Kis belterj, kis Márquez, kis krimi (interjú Herczeg Szonjával)

Herczeg Szonja Kis üdítő, kis krumpli című novelláskötete az idei év egyik hazai irodalmi meglepetése. A javarészt valós újságírói tapasztalatokra és megfigyelésekre épülő rövid írások, túlzás nélkül mondható, vérfrissítést hoztak az egyébként erőteljes magyar szocioprózába. Kilátástalan élethelyzetek, hétköznapi szereplők, az öregedés és a lecsúszás szomorú mozzanatai, mentális betegségek és zaklatások, többek között ezek a témák határozzák meg a kötetben olvasható, hiteles hangon megszólaló monológokat. Az első kötetes szerzővel, riporterrel sajátos gyerekkoráról, tabutémákról és a hazai irodalmi belterj kapcsán szerzett élményeiről is beszélgettünk.
 
– Hatodik osztályos korodig Venezuelában éltél, ám eddigi személyes beszélgetéseinkben nemigen hoztad szóba a dél-amerikai szerzőket.
– Ebben szerepet játszhat az is, hogy az ottani iskolarendszerben nem helyeztek nagy hangsúlyt az irodalomoktatásra. Anyukámat többek között ez is zavarta, és ezért is mondogatta apukámnak, ha szeretné, hogy épkézláb, művelt ember legyen a lánya, akkor vissza kell térni Magyarországra, mert csak így tudok majd túllépni a kukoricatermesztésen, a Biblián és Simón Bolívaron. Merthogy az egyházi iskolában, ahová jártam, ezek voltak a fő témák. Egyébként amikor már itthon éltünk, nagyon sok Márquezt, Vargas Llosát és Isabel Allendét olvastam, mert az ottani hangulatot a mai napig nagyon szeretem.
– Mintha azt mondtad volna egyszer, hogy Gabriel García Márquezzel is találkoztál.
Nem találkoztunk, de a szüleim Mexikóban a szomszédságában laktak, mert azon a környéken volt a magyar nagykövetség. Én pedig a húszas éveim elején, amikor a Népszabadságnál gyakornokoskodtam, folyton rágtam apukám fülét, hogy intézzen el nekem egy interjúlehetőséget vele. Akkoriban Márquez már régóta nem adott interjút senkinek. Aztán úgy alakult, hogy apukám többször is találkozott vele különféle helyszíneken. Ismerősök lettek, és annyit legalább sikerült elintézni, hogy a Szerelem kolera idején című könyvét dedikálta nekem.
– Mit írt bele?
– Rajzolt egy virágot, és azt írta mellé, hogy: „Szonjának egy virág, hogy elhiggye, az élet szép.” Azért írta ezt, mert már akkor is küzdöttem a szorongással.
– Egy Kárpátaljáról áttelepült ismerősöm mondta, hogy neki több élete van, közöttük az is, amelyiket akkor élne, ha ott maradt volna az egykori Szovjetunió területén, és hogy éppen ezért követi az azóta készült orosz filmeket, mert erről a lehetséges életről adnak valamiféle képet. Neked van egy olyan életed, ami Dél-Amerikában maradt, és ha igen, hiányzik-e időnként?
– Pont jókor kérdezed, mert épp tegnap néztem meg egy dokumentumfilmet, amely az El Chapo becenevű mexikói drogbáróról szól. Óriási nosztalgia van bennem mind a mai napig Latin-Amerika után. Amikor kiskoromban hazajöttünk, még nem ütött be nálunk az ottani szappanopera-őrület, de pár évre rá megjelentek az Esmeraldához hasonló sorozatok, ami nekem felemás érzést jelentett. Nem szerettem a műfajt, mégis sóvárogva néztem a filmeket, mintha az „igazi hazámról” szólnának. Máig eszembe jut rosszabb napjaimon, hogy talán jobb lett volna ott maradni. Közben persze tudom, milyen szörnyű ma az élet Venezuelában vagy Mexikóban, ahol szintén éltem egy darabig. De az ottani emberek mentalitása, optimizmusa, hogy ott nem sírva, hanem vigadva vigadnak, nagyon hiányzik.
– A magyar irodalommal való kapcsolatod hogyan kezdődött?
