Szerelemről, szexről, ars poeticáról
Régen a múzsák, ugye.Elbűvölték a költőket a pillantásukkal, az arcukkal, a kibontott hajukkal etc.
Hát a költőnőket? Erről persze kevesebbet tudni. A nőket talán nem a másik megpillantása, hanem az csigázza fel, hogy őket látják. Hogy leereszthetik a hajukat, hogy feloldódnak a másik pillantásában.
A megmutatkozásban rejlő gyönyörűséget kilencéves koromban fedeztem fel. A Balaton-parton, egy családi veszekedés után végigsétáltam egy árnyékba boruló, hatalmas fasorban. Már-már fizikai gyönyörűséget éreztem, ahogy az árnyékok a meztelen combomra, a karomra hulltak. Talán ilyen egyszerű a szerelem, gondoltam.
Pedig nem is egyszerű. Akkor sem, ha a vágy és a költészet elválaszthatatlan a régi irodalomban, a másik (az örökös másik) ürügy a megszólalásra és az önreflexióra. Hiszen hogy lehetne a kedves nélkül saját sorsunk vagy saját történetünk? Persze a szerelemre nem lehet puszta szavakból ráérezni. Járni kell, élni kell, más testekkel lökdösődni, eleven pillantásokban megmerítkezni.
Vagy mégsem? Az első kétséget saját gyerekre vágyakozva, harmincnyolc-harminckilenc évesen éreztem. Hogy lehet vágyakozni arra, aki nincs? Márpedig én olyan elementárisan vágyakoztam, hogy képtelen voltam elsétálni egy játszótér mellett. Már az óvodások visítozásától szédelegni és émelyegni kezdtem. Persze én soha nem süllyedtem volna olyan mélyre, hogy felkapjak és elraboljak egy gyereket, de mi van, ha a járókelők, a játszóterek padjain pletykáló anyukák nem tudják, hogy én egy művelt, etikus (stb.) lény vagyok. Esetleg ők azt hinnék, hogy azért bámulom az óvodásokat, mert egyet el akarok rabolni.
Ami azt illeti, ennyire kétségbeesetten, ennyire rettenetesen nem vágytam egyetlen férfira sem. Akkor sem, amikor tizenkét-tizenhárom éves koromban sétáltam az utcán, és ömlött a könny a szememből, mert szerelmes voltam egy elérhetetlen ismeretlenbe… De ez az ismeretlen már megszületett, várt rám valahol, és én mégsem tudtam volna érte meghalni.
Mert sóhajtozni és majdnem meghalni azért nem ugyanaz, mint egy mosolyért vagy egy pillantásért megsemmisülni.
A vágynak nincs prototípusa. Ötvenéves férfiak nem játszótereken visítozó gyerekekről ábrándoznak, hanem árulókat és ellenségeket kajtatnak, és királyként uralkodnak az irodáikban. Halálosan megsértődnek, ha nem a helyükön kezelik őket. Miközben ez a trónus pontosan olyan képzeletbeli, mint a paradicsomi játszótér, ahonnan negyvenéves nők hazavihetnek egy-egy gyereket.
De ezek a vágyak (bár lényegében szexuális természetűek) túl vannak a másikon.
Túl vannak, túl vannak, ismételgetem magamban, mikor a pénteki szeminárium után hallgatom a saját tanítványaimat. Ezek a lányok sok mindenen olyan hamar túlestek, hogy ez nekem ötvenegy évesen szinte felfoghatatlan. Nekik egy éjszakai bóklászás egy ismeretlenért rizsa, duma, röhej, lilázás, nevetség. Mert ha az ember tizenkét-tizenhárom évesen túl van mindenen, ha csak a megaláztatásra és a fájdalomra emlékszik, akkor nem sétafikál könnyes szemmel kihalt parkokban. A szex a gyerekkori emlékekbe épül be, hasonlóan – csak fájdalmasabban –, mint az első táborozás. Nem-akartam, nem-úgy-történt, nem-volt-jó. Mint egy szörnyű baleset, ficam, mérgezés, amit évekig-évtizedekig tart kiheverni. Ha egyáltalán.
Nagyon sok húszéves tanítványomnak nincsen barátja-barátnője. Mert túl van rajta. Vagyis még nem gyógyulta ki. Nem az elsőt, hanem a tizenötödiket-tizenhatodikat, akik mögött sokszor ott lapul egy mesebeli vénember, egy gonosz apa, egy öreg jótevő, egy aljas napközis tanár, aki megmutatta… Ezeknek a koravén gyerekeknek mit ígér a múzsa vagy a múzs…? A verseik tele vannak elementáris dühvel és csalódottsággal – én szeretem őket, és elég sok erőt merítek a szókimondásukból.
Mert segíteni persze nem tudok. Meg aztán mi közöm hozzá?
Valamin már mindannyian túl vagyunk. Húszévesen és ötvenegy évesen is. A szerelem civilizációján. Hogy mindannyian Cythera szigetére tartunk. Hogy a szerelem erősebb, mint a halál. Hogy a vágyakozásban van valami közös és felemelő. Hogy a versbeli te nemcsak egy romlandó és esendő másikra vonatkozik, egy réges-rég halott költőfeleségre, hanem az én ismeretlen szerelmemre is.
A gyerekfejjel átélt szexuális (többnyire megalázó) élményeket én nem valamilyen divat vagy egy rossz pedagógiai metódus következményének tartom, hanem a narcisztikus személyiségfejlődés kikerülhetetlen állomásának, és persze egy nyolcszázéves történet, a trubadúrhagyomány zárlatának. Majdnem nyolcszáz esztendeje Jaufre Rudel odahagyta a hazáját, és engedett a „távoli szerelem” hívásának. Akkor még a világot az mozgatta, hogy a másik létezik, és én szerethetem.
De ha túl sokat olvasgatom a tanítványaim verseit vagy Facebook-bejegyzéseit, akkor hajlandó vagyok elhinni, hogy minden elmúlik, talán a félelem vagy a düh kora jön.
Valami egészen más.
Vissza a tetejére