én kislányom is csak most lesz hétéves. De az apákról, az apák szerepének erősítéséről már korábban is sokat gondolkodtam, és emészthető, játékos formában írtam is róla, erről szól pl. a Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután című, Baranyai Andrással közösen készült könyvünk, amely az első retró gyerekkönyv volt Magyarországon, és egyben a retrónak a paródiája is. A trend ellenére, amely meglátásom szerint egyre inkább az eladhatóság, az elüzletiesedés felé viszi a kiadókat, én továbbra is az igényes gyerekirodalmat igyekszem művelni – szerintem nagyon nem mindegy ugyanis, hogy ugyanarról a témáról „legyártjuk-e” az x-edik gyerekkönyvet, vagy a szöveget a gyerekirodalom irányába próbáljuk terelni.
– Írásaid jellemzője többek között a szelíd, de játékos bölcsesség, a megértés és humor – külön világok, mégis összetartozók, legyen szó akár gyerekirodalomról, akár nem gyerekirodalomról. Te hogyan viszonyulsz ehhez a két kategóriához, van értelme ennek a különbségtételnek?
– Persze, fontos a korosztályos elkülönítés, már csak az olvasóval szembeni udvariasság, a könnyebb választhatóság miatt is. Ennek ellenére nekem határozott álláspontom, hogy van átjárás a felnőtt-, illetve az ún. gyermek- és ifjúsági irodalom között – igyekszem is így, ennek megfelelően írni a köteteimet.
– Költőként indultál a nyolcvanas években, majd három verseskötet után a próza felé kanyarodtál. Nagy túlzással szólva: azóta is prózákat írsz (gyerekhangon megszólaló verseid is epikai, mesélő-közlő jellegűek). Legutóbbi regényed, A másik ország óta eltelt hat év. Mintha az a könyv egy trilógia lezárása lett volna, szépen beleilleszkedett a Szövetek és a Javrik könyve vágta csapásba. Tudatos volt a megelőző regényekhez kapcsolódás, szándékodban állt egy összefüggő világot alkotni?
– A három könyvvel szerettem volna keresztmetszetet adni a vidéki Magyarországból, abból a dél-alföldi világból, amelyben éltünk és élünk. A Szövetek az 1960–70-es éveket, a Javrik könyve a 80-as évek elejét-közepét, A másik ország pedig a rendszerváltással véget érő évtizedet mutatja a történetek háttereként. Az első könyv intézeti-falusi világba visz, a második ennek szinte az ellenkezőjét, az értelmiségi gyerekek világát idézi, a harmadik pedig igyekszik felmutatni a közös múltját annak a nemzedéknek, amely a húszas évei környékén élte meg a rendszerváltást vidéken, és amelynek nemcsak az úttörőmozgalom vagy a 70-es, 80-as évek rockzenekarai a közös múltja, hanem, mondjuk, a hazai prózairodalomban meglehetősen mostohán kezelt háztáji gazdaságok is, amelyek azért nagyon nagy százalékban jelen voltak a vidéki ember életében. 
– Mostanában kevesebb prózát olvasni tőled, de lehet tudni, hogy nincs szünet a műhelyedben. Regényt írsz, vagy novellásköteten dolgozol?
– Igazából egy hosszabb kihagyás után mostanában kezdtem újra írni. Egyelőre kisprózákat, verseket, meséket.
– Mit olvasol szívesebben, verset vagy prózát?
– Prózát. De azért ha meglátok, mondjuk, egy Tóth Kriszta-, Kemény István-, Háy János-, Birtalan Ferenc-, Győrffy Ákos- vagy Varró Dániel-verset, az bele szokott férni az időmbe.
– Volt nagyon meghatározó olvasmányélményed az utóbbi időben? Tudod teljesen függetleníteni magad az ilyen művektől? Egy beérkezett, karakteres hangú alkotó esetében mennyire áll fenn a veszély, hogy túlzottan nagy hatást gyakorol rá, és befolyásolja, amit olvas?