– Úgy, hogy a magyar kötelező olvasmányokat a nagyszüleim mindig kiküldték. Hétköznap jártam az iskolába a helyiekkel, hétvégén pedig folyt a tollbamondás anyukámmal, vagy mondjuk a Pál utcai fiúk olvasása volt terítéken. Elég furcsa így utólag belegondolni, hogy a trópusi melegben olvastam például a Kincskereső kisködmönt. Aki a magyar írók közül tényleg nagy hatással volt rám, és ez mindmáig nem változott, az Örkény István. Nem vagyok a legjártasabb a magyar irodalomban. Hazatérésünk után ugyanis már nagyon célirányosan olyan műfajok – elsősorban a krimiről és a thrillerről van szó – felé fordultam, amik nem annyira részei a hazai kánonnak. Hozzáteszem, Kondor Vilmos történelmi krimijeit nagyon szeretem.
– Nem tekinthető szokványosnak a belépésed a magyar irodalomba. Nem jártad végig a hagyományosnak tekintett utat – kéziratok küldözgetése folyóiratoknak, mestereknek, írótáborok stb. Ehelyett blogot indítottál, majd a kiadók kerestek meg az ajánlataikkal. Feltételezem, hogy mindez nem véletlenül alakult így, és gyanítom, hogy volt benned némi idegenkedés is a hivatalos irodalmi közegtől. Ez mennyire változott azóta, hogy némiképp mégiscsak részévé váltál ennek?
– Azt azért hozzá kell tenni, hogy ha nem vagyok újságíró, akkor a kiadókkal sem lett volna kapcsolatom. Tehát a blog önmagában még kevés lett volna ehhez, kellett az is, hogy legyenek ismerőseim a különböző kiadóknál, akik látták a Facebookomra kitett novellákat. Visszatérve a kérdésre, így még inkább megvan bennem az idegenkedés. Azt gondolom, ha nem lennék újságíró, akkor a könyvemről tizedannyian tudnának csak, pontosan azért, mert nem vagyok tagja semmilyen szövetségnek vagy csoportnak. Egyébként semmi rossz nincs abban, ráadásul sokkal kifizetődőbb, ha valaki a már említett utat bejárva építi az írói karrierjét. Nekem szerintem az volt a szerencsém, és azért nem sikkadt el a könyvem – túl azon, hogy nagyon feltűnő a borítója –, mert számos újságíró ismerősöm kíváncsi volt rá, és írtak róla.
– Ha már említed az újságírást, melyik tevékenységedet érzed sikeresebbnek a tekintetben, hogy olyan fontos és provokatív témákat dobj be és tegyél a közbeszéd részévé, mint az iskolai zaklatás vagy a mentális betegségek társadalmi megítélése?
– Az újságírás azért hatékonyabb, mert azokat a szövegeket a befogadóik nem vagy nem úgy akarják szétcincálni és elemezni, mint az irodalmi alkotásokat. Utóbbiaknál azért inkább jellemző, hogy próbálják a hibákat és a fogást keresni. Ugyanakkor a könyvemmel is hasonló a szándékom, mint a cikkeimmel: minél több embert érintsenek meg ezek a témák. De az a tapasztalatom bizonyos fórumok és kommentek alapján, hogy a könyvemet sokkal élesebben kritizálják a cikkeimhez képest. Visszatérő fordulatként jelenik meg például az azon való fanyalgás, hogy mostanában egyre több újságíró próbálkozik a szépirodalommal, devalójában nem járnak sikerrel, csak félig kész, újságcikkszagú dolgok jönnek ki a kezeik közül. Abban egyébként biztos vagyok, ha nincs az újságírói munkám, akkor ez a novelláskötet sem született volna meg. Mert ugyan vannak benne olyan írások, amelyeknek a kiindulópontja egy-egy villamoson vagy máshol elkapott mondatfoszlány volt, de ha nem találkozok annyiféle emberrel és történettel, ahánnyal a riportoknak köszönhetően sikerült, nem tudtam volna a könyvben bemutatott élethelyzeteket egyes szám első személyben hitelesen elmesélni. Legalábbis remélem, hogy így sikerült.
– Vannak visszatérő témáid, ezek közé sorolnám a különféle, már említett mentális bajokat, köztük is a pánikbetegséget. A könyvedben is előkerül, a cikkeidben is már többször felhoztad a témát, és a közösségi médiában is szoktál ezzel kapcsolatban megnyilvánulni. Miért érzed azt, hogy erről ilyen sokszor kell beszélned?
– Mert mindmáig tabutéma. Még az Egyesült Államokban is, ahol pedig szinte minden második embernek van pszichológusa, de valahogy ott sem illik erről vagy a hasonló dolgokról beszélgetni. Itthon pedig egyfajta hisztiként van elkönyvelve a pánikbetegség. „Miért nem szeded végre össze magad?”, „…megint mi bajod van?”, nagyjából ezek a legáltalánosabb reakciók, ha valaki ezzel a betegséggel szembesül a másik rohama kapcsán. Én pedig próbálom a lehető legtöbb fórumon világossá tenni, hogy a pánikbetegség és a szorongás problémája nem feltétlenül oldható meg önerőből. Ahhoz egymagam nyilván kevés vagyok, hogy valóra váljon, ami szerintem nagyon fontos lenne, hogy az iskolákban bevezessék a mentálhigiénés képzést. Hogy azok a gyerekek, akik nem a megfelelő érzelmi, kommunikációs mintákat látják otthon, legalább ott halljanak arról, mi számít normának, hogyan kellene egymással viselkednünk, milyen alapokon nyugodhatna a nő-férfi viszony. Ezzel talán lehetne csökkenteni a szenvedők arányát.
– Maradjunk még kicsit a közéletibb témáknál. Nemrég említetted, hogy egy rádióbeszélgetésen vettél részt, ahol a már említett nő-férfi viszonyok, és a mostanában felszínre került zaklatás témája is terítéken volt, és hogy nem csodálkoznál, ha a feminista hallgatók ki lennének akadva a mondanivalódtól. Miért?
– Úgy érzem, hogy a zaklatás témája túl tág és összetett ahhoz, hogy letudjuk egy kampánnyal, ami a közösségi médiában zajlik. Fontos persze, hogy beszéljünk erről, de azt már túlzásnak érzem, hogy bizonyos feminista csoportok kimondottan férfiellenes kampányokat szerveznek rá erre a diskurzusra. Ezért tartottam fontosnak az említett beszélgetésben felhívni a figyelmet arra, hogy a kötetemben van egy novellapár, amelynek egyik darabja éppen a férfiak elleni verbális erőszakot ábrázolja. Ezt azért lehet így külön hangsúlyozni, mint érdekességet, mert az, hogy nagyon sok nőt ér ilyen vagy olyan formában erőszak, szinte evidencia. Engem is ért már zaklatás, ahogy nagyon sok nőismerősömet is. Valószínűleg a férfiak közül is sokan esnek áldozatul a bántalmazásnak, viszont csak kevesen beszélnek róla. Az megint más kérdés, hogy amikor mindez a hatalommal való visszaéléssel párosul, ott megint csak a nők vannak inkább veszélyeztetve, mivel a vezetői beosztások többségében még mindig túlnyomórészt férfiakat találni. Erről se beszélünk még eleget, ahogy olyan jelenségekről sem, hogy a nevelőotthonokban hogyan kényszerítik a bentlakókat prostitúcióra két gramm herbálért. Szóval rengeteg minden keveredik, és került most a közbeszédben a felszínre, éppen ezért nem ártana óvatosnak lenni, mielőtt még több nő és férfi esik egymásnak a virtuális tereken a zaklatásokról vitatkozva.
– Maradva a férfi-nő kérdésnél, de közelítve az irodalomhoz: szerinted van megkülönböztetés ezen a téren a férfi és a női szerzők között?
– Ami számomra feltűnő, hogy a komolyabb irodalmi ösztöndíjak nyertesei között jóval több a férfi. Erre egy kedves ismerősöm, aki történetesen nő, és szövegekkel dolgozik, azt mondta, hogy a hozzá kerülő kéziratok közül a jobbak többségét férfi írja. Nyilván ez egy szubjektív tapasztalat, amivel nehéz vitatkozni, pedig szeretnék. Én nem hiszem, hogy ezt így lehet mérlegelni, viszont úgy tapasztalom, a férfiak és a nők máshogyan írnak. Itt van példának Karafiáth Orsolya legújabb könyve, amelyben a család és az alkoholizmus viszonyát boncolgatja, s ami teljesen eltér azoktól a hasonló témájú könyvektől, amelyeket korábban olvastam, és történetesen férfiak írtak. De még a skandináv krimiknél is teljesen más egy Camilla Läckberg-féle thriller, mint egy Jo Nesbø-féle. Nekem is mondták már, hogy a női történetek sokkal mélyebbek a könyvemben, mint a férfiakról szólók. Ezt én nem vettem észre, de bizonyára így van, ha több ember is megjegyezte. Mások a sémák, amik alapján gondolkodunk, de ez egyáltalán nem baj.