– Ha rám gondoltál a beérkezett, karakteres hangú alkotó titulussal, akkor ezt köszönöm, és persze hízelgő is. A húszas-harmincas éveimben tényleg rengeteget olvastam, és akkor éreztem is az általad mondottakat, vagyis hogy minél többet olvasok, annál többet veszítek az egyéniségemből, hogy ilyen bonmot-szerűen fejezzem ki magam. Tehát akkor tényleg erősen vitt Krúdy, Darvasi vagy Esterházy, de az utóbbi két évtizedben nem vagy csak nagyon enyhén tapasztalom ezt – igaz, messze nem olvasok annyit. Jó könyveket viszont olvasok, de meghatározók esetemben még mindig a régiek, a klasszikusok, mondjuk egy Márquez. Persze sosem lehet tudni, most például Orcsik Roland Fantomkommandójába készülök belekezdeni, a párom dicséri. 
– A gyerekek alsó és felső tagozatos irodalomkönyvekben is találkoznak az írásaiddal, elsősorban verseiddel. Itt-ott gimnáziumi tankönyvekben vagy érettségi tételként szerepelsz, de jó néhány szakdolgozat is született már a könyveidből. Hogyan éled meg mindezt?
– Ottlikék idejében járta egy mondás: Legyen belőled kötelező olvasmány! Ez persze nem a jókívánságot jelentette, ellenkezőleg: akkor volt alkalmazandó, szigorúan csak játszásiból, ha adott író adott írótársnak nem a legjobbakat kívánta. Persze mint minden zrikának, ennek is volt és van valóságalapja, így aztán kettős az én hozzáállásom is. Természetesen örülök, hogy használják a gyerekek az írásaimat, hisz azért publikálok, ugyanakkor tényleg igaz, hogy ha valamit kötelezővé teszünk, attól hajlamosak vagyunk ódzkodni. 
– Gyakran, szinte évente adsz ki kötetet, az utóbbi időben kivétel nélkül gyerekirodalmiakat. Az áttörést annak idején a Csillagszedő Márió hozta. Láttad benne a lehetőséget, vagy miért épp ezt a szálat emelted ki akkor? A könyv elődszövege a Visszafelé hull a hó című svéd típusú gyerekverskötet volt, tehát nem előzmények nélkül indult a családi tragédiáját elmesélő kislány története.
– Ez egy viszonylag hosszú történet. A lényege, hogy a Visszafelé hull a hó címmel ’97-ben kiadott kötet idején már kb. egy évtizede megvolt szinte minden Csillagszedő Márió-vers a fiókomban, gyakorlatilag az egész kötetanyag, de csak huszonhatot válogattunk belőle a Tevan-kiadásba, mert annyi oldal még ragasztható volt, többre, cérnafűzött könyvre pedig nem telt – az összeget is én házaltam össze különböző cégeknél. Öt évvel később jött ki a Csillagszedő Márió, abba már csak egy vers nem fért be – az is azért, hogy ne lépjük túl az ideálisnak mondott hatvannégy oldalt. Kicsit részletesebben: a Visszafelé hull a hó tehát csupán kényszer szülte előzmény volt, illetve úgy is mondhatjuk, már nagyon szerettem volna a tíz éve kész anyagot, vagy legalább egy részét kiadni. Az egészet felajánlottam Cs. Tóth Jánosnak, aki akkor a Móránál volt, de nem látott benne fantáziát, konkrétan el sem olvasta, azt mondta, hogy vigyek kétszázezer forintot, és akkor kiadják. Ezután mentem az újjáalakult békéscsabai Tevanhoz, az ott megjelent könyv aztán önálló életet kezdett élni: nagyon hamar elfogyott, színpadi előadások születtek belőle, a verseket CD-kre tették, egy vers bekerült belőle a negyedik osztályos irodalomkönyvbe, aminek köszönhetően más, már befutott gyerekírókkal, így Janikovszky Évával együtt olvashattam fel az ezredforduló körül a szigligeti alkotóházban fiatal írók előtt. Éva ott hallotta a verseket, és azonnal lecsapott rájuk: az egész kötetanyagot bevitte a Mórába, így jelent meg 2002-ben a Csillagszedő Márió, hisz a korábbi könyvcím már foglalt volt, tehát a kiadó nem tudott pályázni vele az NKA-hoz könyvkiadásra. Tizenhét évig hittem ebben a verseskötetben, nem kis elégtétel volt hát az utóélete, tudniillik hogy azután megzenésítettek belőle verseket, feldolgozták hangoskönyvben, CD-n, színpadon, rajzfilmben, tévéfilmen, és hogy az írószövetség Év Könyve díj átadásán laudációként az hangzott el: műfajt teremtett, a szabad gyerekverses családregény műfaját. De ha már beszélünk róla, itt szeretném megjegyezni, és egyben egyszer és mindenkorra eloszlatni azt a tévhitet, hogy a Csillagszedő Márió IBBY, azaz Év Gyerekkönyve díjat kapott volna. Sokszor és sok helyen olvastam ilyet, de ez nem igaz. A valóság az, hogy a Csillagszedő Márió Év Könyve díjat kapott az írószövetségtől. Év Gyerekkönyve díjat sem ez a kötetem, sem más gyerekkönyvem soha nem kapott.