– Nem árulkodó már az is, hogy mi ketten erről beszélgetünk? Ha férfi íróval ülnék itt, valószínűleg eszembe se jutna megkérdezni tőle, hogy férfi írónak tartja-e magát. Tehát valami megkülönböztetésnek, negatív beidegződésnek lennie kell, ami, lám, engem is jellemez némiképp.
– Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a magyar irodalmat javarészt férfiak képviselik. Hogy ez miért van így, arról hosszasan lehetne vitatkozni. Nyilván én is gondolok erről valamit, meg láttam is már ezt-azt ezzel kapcsolatban, de nem tudnám tényszerűen felsorolni az okokat. Az viszont őszintén zavar, hogy három év alatt eddig csak egyetlen női szerző került be a Margó-díj első három helyezettje közé.
– Kanyarodjunk vissza a Kis üdítő, kis krumplihoz. Épp az Esőben jelent meg egy alapos és gondolatébresztő kritika a kötetedről Haklik Norbert tollából. Ebben többek között azt is kifejti, nem lesz könnyű megtenned a második lépést, hiszen a könyvedben nagyon jól megtaláltál egy hangot, egy nézőpontot, viszont másodjára ugyanezzel előállni már nem érdemes.
– Nem is szeretnék. Novellák amúgy is jóval ritkábban születnek mostanában. Dolgozok viszont egy regényen, amiről azt hittem, már kész, de a kiadói visszajelzés szerint még érdemes lenne bővíteni. Műfajt is váltok vele. Szeretnék áttérni az írásnak a számomra is szórakoztatóbb részére. A Kis üdítő, kis krumpli terápiás jelleggel komoly segítség volt nekem, de szórakoztatónak nem nevezném a megírását. Megviselt. Most egy krimin dolgozok, ami remélem, tud meglepetést okozni az olvasóknak. Velem az a helyzet, hogy pszichothrillerből és krimiből akkora mennyiséget fogyasztottam már, hogy ritkán ér meglepetés, ha egy újabbat kézbe veszek.
– A magyar környezetben játszódó krimi még mindig fehér hollónak számít. Ott vannak ugyan Kondor Vilmos noir hangulatú és az amerikai kemény krimiket idéző Budapest-regényei vagy Baráth Katalinnak a békebeli Magyarország végnapjaiban játszódó klasszikus detektívtörténetei, kellően megfűszerezve humorral, ám ezek inkább kivételek. Nem lehet, hogy magyar nyelven azért is nehéz mit kezdeni a műfajjal, mert a hazai olvasók füle továbbra sem állt rá arra, hogy egy rendőrtisztet mondjuk Károlynak hívnak, vagy a mindenre képes gyilkost Bélának? Magyarán, hogy ez még mindig tájidegen műfaj nálunk?
– Érdekes felvetés. Amikor elkezdtem dolgozni a mostani szövegen, akkor igyekeztem olyan neveket keresni, amiket nehezebb beazonosítani, vagy inkább angolosan hangzanak. Úgyhogy vagy vezetéknéven szerepel valaki, vagy olyan keresztnéven, például Anna, ami elég nemzetközi.
– Tehát a kedvező kritikák ellenére nem a szorosan vett szépirodalom felé akarsz elmozdulni, hanem egy univerzális zsánerrel kísérletezel, ráadásul a tervezett regény cselekménye nem is kimondottan az itteni valóság kulisszái között játszódik majd. Ezek szerint nincs meg benned a sok reménybeli másodkönyvest nyomasztó kísértés, hogy te írd meg a korszak nagy magyar regényét?
– Egyáltalán nincs. De ebben valószínűleg az is szerepet játszik, amit korábban már említettem. Hogy én tulajdonképpen nem itt nőttem fel. Ezért tartok attól, hogy nem tudnám a megfelelő pontossággal visszaadni a magyar valóságot, ami pedig egy igazi magyar regénytől elvárható.
– Pedig az olvasók érdeklődése azt jelzi, valamit nagyon is megragadtál. Hogy érdekes téma lehet irodalmilag egy drogos monológja az 1-es villamosról, vagy amit a nagy nemzetközi étteremláncban éhbérért dolgozó idős ember gondol. A rövidebb lélegzetű szocioprózának pedig szép és erős hagyománya van nálunk, elég csak Tar Sándor nevét említeni. Szóval lehet, hogy nagyon is kínálkozna még itt neked feladat.
– Nem tartom ezt sem kizártnak, de a Kis üdítő, kis krumplival tényleg annyi mindent kiadtam magamból, hogy most írás tekintetében nem akarok mást, mint kicsit szórakoztatni magamat, és remélhetőleg az olvasókat is.

Vissza a tetejére