– Hét éve húsz gyerekirodalmi szakmai szervezet összeállított egy ötvenes listát a 2000 és 2010 között napvilágot látott gyerekkönyvek legjavából. Konkrétan: a szakmai szervezetek szavazatai alapján összeállt a TOP 50 magyar gyerekkönyv, azaz az évtized 50 legjobb gyerekirodalmi kötete. Ezen a listán a te addig megjelent öt gyerekkönyved közül négy szerepel, ráadásul többük is előkelő helyen, mint például az Emese almája vagy A nagypapa távcsöve. A Csillagszedő Márió pedig a harmadik ezen a nagyon fontos listán. Ha a mostani évtized végén is készülne egy hasonló lista, milyen könyveid szerepelnének rajta?
– Szerencsére jó gyerekkönyvből is rengeteg van az utóbbi időben, így aztán nem tudom, hogy beférne-e egy ilyen listába mondjuk az Ati és a holdvilág vagy a legutóbbi gyerekverseskönyvem, a Ne félj, apa! Abban azért szinte biztos vagyok, hogy az új lista élére nem kerülhetne annyi verseskötet, mint 2010-ben (1. Friss tinta! antológia, 2. Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen, 3. Kiss Ottó: Csillagszedő Márió, 4. Berg Judit: Rumini, 5. Darvasi László: Trapiti, 6. Kovács András Ferenc: Hajnali csillag peremén – K. L.). Nem azért, mert kevésbé jó verseskötetek születtek-születnek mostanában, hanem mert úgy érzem, a kiadói üzleti érdekek erősen rányomják a bélyegüket a gyerekkönyvek szakmai megítélésére is. Az utóbbi években az a trend látszik kibontakozni, hogy amelyik könyvből rengeteget el lehet adni, arra hajlamos a szakma is rámondani, hogy jó könyv, vagy legalábbis nem rossz – és tagadhatatlan, hogy a verseskötet nem az a műfaj, ami üzleti sikereket hoz. Azt gondolom, túl kicsi a magyar könyvpiac ahhoz, hogy a kapcsolatrendszerek és a bevétel ne tudná a szakmai hitelt felülírni.
– Kevés rímes verset, kevés klasszikus formájú verset írsz – nem áll kézre, nem a te világod ez a fajta líra?
– Szeretek kötött formájú verseket írni, de olyan sokan csinálják, és olyan sokan csinálják jól, hogy mindig is azt gondoltam: kellenek szabadversek is a hazai gyereklírába, és ha más nem ír, vagy csak kevesen, akkor majd írok én (is). Eddig egyetlen kötött formájú gyerekverseskötetem van, a Régi kincsek, de úgy néz ki, nem sokáig árválkodik egymagában, hisz az idén, Arany évében elkezdtem felező tizenkettesben elbeszélő költeményt írni a gyerekeknek, és ez nem vicc. Remélem, kiadót is találunk hozzá jövőre.    
– Gyereknovelláid, meseegyperceseid az Esőnek ebben a számában is olvashatók. Egy szintén régebbi köteted, Az elmerült kert már elgondolkozott ezen a formán; akkor azt mondtad, szakmányban tudnád írni az ilyen típusú-műfajú szövegeket. Miből táplálkoznak ezek az írások, honnan hozzájuk az „ihlet”?
– Vagy öt éve Saarbrückenben, egy sörözéssel egybekötött emlékezetes estén arról beszélgettünk Berg Judittal, hogy ki mennyire sorozatfüggő. Az eredmény röviden: ő nagyon, én semennyire. Ez persze meglátszik a gyerekkönyveinken is: ő szinte mindig sorozatokban gondolkozik, én szinte soha. Nálam kivételt képez az Ati-sorozat három kötete (Ati és a holdvilág, Ati repülni tanul, Ati a tükör mögött), amely, hogy, hogy nem, épp az ominózus sörözés után fogant meg a fejemben. De bizonyos értelemben a Szusi apó-könyvek vagy a Liliputi trónkövetelők mesenovellái is egy sorozat részei, csak esetükben nem azonos tematikában vagy nem azonos szereplőkkel kapcsolódnak egymáshoz az írások, inkább a megformálásuk mutat közös jellemzőket – tehát itt is inkább a „hogyan” kérdésre igyekszem felelni. Amikor a Liliputi trónkövetelők általam egyperces mesenovelláknak nevezett írásai készültek, illetve amikor a hasonló régebbi írásaimból összeállítottam ezt a kis könyvet, Örkény István századik születésnapjának évében jártunk, de a kiadóval egyetértésben ezt a könyv fülszövegében vagy a könyvvel kapcsolatban nem hoztuk szóba (a kritika meg nem ismerte fel, vagy nem tartotta lényegesnek). A szándék tehát az volt bennem, hogy merítsek a hagyományból, az örkényi egypercesek világából, és megpróbáljam elvinni a szövegeket a gyerekirodalom felé. Ha már van egy ilyen kincsünk, használjuk, éljünk vele, tartsuk életben. Ha jól emlékszem, egyetlen írás született a könyvről, abban pedig a kritikus megállapítja, hogy ezek a mesenovellák felnőttszövegek (annak viszont nagyon jók). Valószínűleg igaza van a kritikusnak, már ami a zárójeles megjegyzést illeti – de félretéve a tréfát: a gyerekek visszajelzéseiből biztosan tudom, hogy ők is olvassák ezeket a mesenovellákat. Természetesen csak azokról a gyerekekről beszélhetek, akik nekem visszajeleztek, hogy pl. ez és ez a kedvencük, ebből és ebből az írásból készítettek maguknak színpadi jelenetet stb. De több alsós tanár is beszámolt róla, hogy olvasott az osztálynak a mesenovellákból, és működött, a gyerekek jól fogadták, beszélgettek róla, elemezték. Ezzel együtt nem volt szándékom több egyperces mesenovellát írni, ahogy pl. a Szövetek stílusában sem akartam több könyvet írni, pedig az is nagyon könnyen ment, inkább váltottam annó a Javrik könyvére, hisz az ezen a tájon élőknek ezt a szegmensét, azaz a kisvárosi értelmiségi életet is fel akartam mutatni, és az nagyon más szövegformálást igényelt. Egyébként is inkább felfedezni, kísérletezni, teremteni szeretek, és ez ugyanúgy igaz a szöveg milyenségére, mint a szereplőimre, teremtett figuráimra. Vagyis egy „teremtményt” általában csak az adott történethez, az adott témához használok, a folytatásosdi, a sorozatjelleg számomra az adott teremtmény kizsákmányolását jelenti, azt, hogy minél több bőrt húzzunk le valamiről/valakiről, ami/aki egyszer már megteremtetett. Az Örkény-évben készült mesenovella-összeállítást sem volt szándékom folytatni, de történt valami, ami arra vitt. Az általam nagyon nagyra becsült, az USA-ban élő grafikus, Bányai István vállalkozott (volna) hasonló mesenovelláim illusztrálására, ugyanis megtetszett neki az eredeti anyag. Ez természetesen erőt és ötleteket adott a folytatáshoz, de hogy valóban lesz-e majd könyv az új mesenovellákból, és hogy azt valóban Bányai István illusztrálja-e, nem tudom, nem csak rajtunk, írón és grafikuson múlik. Jelenleg kiadót keresünk, olyat, aki hajlandó bevállalni egy olyan kötetet, amelynek várhatóan nem az lesz a legfőbb jellemzője, hogy az eladási sikerlisták élén mutatkozik. Bár a jövőbe még a kiadóvezető se láthat, ahogy szokta volt mondani kedvenc kiadóvezetőm.

Vissza a tetejére